BÜNTETÉS ÉS JUTALOM

Népeink annyira eltávolodtak egymástól, hogy már halvány esély se volt a közeledésükre:

1848-49 végleg eldöntötte a Kárpát-medence sorsát.

Gyakran találkozunk azzal a szellemesnek vélt kitétellel, miszerint a nem-magyarok a szabadságharc leverése után „ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül”. A mondás ízléstelen és hamis.

Ízléstelen, mert Aradon magyar hazafiakat végeztek ki, Kufsteinben ők sínylődtek és nem mások. Ők kényszerültek emigrációba, őket sorozták be ezrével az osztrák hadseregbe, ők veszítették el állásukat, ők bujkáltak és nem mások. A nem-magyar radikális vezetők csak megrovásban részesültek és eltiltották őket a ténykedéstől. De Jellasić óriási pénzjutalmat és 1854-ben grófi címet kapott. Avram Iancut is kitüntették; más kérdés, hogy az ő élete megtört.

A kitétel hazudik, hiszen nemzetiségeink óhajai nagyrészt teljesültek. A császár végrehajtotta az olmützi alkotmányt, aminek értelmében hazánkat újra ízekre szaggatták és részeit másoknak juttatták az alábbiak szerint (vö. Trianon második mozgatórugója).

A horvátok megkapták Szlavóniát, a Muraközt és Fiumét, bár az utóbbi nálunk maradt volna. Az osztrákok megtartották Dalmáciát, újra katonailag igazgatták a Határőrvidéket, Horvátországot pedig olyan korona-birtokként kezelték, aminek ügyeibe nem szólhattunk bele. Bár a horvátok nem váltak a maguk uraivá, a helyzet végső vesztesei mi lettünk, mert Horvát-Szlavónországnak a tartós különállása vezetett a trianoni elszakadásához (25. ábra).

25. ábra: A Kárpát-medence felosztása 1849-ben

Új tartományt kreáltak „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” néven Bács, Torontál, Temes, Krassó megyékből és a Szerémség két járásából. A császár felvette a szerbek nagyvajdája címet. Így a szerbek függetlenné váltak tőlünk és hazánk területe a tizedével kisebb lett. A szerbek bánatára a tartomány központja nem Karlóca lett, hanem a német Temesvár. A régióban annyi román élt, mint szerb – külön jogok nélkül. Mindenesetre Trianonkor a szerbek arra hivatkozhattak, hogy az ő Vajdaságuk már régen is létezett.

145

Az Uniót semmissé tették. A Partiumot visszakapcsolták Erdélyhez. A szászok lettek a hangadók, mert az osztrák tartományt Szebenből vezették. Ámbár a románok semmit se nyertek, mert nem kaptak nemzeti jogokat, vesztesek sem voltak. Sőt, közvetve jól jártak a nemzetközi politikát tekintve. Erdély a török időkben önálló ország volt és az 1848-49-es rövid pillanattól eltekintve az is maradt egészen a Kiegyezésig. Ezért az európai tudatban Magyarországtól független államként rögzítődött. Tehát amikor 1867-ben újból hazánk részévé vált, azt mások nem a magyar állam integritásának a helyreállásaként könyvelték el, hanem úgy, hogy a magyarok egy idegen, általuk alig lakott régiót kebeleztek be. Ez az európai felfogás döntően hozzájárult ahhoz, ami Trianonban Erdéllyel történt.

Az osztrákok a határőrfalvakat 1851-re polgárosították, a székely és oláh határőrezredeket felszámolták, mert létük értelmetlenné vált, viszont sok galiba forrásai lehettek volna. Az intézkedések a szászokat se kímélték: 1852-re felszámolták a szász autonómiát, amivel az ellentétek fenntartása volt a cél: ez a „divide et impera” politika eleme volt. Ui. korábban a szászok úgy gondolkoztak, hogy csináljanak a magyarok és az oláhok, amit akarnak, őket majd csak megvédi az autonómiájuk: annak érdekében hajlamosak voltak sok mindenben kiegyezni másokkal. Viszont önállóságuk elveszítése után gátolták a magyarok törekvéseit, hiszen már csak egy osztrák Erdélyben volt lehetőségük az érdekeik érvényesítésére.

