TERÜLETI HÓDÍTÁSAINK

A magyarság szépen gyarapodott, bár nem lakta be a Medencét. Ugyanakkor Magyarország kezdte kiterjeszteni a határait, mert az uralkodók számára akkor is a terület és nem a nép etnikai hovatartozása volt fontos.

Az államalapítás előtt nem fogtunk területszerző háborúkba. Nem nyertünk új földeket a kalandozásokkal sem, sőt kisebbeket elveszítettünk miattuk. Egykori gyepűink az Enns folyóig terjedtek (vö. Oberenns, innen az „óperenciás” kifejezés), de a háborúzni nem akaró „vad”

Géza visszavonta határainkat (lásd a 9. ábrát). Fia is kerülte a harcokat, de ő és utódai a németek, a morvák és a lengyelek ellen többször meg kellett, hogy védjék hazánk nyugati és északi végeit. Keleten és délen a besenyők, majd az úzok, végül pedig a kunok meg-megújuló támadásait kellett elhárítanunk.

A kocka a XI. század második felében fordult: királyaink akkor már hódításokba fogtak.

Nyugati és északi irányban ezt nem tehették meg az igen erős németek és lengyelek ellenében, sőt egy ideig dél felé se törekedhettek a bolgárok és Bizánc miatt. Így elsődleges célpontjaikká főleg a szomszédos keleti-északkeleti, időnként a délnyugati térségek váltak (lásd 11. ábra).

A legjelentősebb gyarapodást Horvátország jelentette. Szent László testvére, Ilona volt az utolsó előtti horvát király felesége és az utolsó anyja, akinek a halála után a horvátok két pártra szakadtak. Az egyik a bizánciak uralmát akarta, a másik Lászlót hívta meg a trónra, aki el is foglalta azt (1091).

66

Az újkorban a horvátok azt állították, hogy Szent László szerződést kötött eleikkel, amit a magyarok megszegtek és felszámolták a Háromegy Királyságot (3.3.4 alpont). Egyik panasz sem jogos. Ilyen szerződésnek nincs nyoma: egyébként is kizárt, hogy László hagyta volna megkötni a kezét. A másik tétel pedig éppenség megfordítható, amint mindjárt meglátjuk.

11. ábra: Magyarország hódításai az Árpádok korában

A hatalmi térképeken élénk piros szín mutatja Magyarországot, halvány a szerves részét alkotó Szlavóniát és még halványabb a bánságokat. Horvátországot ibolya szín jelöli. Kumánia volt a leendő román államok bölcsője, ahol főleg oláhok éltek. Színe zöld.

Többi ad hoc tartozékainkat vegyes színek ábrázolják.

1090 táján Horvátország szétesőben volt. A városi és a hegyvidéki párt viszályai a horvátok fennmaradását veszélyeztették. Szlavónia nem létezett, azt mi alakítottuk ki Somogy és Zala Dráván túli részeiből bosnyák területek csatolásával. Magyar részekből keletkezett Kőrös, Varasd és Zágráb, a bosnyák részekből pedig Dubica, Orbász és Szana megye. Lásd a 7. ábrát. Végül Dalmácia sohasem volt történelmi egység: a korban olyan városkák gyűjtőneve volt, amelyek hol Velencéhez, hol Bizánchoz húztak, de leginkább függetlenek akartak volna maradni mindenkitől.

A káoszból 1105 után Könyves Kálmán teremtett rendet. Horvátország élére bánt (avar méltóságnév) nevezett ki. A központtól való távolság és a szláv lakosság miatt Szlavóniát és a dalmát részeket is a horvát bán alá rendelte. Az adriai városkák hol vállalták a magyarok fennhatóságát, hol nem. Szlavónia a török időkig külön tartomány maradt. Ha királyaink nem hozzák létre és időnként – korántsem mindig – nem igazgatják együtt Horvátországgal meg a dalmát részekkel, akkor ma emlegetni se lehetne a háromegy királyságot!

A „ha” ritkán megengedett történelmi feltétel, de most élek vele. Ha 1090-ben a bizánci párt győzött volna, akkor a horvátok áttértek volna a keleti kereszténységre és ma a horvát nép nem lenne más, mint a szerbek egy jelentéktelen ágacskája. Ezzel szemben a magyarok alatt Horvátország a török hódoltságig megőrizte nagyfokú önállóságát, sőt a horvát urak egyre nagyobb beleszólást kaptak hazánk irányításába.

67

Elterjedt az a nézet, hogy a történelemtudományban a feltételezés nem megengedett.

