HELYZET A HÁBORÚ VÉGÉN

10.2.1 Ballépés vagy árulás?

Az alábbiaknál igen nagy szerepet játszanak az időpontok. Hazánk sorsát napok, adott esetben órák határozták meg!

1918. őszén a központi hatalmak balkáni frontja összeomlott. Bulgária fegyverszünetet kért (szeptember 29.) és már csak napok kérdése volt, hogy Törökország is azt tegye (október 18.). Az Antant az olasz fronton új támadást indított (október 24.). Miután harapófogóba került, ténnyé vált, amit már régen sejteni lehetett: a Monarchia elveszítette a háborút. Ezért október 4-én békeajánlatot tett az Antantnak. A wilsoni önrendelkezési elvek alapján akart volna különbékét kötni.

Az ajánlatot kedvezően fogadták, mert a Monarchiát el akarták vágni a még mindig erős Németországtól. Azonban időközben az amerikai elnök feladta nézeteit, amelyeket az Antant-hatalmak úgyis maszlagnak tartottak: Bulgária összeomlása után ezek az elvek már nem voltak érvényben. A Monarchia békeajánlatát elutasították, aminek az is oka, hogy közben – ami példátlan a történelemben – az emigrációs „csehszlovák” kormányt utólag hadviselő

164

félnek ismerték el (október 18.), felkarolták a „jugoszláv nemzeti” törekvést, Romániával pedig már folytak a tárgyalások a háttérben arról, hogy veresége dacára miként vegyék fel a győztesek listájára.

Sokan dicsérik Wilson elnököt, ezt a beteges, jó szándékú, de roppant tájékozatlan tanárembert. De csak egy amerikait lehet megetetni azzal, hogy létezik csehszlovák és jugoszláv „nemzet”. Szellemi tompaságára jellemző, hogy eszébe se jutott, hogy az osztrák-német és a magyar is önrendelkezési jogot óhajtó és érdemlő nép.

Az Antant enyhe fegyverszüneti feltételeket szabott: a Monarchia be kellett, hogy szün-tesse az ellenállást, vissza kellett vonulnia a demarkációs vonalra és meg kellett engednie, hogy stratégiai pontjait Antant-erők szállják meg a rend biztosítása érdekében. A vonal hazánk területét alig érintette: csak Fiumét és vidékét kellett kiürítenünk az olaszok számára.

Katonai szempontból Magyarország október 24-én még egyáltalán nem állt rosszul.

Viszont tessék figyelni a következőkre! A Monarchia katonai vezetése elfogadta a fegyver-szüneti feltételeket. A fegyverszünetet november 3-án délután 6 órakor kötötték meg azzal a záradékkal, hogy november 4-én délután 3 órakor lép életbe. A Monarchia főparancsnoksága ezt a feltételt úgymond elfelejtette közölni a harcoló egységekkel. Azok az első megjelölt órától kezdve nem viszonozhatták a tüzelést, amiből adódóan a második megjelölt óráig az Antant seregei ellenállás nélkül nyomulhattak előre és hadifogságba ejtettek 300 ezer katonát, közöttük 120 ezer magyart. Ennyire ostoba nem volt a Monarchia főparancsnoksága. Ma sem illik említeni, hogy nyilván nem véletlenről, hanem egyes – főleg cseh – főtisztek tudatos árulásáról volt szó, akik már korábban is rendszeresen tájékoztatták az Antantot a Monarchia tervezett manővereiről.

Linder, az október végén puccsal hatalomra jutott magyar kormány hadügyminisztere, már a fegyverszünet előtt, november 1-én fegyverletételre utasította a magyar egységeket. Mi volt neki olyan sürgős? Bár felhívása süket fülekre talált, elérte a célját: megszabadult 120 ezer magyar katonától, akik veszélyt jelentettek volna a pesti úgymond „forradalomra”.

10.2.2 Ködösítés

Azzal szoktak áltatni bennünket, hogy a pádovai fegyverszünet után Magyarország nem rendelkezett kellő katonai erővel, hogy megvédje magát, hiszen mindenfelől körülvették az ellenségei. Ez a beállítás messze nem felel meg a valóságnak.

A délkeleti Antant-sereg nagy részét Ukrajnába vezényelték, mert az Antant nem akarta megszállni hazánkat. A maradéka alig 9 hadosztályból állt, amely november 4-ére foglalta el Belgrádot. Egyharmada francia egység volt, melyek állománya csak kis részben volt feltöl-tött és főleg afrikaiakból állt, kétharmada szerb és görög vegyes alakulat igen gyatra fegyver-zettel és a végletekig kifáradva. A hadsereg Szalonikiből való hadtápellátása nehézkes volt. A szerbek egy része a Nagyszerbiát nem óhajtó, a délszláv egységet saját vezetés alatt elképzelő horvátok ellen harcolt. Román hadsereg gyakorlatilag nem létezett: a románoknak még puskájuk sem volt, később látták el őket a Bukarestben ügykörésző francia főtisztek [HOR]. A csehek erői rendfenntartásra sem alkalmas, gyenge fegyverzetű önkéntesekből álltak.