A szlovákok és a ruténok kimaradtak a Kárpát-medencének az osztrák újrafelosztásából.

Ez érthető, hiszen egyrészt korábban sem kaptak ígéreteket, másrészt nem voltak az osztrákok hasznára a magyar forradalom és szabadságharc ellenében.

Szomorú, hogy a népek hangadói mit sem tanultak az 1848-49 során történtekből. A bukás után minden ott folytatódott, ahol abbamaradt. A horvátok és szerbek nyereségeik dacára panaszkodtak, hogy nem válhattak önállóbbá. A románok újra felvetették területi autonómiájuk kérdését. A példát követték a szlovákok és a ruténok. Az előbbiek már volt országrészük helyreállítását követelték, nem zavartatva attól az aprócska ténytől, hogy olyan korábban soha nem létezett. Az utóbbiak kifejezték reményüket, hogy egy újabb orosz invázió elszakítja az általuk lakott térségeket hazánktól. Már a bánsági németek is saját tartományra tartottak igényt. Közben a magyar vezetés a régi nótát fújta az uralkodó nemzetről, a magyarok felsőbbségéről, a hódítási jogról és így tovább. Nem engedtünk a negyvennyolcból...

8.5 A KIEGYEZÉS (1867)

Vita tárgya, hogy a Kiegyezés pozitív jelenség volt-e. Sokan Deák művével mint feltétlenül jóval értenek egyet. Mások elkerülhetetlen rossznak tartják. A Kiegyezés áttételes hatásaira csak kevesen figyelnek, pedig azok határozták meg sorsunkat. Mindezt a következők tükrében kell szemlélni.

1867-re Ausztria nemzetközi tekintélye a mélypontra zuhant. Délről az itáliai mozgalmak tépázták, északról Poroszország törekvései fenyegették. A volt Szent Szövetség harmadik tagja is ellene fordult: Oroszország ki akart jutni az Adriára, ezért Szerbiát és Romániát támogatta.

Politikusai már 1866-ban kijelentették, hogy az osztrák birodalmat etnikai alapon fel kell osztani. A mi helyzetünk sem volt rózsás, hiszen az orosz szándék főleg minket érintett, ezért érthetően aggódtunk Szerbia és Románia megerősödése miatt.

146

Ferenc József nemcsak a mi sürgetésünkre szüntette meg a korábban felkarolt Vajdaságot (1857), hanem már ő is reális veszélynek látta a Szerbiához való csatlakozását. Szerbia ui.

függetlenné vált Törökországtól és a Habsburg-lojális Karagyorgyevicsek helyét az orosz-barát Obrenovics dinasztia vette át (1858). Havasalföld és Moldva egyesülésével létrejött Románia (1859), amely orosz támogatással vált függetlenné a törököktől (1865). A román állam eleinte leplezetten, majd egyre nyíltabban beavatkozott Erdély belügyeibe.

A szocialista érában szajkózott szólamok miatt ma is sokan úgy tudják, hogy az irredentizmus magyar nacionalista találmány. Ez tévedés. Az „irredenta” szó és törekvés olasz eredetű: az olasz(nak hitt) földek visszaszerzését jelentette. Ez volt a Romániában működő mozgalom neve is, amely a románlakta területek egyesítését tűzte ki célul, ami természetesen egyet jelentett Erdély elcsatolásával.

Egy apróság: A sok irodalmár által dicsért és „román Petőfinek” titulált Eminescu (született Eminovics, eredetileg rác volt) már a Kiegyezéskor megénekelte, hogy hazája határai majd a Tiszánál fognak húzódni...

Előnyök. Hazánk 1849 után darabokban hevert. Horvátország és Erdély ügyeibe nem volt beleszólásunk, mint ahogyan a Határőrvidék és a Vajdaság dolgaiba sem. 1867-ben békésen állt helyre országunk integritása, amiért 1848-49-ben annyi vért ontottunk. Vajon mennyi esélyünk lett volna arra, hogy ez bekövetkezzék a Kiegyezés nélkül? Nem sok, ezért bizonyára igazuk volt azoknak, akik örömmel üdvözölték az új helyzetet.

