BIRTOKLÁSI JOGALAPOK

A területek birtoklása ellentétes érdekek ütközésével jár.

Aki adott időpontban birtokol valamit, az kényszert érez arra, hogy tulajdonjogát mások előtt – de nem kevésbé a maga számára is – igazolja. Például az angolok bizonyítási kényszert éreztek annak alátámasztására, hogy India jogosan került hozzájuk. Ez aztán annyira sikerült is nekik, hogy polgáraikat meggyőzték: a szubkontinenst nem is gyarmatosították, az csak mintegy véletlenül hullott az ölükbe [CHU].

Aki viszont sohasem jutott egy terület birtokába vagy kiszorult onnan, az keresi az érveket ezen állapot okaira, az újonnan való szerzésre, illetve a volt valós vagy vélt jogok valamilyen módon történő helyreállítására.

Ez a két közös gyökerű, de ellentétes irányú törekvés a hódítási jog és az ún. folytonossági elméletekben találta meg eszmei támaszát.

2.4.1 A hódítási jog

Meglehetősen mesés módon jutottak birtokhoz a keleti népek, így eleink is. Igen ravasz

„szerződést” kötöttek a kiszemelt föld birtokosával. Annyira trükköset, hogy az nem is tudott arról, hogy bármit elígért volna. Úgy tartották, hogy a birtokos által átadott föld, fű, víz, avagy a neki adott fehér ló árán a kérdéses terület a másik fél tulajdonába került. Ehhez képest a bennszülöttek gyöngyökkel való lekenyerezése világos üzlet volt...

Persze végül a földet fegyverrel kellett megszerezni és megtartani. A megtévesztés és erőszak ezen egyvelegét hódítási jognak keresztelték el. Azt mindenki elismerte, aki nem volt érdekelt, vagy gyengébb volt a másiknál. A hódítás jogát nem lehet félvállról venni, mert a nemzetközi jognak ma is tényezője. Gondoljunk a gyarmatokra, amelyek tulajdonát a hódítás alapozta meg. És mi történt legutóbb a Balkánon? Nem igazságos határokat húztak: a nagyhatalmak újfent a hódításokat ismerték el.

A béke hazug örve alatt „változtathatatlan határokat” kényszerítettek ránk Helsinkiben. A helsinki elvek szerint nem követ el bűnt az, aki népeket írt ki, de jaj annak, aki etnikai alapon területi kiigazítást akarna. A rögzített határ nem más, mint a hódítási jogok – vagy szebb fordulattal: a történelmi jogok – ködösíteni próbáló szinonimája. Ezt mutatja, hogy Helsinki óta a változtathatatlan határok számtalanszor megváltoztak.

Az 1920 előtti magyar gondolkodásmód a hódítási jogon alapult, és később is azzal érveltünk. Az Apponyi trianoni védőbeszédéből ismert érvek sorozata így hangzik: a Kárpát-medencét eleink harcok árán (értsd: jogosan) szerezték meg, államot alapítottak, azt hősiesen védelmeztek a kereszténység védőbástyájaként stb., ergo ez a magyar vérrel megszentelt föld egyedül és jogosan a mi birtokunk.

A hódítás jogát kétessé teszik a változások: a nem igazán erőseknél megbosszulja magát.

1918-ban a románok erővel foglalták el Erdélyt. Ergo nem sírhatnak érte azok a magyarok, akik szerint a hódítási jog alapján volt a miénk. Mert mi az ilyen jog kezdődátuma? Bizonyára az, amit a győztes diktál. Sajnos a leckéből nem tanulunk: a hódítási jog képe ma is él egyes magyarokban, akik területben és nem az azon élő emberben gondolkodnak.