Összefoglalva: Hazánkat három oldalról abszolút nem fenyegette katonai veszély, a déli Antant sereg pedig nem képviselt komoly katonai potenciált. Az Antant egyébként is kerülte az összetűzéseket. Bizonyos, hogy itt sem akart volna harcba bocsátkozni, amire – így a Dunán való erős ellenállás melletti átkelésére – nem is volt felkészülve.

165

A ködösítők felemlítik, hogy a Száva-Duna vonalánál csak 2-3 magyar hadosztály állt.

Egyrészt az önmagában is meggátolhatta volna az ellenség átkelését, amihez legalább négy-ötszörös túlerő kellett volna. Másrészt az országban 20 hadosztály állt bevetésre készen, hogy a még be sem hívott öt korosztályról ne is beszéljünk. A bomlasztás dacára mintegy 18 hadosztály épen érkezett haza az olasz frontról. Vagyis ha a többi határ védelmére hagyandó erőket nem számoljuk, akkor is legalább 10-15 hadosztályt lettünk volna képesek a déli határra átcsoportosítani a franciákkal szemben. Az Antant-hadsereg nem váratlanul jelent meg ott: lett volna elegendő idő felkészülni a védekezésre.

A belgrádi francia főparancsnok a magyar haderő nyolc hadosztályra való csökkentését követelte, ami két dolgot bizonyít. Egyrészt azt, hogy a franciák jogtalanul ellenünkben ügykörésztek, hiszen ilyesféle csökkentést Pádovában nem írtak elő számunkra. Másrészt azt, hogy tartottak erőinktől, amelyek egyáltalán nem csak a Száva-Duna melletti egységekben merültek ki. Julier Ferenc – katonai elemző, Stromfeld vezérkari főnöke – a háborúról szóló kiváló értekezésében [JUL] világosan leszögezte, hogy Magyarország 1918. november elején katonailag még védhető volt.

Pilsudski marsall csekély katonai erővel épített egy új Lengyelországot. Megvédte és gyarapította az oroszokkal, csehekkel és szlovákokkal szemben. Megszerezte Morvaország és Szilézia egy részét, sőt a volt Magyarországból is lecsípett egy darabot. Kemal atatürk ellenállt az egész Antantnak és új Törökországot teremtett. Ott állt a Földközi-tengeri teljes angol és francia hajóhad Izmir alatt, majd ágyúlövés nélkül kényszerűen visszavonult onnan igazolva, hogy az Antant valóban belefáradt a háborúba.

Minket viszont azzal traktálnak, hogy nem őrizhettük meg hazánkat, mert nem volt elég erőnk az ellenállásra! Tény, hogy a Monarchia katonailag összeomlott, de abból még nem szükségszerűen következett hazánk ilyen mérvű feldarabolása. Ha vezetői bátor hazafiak lettek volna, akkor nem történhetett volna meg velünk ez a Trianon! Ha nekünk is lett volna egy Pilsudskink, vagy egy Kemál pasánk. De még gyenge utánzatuk sem akadt.

10.2.3 Várt és váratlan ellenségek

Milyen élvezetes olvasni Svejk történetét! Ugyan ki gondol arra, hogy sötét hátteret takar?! 1918 júliusától a Monarchia szláv csapataiban hatalmas méreteket öltött a dezertálás.

A valódi Svejk akkor hagyta pácban a bajtársait: miközben a magyar és a német állomány hűen kitartott, a cseh elszökdösött és átállt az oroszokhoz. Az elfogult író erről persze hallgat – a valóságnak a teljes ellentettjét hazudja elénk – és azzal se dicsekszik, hogy a cseh főtisztek a Monarchiát kiárulták. Bár az osztrákokat illetően Svejknek kivételesen igaza volt.

Az osztrák császár az olmüci alkotmányt imitáló manifesztumot tett közzé (október 16.), amiben kijelentette, hogy a Monarchia minden népe önrendelkezési jogot kap és a Habsburg-birodalom a németek, csehek, lengyelek, délszlávok és magyarok szövetségi államává válik. A nyilatkozat csak az örökös tartományokra vonatkozott és elvileg tiszteletben tartotta hazánk integritását. A népek közül most is kimaradtak a románok. Mivel ezekben a dolgokban mindenki ködösít, el kell gondolkozni azon, hogy ha az intézkedés nem érintette hazánk egységét, akkor vajon hogyan szólhatott a délszlávokról is...?

Horvátország-Szlavónia a Magyar Birodalom része volt, az osztrákok a török időkben és a magyar-horvát kiegyezés után mégis saját birtokként kezelték. 1918 őszén is a magyar kormányt kizárva rendelkeztek vele. A császár nyilatkozatát minden nép magára érvényesnek tekintette úgy, mint 1849-ben, szóval az osztrákoknak ismét csak sikerült bajt kavarniuk a mi

166

számunkra. Ez nem érte váratlanul az értőket. Egyes osztrák körök már jóval a háború előtt a Monarchia szétverésén mesterkedtek.