A fenyegetettség miatt az osztrák és a magyar érdek találkozott. Bár a Kiegyezéssel hazánk szuverenitása korlátos maradt – a had-, pénz- és külügyeket Bécsből irányították – ez volt a történelmi kompromisszum ára. Ezt akkor nem tartottuk soknak, hiszen cserébe helyreálltak határaink és mi lettünk a Kárpát-medence osztrákok által is elismert kizárólagos urai.

A Kiegyezés után Magyarország hatalmi esélyei javultak és nagyobb szerephez jutott a Monarchiában. Gazdasági és kulturális tekintetben is előre lépett, vagyis már kezdett az európai országokhoz hasonlítani, bár ezt Bécstől nyugatra nem ismerték el. Sajnos az akkori

„rendszerváltás” kettős sikerét – népünk gyarapodása és államunk egységének a helyreállása – túlértékeltük és a nagy öröm közben nem figyeltünk a negatív jelenségekre.

Hátrányok. Az osztrákok megszabadultak a Kárpát-medence etnikai gond-jaitól, örökös bajaitól és azokat a mi nyakunkba varrták. A kihívásnak nem tudtunk eleget tenni. Pozitív mozzanatként az 1868-ban tető alá hozott magyar-horvát kiegyezés említhető. Noha észszerű volt, a horvátok elégedetlenek voltak vele azért is, mert nálunk maradt Fiume és a Muraköz, meg azért is, mert ők teljes önállóságra, tőlünk való elszakadásra vágytak. Ezért új szövetséges, a szerbek felé kacsintgattak.

Hasonló kurzust követtek a többi nemzetiségek. A Kiegyezés egyik ára az volt, hogy a hazai nemzetiségek még inkább ellenünk fordultak úgy, hogy társakra leltek egymásban.

Nem gondolunk a csehekre, akik mindig riválisaink voltak, trialista birodalmat akartak volna és vérig sértődtek, amiért kizárták őket a hatalomból. (Bár ez csak elvileg igaz, hiszen csehek töltötték be a Monarchia fontos hadügyi és pénzügyi pozícióit.) A horvátokra, akik a hódoltság során nem véletlenül érezték úgy, hogy az osztrákok velünk egyenrangúakként kezelik őket, sőt inkább hagyatkoznak rájuk. Ők is trializmusban gondolkoztak volna. Végül világos, hogy a Kiegyezésből semmi jó nem hárult a Monarchia többi népére.

Egymást követték az ellenünk lázító román és szerb nemzeti gyűlések, amelyeken az anyaország felé orientálódtak. A szlovákokat a Kiegyezés taszította a csehek karjaiba. A ruténok hirtelen oroszokká léptek elő. Nemzetiségeink ilyetén magatartása nem volt váratlan:

csak igazolta régi szándékaikat, amiket a Kiegyezés ürügye megerősített.

147

Nemzetközi hatás. 1849-ben „a magyar név megint szép” lett. Ügyünkért egész Európa lelkesedett: tudósok, művészek, írók adóztak csodálattal népünknek: legyen elég Vernét említeni. Ámde 1867-et mind árulásnak tartották: a magyarok kiegyeztek a sokak által utált osztrákokkal. Átcsúsztunk abba a kategóriába és elfeledték dicső tetteinket. Mi úgy érezzük, hogy a dualizmussal elismert európai szereplőkké váltunk. Ez önáltatás. Általa „a magyar név csúnya” lett: 1867 után a világ Magyarországot és a magyarságot már nem becsülte sokra, mert minden tekintetben az osztrákok csatlósaként tartotta számon.

Ennek a tudatában újra fel kell tenni a kérdést, hogy a Kiegyezés vajon pozitív fordulatnak tartandó-e? Úgy tűnik, hogy nem egészen. Viszont egyszerűen nem lehetett elkerülni. Nem magával a Kiegyezéssel volt a baj, hanem azzal, hogy a magyar politikai vezetés képtelen volt összekapcsolni azt egy átfogó nemzetiségi rendezéssel. Bár volt ilyen szándéka, a kivitelezés – az 1868-as nemzetiségi törvény – nem hozta meg a várt eredményt.