Én mást tanultam. Röviddel a halála előtt Szolzsenyicin összegezte a mondanivalóját. A hangsúlyt a cár bukására és a bolsevizmus hatalomra jutására helyezte. Kijelentette, hogy a történelmi „ha” az egyetlen helyes kutatási módszer. Csak akkor találhatunk rá az okokra, a felelősökre, a lényegre, ha feltesszük a „mi lett volna, ha...” kérdést. Ő fel is tette: Mi lett volna, ha a cár nem viselkedik annyira pökhendien és emberszámba veszi a fronton meglátogatott katonáit? Akkor bizonyára nem gyilkolták volna le a tábornokaikat és nem lett volna sikeres az októberi forradalom.

Tegyünk próbát a magyar történelemmel: Mi lett volna, ha Szapolyai nem késik el a mohácsi csatából? Vegyük észre, hogy a kérdés valójában ez: miért késett el? A további kérdések: Valóban elkésett, vagy másról volt szó? Kinek állt érdekében II. Lajos veresége?

Mi lett volna, ha Szapolyai nem hajt úgy a királyi méltóságra?

De folytassuk a megszakított gondolatsort.

Dél(nyugat)i térnyerésünk nem állt meg itt. II. (Vak) Béla terjesztette ki uralmunkat Boszniára (Ráma királysága, 1141). Családi kapcsolatok révén átmenetileg Szerbia és még rövidebb ideig Bulgária északi felének a birtokába jutottunk. A Bizánccal való, a XII. századot kísérő csetepatéink közben sorra alakultak ki a Szávát délről kísérő, változó számú, nevű és területű aprócska bánságok, amelyek ütközőzónaként szolgáltak hazánk és Bizánc között.

Közben folytonos harcot vívtunk úgy vele, mint Velencével, a dalmát városkák és szigetek birtokáért. Rövid időre sikerült elfoglalnunk a tengerpart Horvátországon túli kis részét is (lásd a 11. ábrán Hulm-ot).

Másként alakult a helyzet északkelet felé. Ott állandó harc dúlt a kievi fejedelemség és tartományainak a birtokáért. A vitába rokonsági kapcsolatok ürügyén mi is beleszóltunk. III.

Béla az egyik fél támogatásának a címén foglalta el Halicsot és Ladomért (1188). Attól fogva a magyar uralkodók sokáig viselték a Halics és Lodoméria királya címet, jóllehet a tartomány csak rövid időszakokra került a tényleges birtokunkba. (Halicsot nem kell bemutatni, hiszen az Galícia. Lodomér avagy Ladomér az egykori orosz Vlagyimir város nevéből ered.) Hasonló mondható el a Medence délnyugati határán túl időnként meghódított Stájerországról is.

Tartósabb sikerrel járt a Kárpátoktól keleti és déli területek elfoglalása. A besenyők meggyengülése és az úzok eltűnése után kunok telepedtek a Duna, a Dnyeszter és a Kárpátok közé. Mások „kumán” néven emlegetik őket. Megtérítésük szolgált ürügyként arra, hogy Kumániát Magyarországhoz csatoljuk. IV. Béla viselte elsőként (és egyben utolsóként) a Kunország királya címet (1223). A térítés miatt hoztuk létre a Szörényi Bánságot (1227) is a Duna és az Olt között, amely egy ideig a Kárpátokon innenre is átterjedt.

Tehát Magyarország hatalmi értelemben szépen terjeszkedett, de foglalásainak többsége csak időleges és névleges volt. Vajon együtt jártak-e azok a magyarság etnikai terjedésével is?

Egyáltalán nem, sőt a terjeszkedés etnikailag inkább káros volt. Az új birtokokért magyar vér hullott és határaink – mai szóval élve – légiesekké váltak. Így szabadon költözhettek be hozzánk idegenek. Jóllehet ez nem jelentett tömegeket, a dolog nem kölcsönösen működött. A XI. század végén a Kárpát-medence lakossága a 2 millió főt sem érte el, ezért nem voltak tartalékaink. Az új területekre nem bocsáthattunk ki rajokat, még az ottani közigazgatást is mindig helybéli elemekkel kellett megszerveznünk.

Az általános szabály alól egy kivételt ismerünk: IV. Béla magyar és szász településeket hozott létre a Kárpátok délkeleti sarka mellett (lásd az 51. ábrát). Magyarokat a későbbi Moldvában sokfelé, szászokat nem messze a határunktól a leendő Havasalföldre is. Előre is jelzem, hogy míg az utóbbiak maradéktalanul eltűntek, az előbbiek máig fennmaradtak.

68