Ferenc Ferdinánd, aki utálta a magyarokat, örömmel üdvözölte Aurel C. Popovici 1906-os tervezetét, amely a teljes Monarchiát etnikai alapon 15 egységre osztotta volna fel. Hazánk abban csak a mai területét és a határok melletti magyar többségű térségeket (piros szín) örökölte volna mintegy 120 ezer km²-en és tőle külön egységet képezett volna a Székelyföld.

Lásd a 31. ábrát, amelyen piros vonal jelöli a két magyar etnikai tömb valódi határait.

Baloldalt Carniola az a Krajna, amely ma részben Ausztriához, részben Szlovéniához tartozik.

A vázlatot érdemes összevetni az 57. és 58. ábrával.

31. ábra: A Kárpát-medence felosztása Popovici terve (1906) szerint

Popovici jól ismerte a Monarchia etnikai viszonyait. Tervezete nem volt irreális, még a ruténokkal is korrektül számolt (vö. Kelet-Galícia; Nyugat-Galícia a lengyeleket fogta volna össze). Az elképzelés mégis torzít. Ugyanis a németek számára ún. enklávékat alakított ki a Szászföldön, a Szepességben, Tolnában-Baranyában, Buda mellett is (ezeket ábránk nem mutatja), viszont ilyeneket nem képzelt el a mi számunkra, holott ezt Kolozsvár, Nagybánya stb. vidékén meg kellett volna tennie. A magyar tömbről nemcsak Kőszeget és Pozsonyt választotta le, hanem Kassát, Nagyváradot és Aradot is. Viszont nekünk hagyta a Temesváron át délre nyúló vegyes népességű „nyelvet” (a rajzon Vajdaságtól keletre). Figyelmet érdemel, hogy a szerbekkel milyen szűkmarkúan bánt és nem gondolt egyesült Csehszlovákiára sem. Az pedig természetes, hogy a románoknak juttatott területet szépen kikerekítette.

Beneš 1908-as tervezete sokkal távolabb állt a realitástól. Ő a Monarchiát nyolc egységre akarta felosztani. A csehszlovák egységet úgy képzelte el, hogy a Felvidéket – jelentős magyar részekkel, szinte a mai határral – Csehországba kebelezve leszakítja Magyarországról. Ez megfelelt a szemléletének, miszerint a szlovák nem egy nép, hanem csak a cseh nyelv egyik elkorcsosult dialektusa.

A XX. század elején elképzelhetetlen volt, hogy a nemzetiségek a saját anyaországukhoz csatlakozva kiváljanak a Monarchiából. Ezért inkább olyan elképzelések láttak napvilágot,

167

amelyek szerint Románia és Szerbia belép a Birodalomba, hogy a románok és a szerbek egy hazában egyesüljenek.

A háború végnapjaiban az osztrákok menekültek a felelősségtől. Nem tudták ellenőrizni a nemzetiségi térségeket, ezért a bolsevizmus mumusára hivatkozva a nemzeti tanácsoknak adták át hatalmat. Számításuk bevált: az Antant Ausztriát enyhén bírálta el.

Mindennek a háttere a következő:

A szlávok és a románok a háború előtt sikeresen lobbiztak nemzeti érdekeikért a világ minden táján. Angliai, franciaországi, amerikai egyleteik a háborúban nemzeti tanácsokká léptek elő. 1918. április 8-án a Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa kimondta, hogy a háború után nem kívánnak a Birodalomban élni. Wilson elnök egyetértett ezzel. Ha etnikumokban gondolkozott volna, akkor meghallgatta volna a magyarokat és osztrákokat is, de persze nem tette. Június 3-án a versailles-i haditanács Csehszlovákia és egy egyesült új délszláv állam létrehozása mellett döntött. Franciaország, Anglia és az USA harcoló félnek ismerte el Csehszlovákiát, majd győztesnek Romániát. Aligha hihető, hogy minderről a magyar vezetés semmit sem tudott. Ha pedig mégis, akkor...?!

A nemzeti tanácsok a Monarchián belülre tették át működésük színterét. Az osztrákok bátorították őket. A cseh nemzeti tanács – a leendő kormány – tagjai osztrák támogatással utaztak Svájcba. Októberben a katonai parancsnokságokat bízták meg a rendfenntartással, akik mind nemzetiségiek voltak. Megnyitották az arzenálokat a helyi katonai csoportok előtt.

A horvátoknak az adriai flottát is átengedték (október 27.).

A magyar kormány nem volt ura a kialakuló helyzetnek: a kisujját se mozdította, hogy az eseményeket ellenőrzés alatt tartsa. Nekünk még nemzeti tanácsunk sem volt.

Népeink sorra kimondták az elszakadást. A horvátok október 6-án váltak ki. A románok október 12-én jelentették be, hogy nem ismerik el a magyar fennhatóságot. A ruténok október 18-án deklarálták az önállóságot. A szlovákok október 28-án mondták ki a Csehszlovákiához való csatlakozást. A szerbek ilyesmivel nem fáradoztak: katonai egységeik hazánk védtelenné erőszakolt déli végein állta.

Mivel az elszakadási törekvéseket nem volt erőnk megállítani, bátran kijelenthetjük, hogy Magyarország formálisan már 1918 október végére szétzilálódott.