5.7 „VIRÁGOS KERT VALA ”
7.7 NYELVKÉRDÉS ÉS MAGYAROSÍTÁS
A magyarosodással és a magyarosítással majd a 9. fejezet foglalkozik behatóan. Itt csak a jelenség kezdeteit ismertetem és értékelem.
A XVIII. század végére kialakult a Kárpát-medencének az a területi etnikai képe, amely Trianonig már alig változott. Utána a magyarság egy-két kistérségben és a városokban még előre tört, azonban a hódoltság során elveszített területeiből jelentősebb részt már nem tudott visszahódítani: ahhoz túl kicsi volt a lélekszáma és túl nagy a nem-magyarok aránya.
130
1730-ban Bél Mátyás csinos és elfogulatlan könyvecskét állított össze a Kárpát-medence népeiről, a mintát az etnikailag tarkabarka Esztergom és Pest megyékből véve. (Bár más megyék etnikai viszonyait is leírta.) A szerbet keményebbnek, a tótot szorgalmasabbnak ítélte a magyarnál stb. Bár már célzott a népeink közötti idegenkedésre, munkájából kiderül, hogy ezek nem fajultak súlyos ellentétekké. Persze: hiszen nem a rácokról írt, akikkel a Rákóczi szabadságharc során összeverekedtünk. Ez az idilli kép a kor végére drámaian megváltozott.
Sokak szerint a magyar nyelv erőltetése és az azzal járó magyarosítás vezetett a XVIII-XIX. század fordulójától népeink ellentéteire. Ez a nézet olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. (N.B.: A szólásban nem a hagymatermelő vidékről van szó. Makó egy katona volt, aki keresztes vitéznek állt, de mert az útba eső kocsmákat sűrűn látogatta, sohase jutott el a Szentföldre.) A következő alpontokban előbb az ügy nyelvi oldalát fogom tisztázni, majd a magyarosítás kérdésére térek át.
7.7.1 A hivatalos nyelv kérdése
A XIX. század elejére mindenki örömmel fedezte fel a saját nyelve szépségeit és annak az útját szerette volna egyengetni. Ez korábban nem így volt. A köznapokban például az egyszerű tót a tóttal tótul érintkezett, de az urak és a kevéske értelmiségi körében a köznép nyelvét póriasnak tartották és latinul vagy németül diskuráltak. Csak a nemzetté válás eszmélésében figyeltek fel a saját anyanyelvre, de akkor mindjárt a ló túlsó oldalára esve azt tartották a legelsőnek, minden más fölöttinek.
Egyáltalán nem csak a magyarok akartak magyarosítani: a horvát horvátosítani, a szerb szerbesíteni stb. szeretett volna. Ez egy általános, a korra jellemző természetes jelenség volt, ezért a magyarosítási hevületet nem szabad negatív szándékúnak beállítani, hacsak nem akarjuk annak tartani a horvát, román, szerb és szlovák nemzeti felbuzdulásokat is.
Más: Meglepő lenne, ha egyenrangúsítani akarnák Angliában a hindi, Hollandiában a pápua, Franciaországban a berber nyelvet a bevándoroltak magas aránya miatt és panaszt emelnének a hivatalos angol, holland, illetve francia nyelv ellen. Hollandiában ma aránylag sokkal több a távolkeleti, mint nálunk bármelyik nemzetiség volt. Mégis mókás lenne, ha valaki zsörtölődne a holland hivatalos nyelv miatt állítván, hogy alkalmatlan az ügyintézésre és a pápua nyelv egyébként is szebb... Akkor miért rágódunk még mindig ezen a csontocskán?
1526-ig és még sokáig senki sem vitatta a magyar hivatalos nyelvként való használatát.
Bár az okiratok latinul készültek, a gyűléseken magyarul diskuráltak és a hivatalokban mindenki megértette egymást. A latint sohasem deklarálták hivatalos nyelvként! A hódoltság során kezdtük használni, de a török területeken magyarul intéztük a dolgainkat.