37

2.4.2 Anonymus, mint forrás

A továbbiak előtt értékelni kell III. Béla jegyzőjének, Anonymusnak a történetírói szerepét [ANO]. Azért is, mert többször hivatkozok rá és azért is, mert nemcsak a magyarok, hanem a többiek is rá alapozzák a felfogásukat. Bizony ám! A magyarok a honfoglalók dicső győzelmei-vel büszkélkednek, a többiek pedig azzal érgyőzelmei-velnek, hogy a magyar Névtelen is megírta, hogy ők már jóval a magyarok bejövetele előtt virágzó országokban éltek, amelyeket az otromba betolakodók számoltak fel. Hát lássuk, egyelőre csak átfogóan, hogy mi igaz abból, amit ő lejegyzett!

Anonymus nem volt történetíró. Nem, vagy kritika nélkül használt forrásokat. Ezek között akadhatott általa hozzáférhető okirat is, de többet merített a jeles családok hagyományaiból, a krónikákból és a szóbeszédből, mint a magyarok tetteit objektíven tárgyaló forrásokból. Nem volt tisztában hazánk honfoglaláskori földrajzi és etnikai viszonyaival. Feltűnő, ahogyan az idegen személyeket és népeket félremagyarázza.

Például nem ismeri a morva népet, de néven nevezi Ménmarótot. Mármost a marót a morvák régies magyar neve volt. Anonymus a Maróth nemzetségről akart valami szépet mondani, amihez kapóra jött neki a Bihar megyei Marótlaka település. Hasonló módon kreált vezért a türk Gyaluból és Galádból. (Gyalu kolozsmegyei, Gilád temesmegyei falu volt.) Feltehető, hogy a bolgár Zalán is csak egy, a későbbi időkben elpusztult alföldi hely nevét viseli, bár igaz, hogy a bolgárok valóban birtokolták az Alföld déli részét.

A másik oldalon totálisan összekutyulja a népeket. A besenyő népből kettőt csinál (Bisseni és Picenati), csakúgy, mint a vlahokból (vlach és blak). Az utóbbit olyan élethűen tette, hogy egyesek – még egy francia „tudós” is – értekezéseket írtak a „törökfajú” blakokról. Pedig a blak nem más, mint a vlah szlávos írásmódja. Kettősen kezeli a „rómaiak pásztorait”, akiket a Dunántúlra helyez, tehát összekeveri a saját korában ott élt latin elemeket az Erdélyben akkoriban terjedő foglalkozással.

Nincs tisztában a kun névvel és néppel sem. A „cumani” név alatt három népet is összezagyvál, nem szólva az időbeli hézagokról. A kunok a honfoglalás idején még Ázsiában kóboroltak. Errefelé csak 1061-ben jelentek meg, amikor megtámadták Kievet.

Anonymustól a hét vezér nevét is idézik. Ezeket hiteles források nem említik: a hagyományokból maradtak ránk. Vezérnévsor van a krónikákban is (Árpád, Szabolcs, Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsú, Örs), de az nem egyezik a beverklizettel (Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm). Éltek ilyen nevű vezéralakok 900 körül; csak Tas nem szerepel hiteles forrásban. Kond a Kündünek felel meg, ami a volt szakrális méltóság nevét őrzi (vö. kende).

Általában Anonymust kettősség jellemzi, amely némi fejtöréssel és kellő hozzáértéssel viszonylag jól kiismerhető. A honfoglaláskori események tekintetében nagyrészt megbízhatat-lan. Viszont a neves személyeket eléggé jól ismeri, hiszen azok családjának a tetteit akarta megörökíteni. Igen jól tájékozott a korabeli helyeket illetően. Végeredményben főleg a személyek, helyek és események kapcsolatait illetően van okunk kételkedni benne.

2.4.3 A folytonosság joga

Az alávetett helyzetben lévő azzal szokott érvelni, hogy milyen nemes eredetű, mennyire régóta él egy adott földön és mekkora volt egykori hatalma. Ezzel a gondolattal persze nem juthat messzire, mint ahogyan az aztékok sem a spanyolok ellenében. A gyenge fél ezekkel az

38

érveket mégis próbálkozik: hátha valahol meghallgatásra talál olyanok körében, akik nem ismerik a körülményeit, vagy hátsó szándékaik vannak. A Kárpát-medencét illetően a XX.

század elején az előbbi körbe tartoztak az angolszász, az utóbbiba a latin nagyhatalmak.

