8.2 „NÉPEK TAVASZA”
9. MAGYAROSODÁS – MAGYAROSÍTÁS
9.4 EGYÉB ASSZIMILÁCIÓS JELENSÉGEK
9.4.1 Keresztasszimiláció
A magyarosítás bizonyítási vágya miatt az elemzők elfeledkeznek az egyéb tendenciákról, mintha másoknak nem lett volna „demográfiai élete”.
A horvátok sokkal nagyobb arányban olvasztottak be másokat, mint a magyarok. A részletekre nem térek ki. Csak annyit jegyzek meg, hogy a horvátosodást nehezebb elemezni, mint a magyarosodást. 1900-ig nem különböztették meg a horvátokat és a szerbeket, a többi délszláv (bosnyák, bunyevác, dalmát, „illír”, sokác, vend) kimutatása pedig mindig problémás volt. A mai magyar statisztika, szemben az 1910-essel, sajnos hasonló kurzust követ.
A szlovákok számát mindig eltúlozták, míg a ruténokat nem tudták, vagy nem akarták megkülönböztetni. A Felvidék nyugati felén nem mindig mutatták ki őket (lásd az E.
függeléket), az északkeleti határ mellett gomba módra szaporodó rutén falucskákat nem vették számításba. Zemplénben, illetve Sáros és Ung megyéknek a vele határos peremein voltak etnikailag kétes térségek, amelyek sűrűn váltottak nemzetiséget úgy, mint a magyarok és a szlovákok a nyelvhatáruk mentén.
9.4.2 Analfabetizmus, nyelvtudás, városiasodás
1881 és 1910 között pár tucat szlovák és rutén kolóniát hoztak létre a Délvidéken. Azok meglepő módon tartósan megőrizték népi identitásukat, sokkal tovább, mint a hasonló magyar telepek, jóllehet nyelvileg rokon népek tömegei közé kerültek. Ez a körülmény azért érdekes, mert sajátos bizonyítékkal szolgál arra nézve, hogy akkoriban
a nyelv eszköze által nehéz volt bárkit is asszimilálni!
El szoktunk feledkezni a magyarosodás két igen jelentős akadályáról.
157
Analfabetizmus. Minta Abaúj-Torna megye adataiból: 1890-ben 32.469 tanköteles gyermek közül 4.755 (14,6%) nem látogat iskolát; a lakók közül 46.443 (36%) nem tud sem írni, sem olvasni [Pallas Nagylexikona].
Nyelvtudás. A 28. ábra a nem-magyarok magyarul tudását mutatja. Nem meglepően ott tudtak magyarul, ahol a magyarság többségben élt, vagy jelentős hányadot tett ki.
28. ábra: A magyarul tudók aránya a nem-magyarok között 1910-ben (a pontok a megyei és városi jogú városokat mutatják)
1881-1910 között a magyarul tudó nem-magyarok aránya 11,1 %-ról 16,4 %-ra nőtt. Ez nem jelentős eredmény, mert a növekedés csakis a városiasodásnak köszönhető: a vidékiek közül 1910-ben sem tudtak többen magyarul, mint 1881-ben, sőt. Felmerül a kérdés, hogy
ha valaki nem beszél magyarul, mi több egyáltalán olvasni sem tud, az miként magyarosodhat el?
Városiasodás. Természetes, hogy a nem-magyarok beolvadása főleg a városokban és Budapest tágabb környékén volt jellemző. Lásd a 29. ábrát. Piros vonal jelöli Budapest 1881-es határát, zöld vonal az 1910-1881-es határt. A szín1881-es pontok az 1881-1881-es nemzetiséget mutatják.
1881-1910 között az össznépesség 134, a városi 172 százalékkal nőtt úgy, hogy az utóbbi jórészt Budapest fejlődésének, a falvak odacsatolásának köszönhető. A nem-magyar városi lakosok száma is növekedett, csak az arányuk esett vissza. Azonban ez sem tipikus: 13 város vált csekély magyar relatív többségűvé, miközben 70 megőrizte nem-magyar többségét. A városlakók között a magyarok aránya 15 százalékkal (58-73 %) nőtt.