Ezért a hivatalos nyelv ügyében senki és semmit se kérhet tőlünk számon!
II. József ismert otromba nyelvrendelete a németet erőltette nemcsak az igazgatásban, hanem a civil szférában is. Ez ellenreflexiót váltott ki és a magyar nyelv volt jogainak a helyreállítását követeltük. Egyértelmű, hogy az annak érdekében tett erőfeszítések nem mások ellen irányultak. Ezt mutatja az is, hogy a magyarok maguk között sem egyeztek meg abban, hogy melyik nyelvet lenne célszerű a hivatali életben használni. Többen kibékültek volna a némettel. Egyes főurak kósza ötletként a franciát (?!) javasolták. Sokan kardoskodtak a latin mellett (itt nem az irodalmi nyelvre, hanem a kevert „konyhanyelvre” kell gondolni), mivel a kisnemesi réteg azt használta. A magyart azért vetették volna el, mert nem kifejező. Ez badarság. Nyelvünk időközben komoly nyelvújításon ment át, ami után képes volt a modernnek számító fogalmak kifejezésére is, ami a latinról aligha mondható el.
131
A latinul egyébként jól (?) tudó nemesség a magyarhoz ragaszkodott és helyesen tette. Az ország ügyeit intézni kellett és miért használták volna a holt latint az egyre élőbb és kifejezőbb magyar helyett? A nem-magyarokkal úgyis azok saját nyelvén érintkeztünk. És vajon hány oláh, rác, tót akadt, aki ügyeit latinul intézte volna? Az ország működéséhez egy közös nyelvre volt szükség: hat-hét hivatalos nyelv nem létezhetett. Magyarországon a magyarság volt többségben. Akkor mi baj lehetett a nyelvével?
Valójában nem is azzal volt baj. Nemzetiségeink közül csak a horvátok vetették el a magyar hivatalos nyelvet. Ők sem a saját, a horvát érdekében: az avítt latinhoz ragaszkodtak csakazértis. Rajtuk kívül csak kevés szlovák értelmiségi tiltakozott az első nyelvi törvény (1792) ellen. Nem véletlenül: népeink közül csak náluk volt az anyanyelv ápolása a nemzetté válás motorja. 1794-ben Palkovič cikket írt a szlovákokról és anyanyelvükről mondván, hogy elpusztul az a nemzet, amelynek a nyelve elhal (vö. nyelvében él a nemzet). Ebben igaza volt, de éppen ezért kellett volna megértenie a törekvéseinket. Egyébként a magyar nyelv hivatali használata semmit se ártott a magánéleti szlovák nyelvnek. A szlovákok józanabb képviselői, a németek (az erdélyi szászokat kivéve), a románok és a szerbek semmi kivetnivalót se találtak a hivatalos magyar nyelvben sőt, legtöbbjük azt tartotta népe felemelkedése zálogának, mert azzal lehetett másokkal kommunikálni.
7.7.2 Magyarosítási szándék és elmagyartalanodás
Olasz barátom sötét pillantást vetett a parkolóban álló különleges matricájú kocsi felé:
„bolzanóiak” – suttogta gyűlölködve. Az olaszok egy része haragszik a déltiroliakra, akiknek jogtalanul vették el a földjét. Így vannak a szlovákok a csallóközi magyarokkal, a románok a nagyváradiakkal stb. Szóval aki elveszi a másikét, az haragudhat a meglopottra, viszont akiét elveszik, annak még zsörtölődni sincs joga?
A hódoltság után érezhető volt egyféle magyarosítási szándék. A köznép nehezményezte, hogy mások több privilégiumot élveznek, mint ő a saját hazájában. A birtokos tartott a földjét elárasztó, de neki nem adózó idegenektől. A magyar vezetés pedig hamar meglátta, hogy országa az etnikai megosztottságból következő sokféle akarat miatt irányíthatatlanná válik.