A folytonossági (kontinuitási) eszmék a felvilágosodás hatására keltek életre Kelet-Európában. Az 1848-49-es forradalmak során az események mozgatórugóivá váltak, hogy a világháború végére megteremjék a maguk férges gyümölcsét.

De mi ezeknek a felfogásoknak a tartalma? A folytonossági nézet egy nép származására, lakhelyére és hatalmi helyzetére vonatkozó elképzelések ötvözete. Ezek a nézetek szubjektí-vek, az objektív tények által nem igazoltak, vagyis fikciók. Megjegyzendő, hogy a nyugati népek egyike sem érezte szükségét annak, hogy hasonló mesés történetekkel igazolja a múltját.

A feltételezett népi származás (etnikai kontinuitás) ritkán felel meg a valóságnak. A horvátok például illíreknek mondták magukat, holott igazából elszlávosodott szarmaták. A románok a dák eredetre hivatkoznak. Mivel az ilyen régmúltat kevesen értékelik, ez csak a saját hiúságukat legyezgette. Ezért volt célszerű időben közelebbi rokonra szert tenniük, és amióta a hangsúlyt áttették a latin eredetre, azonnal pártolókra akadtak. Az etnikai konti-nuitástól csak annyi várható, hogy a hatalom elismerje egy népcsoport sajátosságait és esetleg egyféle kulturális autonómiát biztosítson a számára.

A népi leszármazási vonal a tudósokon kívül sokáig senkit se érdekelt: a köznép nem törődött az etnikai rokonsággal. Ma már ez sincs így. Például olasz barátaim lelkesedtek azért, hogy a románok a rokonaik, merthogy értik (?) a nyelvüket. A rokonság tudatában elvakultan ítéltek: szerintük Erdély feltétlenül jogosan került a latin románok birtokába.

Elvittem őket Esztergomba és Párkányra mutatva elmagyaráztam az 1 millió elcsatolt felvidéki magyar sorsát. Erre legyintettek: ha a „szlovákok győztek” (így!), akkor minden jogosan az övék. Viszont sértődötten zsörtölődtek a 2-3.000 isztriai olasz úgymond keserű sorsa miatt. Ennyit az objektivitásról és az igazságérzetről.

Nem reálisak a néhai lakóhelyre (területi kontinuitás), a nagyságára, illetve az ottlakás kezdetére vonatkozó ideák sem. Például a szlovákok a valósnál nagyobb, a románok pedig korábbi Kárpát-medencei lakóhelyre hivatkoznak. A szlovákok azt hiszik, hogy a morva fejedelemség felölelte a Medence nagy részét, jóllehet néhai Nyitra-vidéki otthonuk csak pár ezer négyzetkilométert tett ki. A románok a dákok révén a térség őslakóinak tartják magukat, holott semmi közük hozzájuk és csak a XII. században jelentek meg Erdély peremén. A területi kontinuitás felvetésétől azt várták, hogy annak megfelelő össznépi jogállást (vö. a román mint negyedik erdélyi nemzet), vagy legalább valamiféle területi autonómiát nyerje-nek.

A legképtelenebb ötletek a népek egykori hatalmi helyzetével (állami kontinuitás) kapcsolatosak. A „volt már egy virágzó országunk” maszlagot a XX. század elejéig senki se vette be, de akkortájt sokakat megbolondított. A csehek elhintették, hogy már a honfoglalás előtt létezett Csehszlovákia, amelynek a folytonosságát a magyarok szakították meg és amely csak arra várt, hogy Szlovákiát újra egyesítsék Csehországgal. Ezt a badarságot Amerikában sokan kételkedés nélkül elhitték. Senkit se zavart, hogy az államok nem szoktak ezer évek után újraszületni, továbbá Szlovákia mint államalakulat korábban egyáltalán nem létezett.