Ugyanakkor a vidéki magyarság a bevándorlás és a kivándorlás pozitív mérlegre dacára is csak 6 százalékkal (36-42 %) növekedett, Ez azt jelenti, hogy egyes vidékekről visszaszorult, hiszen a népmozgalmi mutatók alapján jóval nagyobb mértékben kellett volna gyarapodnia vidéken is. A városi szívóhatás melléktermékeként a falvak magyar népe nagyobb arányban költözött be, mint mások. Ezért a városok környezete inkább elmagyartalanodott, semmint elmagyarosodott. Tipikus példa erre Kassa és Kolozsvár.
158
29. ábra: Budapest és környékének lakossága 1910-ben
9.5 MAGYAROSÍTÁS
9.5.1 Ártalmatlan magyarosítási vágyak
A népek a világ minden táján és minden korban törekedtek arra, hogy a közéjük került jövevényeket magukhoz hasonlóvá tegyék és amennyiben ez nem sikerült, továbbá az idegen nem hozott valamiféle hasznot a számukra, akkor az illetőt nem fogadták be.
Lehet vitatkozni arról, hogy ki az idegen, ámde bizonyos, hogy amint Franciaországban a francia, Olaszországban az olasz érezte otthon magát, úgy nálunk ehhez nekünk volt jogunk.
Ezt azoknak kellene tudomásul venniük, akik anakronisztikusan gondolkoznak. Egyrészt úgy
159
beszélnek az egykori magyarosításról, mint a mai románosításról, holott a két jelenség sem céljaiban, sem módszereiben, sem eredményeiben nem azonos. Másrészt a XIX. században ismeretlen „másság tisztelete” elv jegyében akarnak utólag mások védelmezői lenni. Eközben nem átallanak Szent Istvánra hivatkozni, holott a „fogadd be az idegeneket” intés nála nem jelentette azt, hogy a jövevények a maguk életet folytatva a fejünkre nőhetnek.
Ezeregy forrásból tudjuk, hogy a horvát mindenki mást horvátosítani akart, a szerb szerette volna, hogy a világ szerbbé váljon, a pánszlávizmus, a pángermanizmus, illetve a rómaiság mind-mind annak jegyében született idea, hogy közös akolba tereljék és egy alakra faragják az eltérő népeket.
A XIX. század első felében egyre-másra születtek a magyar nyelv használatát sürgető röpiratok, cikkek, pamfletek. Ez érthető jelenség, amely részben II. Józsefnek a német nyelvre vonatkozó erőszakos intézkedéseinek a visszahatásaként, részben a nagy nemzeti felbuzdulás termékeként született. Viszont mindennek annyi hatása sem volt, mint egy mai ökológiai felhívásnak: szép-szép az idea, csak éppen nem lehet megvalósítani.
A tények a következők.
Az 1790-92-es országgyűlésen született a legelső rendelet, amely a magyar nyelv hivatalos használatát engedélyezte, de I. Ferenc hamar visszavonta. 1826-ban a törvényeket magyarul is leírhattuk, de a hivatalos verzió a latin maradt. Csak az 1832-36-os országgyűlésen értünk el annyit, hogy akkor lett a magyar törvényeink egyik hivatalos nyelve. És azt a „sikert” akarják elvitatni tőlünk, hogy hazánknak megengedték, hogy saját nyelvén is leírhassa a saját törvényeit? Sokan ma is azon rágódnak, hogy ezzel miként sértettünk másokat.