Az ilyen apróságok nemigen foglalkoztatják a nyugati politikusokat és történetírókat.

Churchill, aki Közép-Európáról szólva Mátyásról csak annyit közöl, hogy errefelé volt egy ilyen nevű uralkodó is, már az ő korára emlegeti Szlovákiát, mint ahogy Davies is [DAV].

Jellemző, hogy az Antant és Amerika nem ismerte el, hogy elrabolták hazánk egy részét,

39

hanem arról csacsogtak, hogy Szlovákia csatlakozott Csehszlovákiához. Mármost kérdés, hogy miként csatlakozhatott egy addig sohasem volt valami („Szlovákia”) egy másik addig nem létezett valamihez („Csehszlovákia”)?

Az állami kontinuitás eszmei háttere a következő: A felvilágosodás-kori írások tanúsága szerint az itteni népek képviselői csodálattal adóztak a franciáknak. Hozzájuk hasonlóan maguk is nagyok szerettek volna lenni. Persze ennek több akadálya volt, többek közt a széleskörű műveltség és az önrendelkezés hiánya. Például hogyan mondhatta egy román, hogy az ő népe nagy, amikor alig voltak művelt románok, akikre felfigyelt volna a világ és nem is létezett román állam? Ilyenkor persze nem a valóságot kell firtatni, hanem azt kell a rögeszméhez idomítani, vagyis ideológiát kell gyártani. Ennek lényege, hogy bár most nem vagyunk, valaha mi is nagyok voltunk. Az egykori nagy X nép örökösei, amelyet erőszakkal alávetettek, de amely ma is él, hogy újra megtalálja méltó helyét a világban. A gondolatmenet kettős célja az, hogy a saját követeléseket igazolják és másokat vádoljanak meg elvesztegetett múltukért, az elmaradt lehetőségekért.

2.4.4 Az otthon joga

A fenti ragályos betegséget magunkon is felfedezhetjük. Hányszor, de hányszor találko-zunk a „kis magyar hazánk” sajnálkozó kitétellel! Pedig 1918-ig ez a „kicsi” haza volt Európa területileg hatodik legnagyobb országa a nyolcadik legnagyobb népességgel! Továbbá a bajainkért kárhoztattunk tatárt, törököt, németet, oroszt: mindenkit, csak magunkat nem.

Trianon előtt elvarázsolt minket a nagyság iránti vágy, Trianon után viszont fordult a kocka: önigazolásra szorultunk. Ezért egyrészt a valósnál (ugor és türk) nemesebbnek vélt eredetet keresünk (vö. népi kontinuitás). Másrészt ezeréves határokról álmodozunk (vö.

területi kontinuitás). Végül arra hivatkozunk, hogy mi alapítottuk itt az első máig fennmaradó országot (vö. állami kontinuitás).

Rossz úton járunk. A hódítás és a folytonosság erőszakos-erőszakolt elvein túl létezik egy természetes birtoklási jog, bár az még kevés helyen érvényesül. Ez az otthon joga.

Sokan úgy vetik fel a kérdést, hogy egy területnek milyen hódítási és/vagy folytonossági érv szerint kizárólagos birtokosa ez vagy az a nép. Ekként gondolkozva valakit mindenképpen sérelem ér. Miért nem lehet végre elérni, hogy például Erdélyben a magyarság és a románság egyenlő jogokkal bírjon, hiszen mindkettőnek az az otthona? Valamikor a románság negyedik erdélyi nemzet szeretett volna lenni, mivel ő is honos volt ott. Most pedig megtagadják az általuk egykor várt jogokat az erdélyi magyarságtól, amely náluk is régebben ott honos?

40