Az erőszakot olyan súlyos érvekkel támasztják alá, mint a botozás és a pofozás. Egyes szolgabírók megbotoztak nem-magyar delikvenseket: még az újság is megírta. De csak azért, mert nem volt más híranyaga, ugyanis a dolog hírértéke nulla: a korabeli európai törvények a botozást bevett büntetési tételként alkalmazták. A tyúk ellopása x botütés, amiről majd az újságíró gyakornok nemzeti sérelemként számolhat be. Mint arról, hogy a tanító megpofozta a diákot, mert nem jól felelt magyarul. Nálunk az általános iskolában az orosztanár megkokizta B.-t, amikor nem ment neki az orosz ragozás. Nyilván el akarta oroszosítani a nebulókat...
De fordítsuk komolyra a szót. 1848 előtt a magyar vezetés részéről kísérlet sem történt a magyar nyelv erőszakos terjesztésére és ha voltak is idevágó kósza ötletek, a józan honatyák elhallgattatták azokat. Persze a középszintű hivatalokban előfordultak túlkapások, de nem okoztak nagy felhördülést, mint fordítva a magyarellenes kiszólások sem. Mindez a kivagyiság megnyilvánulása, amitől egyetlen többnemzetiségű társadalom se lehet mentes. Az ilyesmit magyarosításnak beállítani nevetséges.
9.5.2 A magyarosítás kiváltó oka
1849 és 1867 között hazánkban nem a magyar akarat érvényesült. Haladó törvényeinket visszavonták, az újak pedig nem magyar szellemben születtek. Ebben a korban egyszerűen nem lehetett magyarosítani.
1868-ban megszületett az akkori világ leghaladóbb nemzetiségi törvénye. Jelentőségét és pozitív hatásait egyesek igyekeznek elmismásolni, de a tények ellentmondanak a nézeteiknek.
A törvény a legjobb akaratból született, kidolgozásában részt vettek a nemzetiségek jeles szakértői [MIK] és a magyar kormányoknak komoly szándékában állt a betartása. Az idővel mutatkozó sikertelenség nem csak rajtuk múlott.
160
Az előző fejezetben rámutattam, hogy nemzetiségeink már nem ennek a státusnak meg-felelő követelésekkel léptek fel. Volt néhány – kétségtelenül kevés – nemzetiségi képviselői hely a parlamentben, de betöltőik nem éltek a jogaikkal. Az együttműködés helyett az elutasí-tó obstrukciót választották. Ezzel megszakadt velük minden párbeszéd. A jelenség ismerete alapján úgy tűnik, hogy ebben a magyar fél se volt sokkal hibásabb a másiknál.
Nem véletlen, hogy a „csendes ellenállást” követően és amiatt került hatalomra Bánffy Dezső kormánya (1894), amely már kemény eszközökhöz nyúlt. A magyarosítás (csak) a XIX. század végére vált elhatározott szándékká.
Egyetlen eszköze a magyar nyelv erőltetése volt. Sorra születtek az idevágó rendeletek, amelyek előírták az anyakönyvek magyarul történő vezetését. A hivatalnoki, papi, tanítói, sőt, a kisdedóvói állásokat a magyar nyelv tudásához kötötték. A központi finanszírozást is attól tették függővé, de csak az államilag támogatott intézményekben. Nem tanultunk II. József példájából, aki hasonló módszereket alkalmazott – meggyőző eredmények nélkül.
Viszont a nyelvi törvények nem párosultak adminisztratív és gazdasági intézkedésekkel.
Például a nálunk működő román bankok felvásárolhatták az erdélyi földeket, amelyek jövedelméből pénzelhették az ortodox egyházat, az iskoláikat, az egyleteiket, az újságokat stb.
Nemzetiségeink olyan fokú kulturális autonómiát élveztek, hogy örülhetnénk, ha egyes utódállamokban népünknek ma hasonlóban lenne része.
9.5.3 A magyarosítás eredménytelensége
A magyarosítási törekvések két ok miatt kudarcra voltak ítélve.
Egyrészt az 1894 után hozott intézkedések eredményei a Nagy Háború kitöréséig, mind-össze 20 év alatt már az időhiány miatt sem érhettek be.
30. ábra: A Kárpát-medence népei 1910-ben
161
Másrészt hazánk nem alkalmazta a beolvasztás olyan durva eszközeit, mint a kényszer ki- és áttelepítés, az intézmények bezárása, a népi vezetők bebörtönzése, a föld elvétele, a helyi munkaalkalmak megtagadása, az anyanyelvnek a magánszférában és az egyházakban való korlátozása, amint azt tették és teszik ma is az utódállamok. Bár három szlovák középiskolát bezárattunk és pár nemzetiségi hangadót rövid elzárásra ítéltünk, az ilyen esetek száma minimális volt és nem koholt ürügyeken alapult: mindegyiknél alapos volt a hazánk elleni lázítás vádja. Lásd például [SLA].
Most felteszem a költői kérdést: miként lehetett elmagyarosítani azt, aki nem tudott írni és olvasni, nem járt iskolába és nem élt magyarok által lakott közösségben? Nem volt tömeg-kommunikáció, se rádió, se televízió, újság is csak a városokban. Továbbá hiába írták elő bizonyos állásokhoz a magyar nyelv ismeretét, a posztot akkor is be kellett betölteni, ha nem volt megfelelő jelölt. Árva északi sarkaiban, Máramaros Oroszországgal határos peremein, Fogaras déli hegyvidékein, avagy akár a mai Burgenlandban vajon hány magyarul tudó tanár találtatott? Hány óvónő? Sőt: Hány hivatalnok?
A magyarosítás a magyar plánumok tipikus sorsára jutott: rengeteget beszéltek róla, „jobbnál jobb” ötletek születtek, hegyek vajúdtak, a végén meg nevetséges egérke született.
1881-1910 között mindössze 240 település vált idegen többségűből magyarrá, az összes település 1,8 százaléka. Ezek többsége a magyar nyelvterületre esett. Ennél sokkal nagyobb mérvű volt a keresztváltozás: Horvátországot nem is számítva 300 település váltott egyik nemzetiségről a másikra. Tehát a románosítás, szerbesítés stb. ezen mutató szerint sokkal nagyobb mérvű volt, mint a magyarosítás.
Most lássuk a magyarosodás területi eredményét (30. ábra), ami jól mutatja, hogy a magyarosítás mennyire sikertelen volt. A képet érdemes összevetni az 1785-ös helyzettel (24. ábra). A kettő között csak apró eltérések találhatók, amik főként a belső migrációnak köszönhetők.
Kassa vidékétől eltekintve a magyarság nem nyert összefüggő tért, ott is csak az egykori nyelvterületét hódította vissza. Nyereségeink a gazdasági szerkezet változásának, az ipar és a bányászat terjedésének, a mezőgazdaság fellendülésének köszönhetők. Erdélyben bányákat nyitottunk, amire jó példa a Hunyad megyei Petrozsényi medence. A gazdasági válság dacára gabonánk kelendő maradt, ezért a Bácskában és a Bánátban pár tucat telepesfalut hoztunk létre; azonban ott is több szlovákot és rutént, mint magyart.
Sok dunántúli német és magyar települt át Horvátországba. Az utóbbiak száma 1881-ben csak 41 ezer, 1910-ben már 106 ezer volt. Feltűnő Fiume etnikai változása: magyar lakossága 367-ről 6.493-ra (13 %) nőtt a tisztviselők, katonák, kereskedők stb. odatelepedése által.
Mindent egybevéve le kell szögezni, hogy 1880 és 1910 között a nem-magyar néptömbök mindegyike megőrizte a körvonalait. Egyes városokban a nemzetiségek visszaszorultak, de ez nem annyira a beolvadásból, mint a régi lakosok elvándorlásából fakadt (vö. Besztercebánya, Kassa). Népünk főleg a városlakó németek és zsidók önkéntes beolvadása által gyarapodott. A többi nép nem hajlott a beolvadásra, a kétarcú szlovák asszimiláció pedig messze nem érte el azt a dimenziót, amit sokan feltételeznek róla.
162