Ebből adódóan a magyarság minden rétege azt szerette volna, hogy mások hasonuljanak hozzánk. Ez minden korban és minden többségi nemzetre jellemző, ezért nincs benne semmi különös és elítélendő. A magyarosítási vágy a kor szellemével teljesen egybevágott: az lett volna természetellenes, ha ilyesmivel egyáltalán nem találkozunk.
És mi a helyzet a fordított jelenséggel?
II. József korában a Felvidéken olyan járásokat alakítottak ki, amelyekben a tótok voltak többségben (mintha a mai Szlovákiában lennénk). A szlovák-magyar nyelvhatár menti falvak elszlovákosodtak. Több tucat falu jutott erre a sorsra, főként Kassa és Eperjes vidékén:
arrafelé százával akadunk Farkas, Kovács, Szabó stb. magyar nevű, de tótként kimutatott lakosra. Ugyan mitől vált az eperjesi magyar Szabó hirtelen tóttá?
Horvátországban nem működhetett magyar nyelvű intézmény, iskola és egyházi intézet.
Gazdasági egységeinket elnyomták, a velünk szimpatizáló pártokat ellehetetlenítették. Erdély vegyes lakosságú területein a magyarok nagy számban tértek át az ortodox vallásra a gazdasági terhek miatt, ami együtt járt azzal, hogy utódaik elrománosodtak. Míg a magyar tömbben és a peremén volt kismérvű elmagyarosodás, azon túl az ellentétes kurzus volt jellemző.
132
Ezeknek a folyamatoknak az eredményei nem számszerűsíthetők és maguk a jelenségek se követhetők nyomon. Tegyük fel, hogy egy somogyi falut 1783-ban tótnak tartottak, de később magyarnak mutattak ki! Ez azt jelenti, hogy időközben elmagyarosodott? Korántsem.
Egyrészt nem tudható, hogy valóban szlovák volt-e, mert abban az időben sok falu etnikumát az odaköltözöttek és nem a többségi etnikum szerint jelölték meg. Másrészt ha valóban magyarrá vált, akkor se tudható, hogy ez a beolvadásnak köszönhető; annak, hogy a lakosság egy része elköltözött; vagy annak, hogy netán járványban pusztult el stb.
7.8 SZAKÍTÓPRÓBA ELŐTT
A nyelvkérdés és a magyarosítási vágy hozzájárult a magyarok és a nem-magyarok ellentéteinek az elmélyüléséhez. Ez a kifejezés mutatja, hogy gondjaink már régebben is voltak, tehát azok gyökereit másutt kell keresni. A jelenségek sorrendjét ismerve úgy tűnik, mintha sokan összekevernék az okozatot (nyelvkérdés, magyarosítási szándék) a kiváltó okokkal. Ezért vissza kell térnünk az alapokhoz.
A XIX. századra a pátria fogalma semmivé foszlott. A jövevények csak birtokot és nem hazát láttak az elbitorolt területekben. Nézeteikkel megfertőzték a korábban itt élteket is.
A horvátok függetlenedni akartak. A szerbek déli végeinkre ácsingóztak. A románok nemzeti státus címen területi autonómiára vágytak. A szászok tiltakoztak Erdély uniója ellen. Népeink közül egyik sem gondolkozott egy újraintegrálódó Magyarországban, egyikük sem viselkedett patriótaként, amit ma elvárnának a magyaroktól.
Népeink nemzetekké értek. Két tényező motiválta őket: a nagyság iránti vágy és a másság tudata. A kettő összefüggött: az általam lakott X országban azért nem lehetek nagy, mert más vagyok, mint az uralkodó Y nemzet. Tehát saját országra kell szert tennem, vagy ha az nem lehetséges, akkor ki kell csikarnom az engem megillető irányítási jogokat. A közös eredet, szokás és nyelv (vö. nép) fontos dolgok, de nem annyira, mint a közös politikai akarat, az uralkodási vágy (vö. nemzet) és az ahhoz járó terület.
Még ezer évig diskurálhatunk a magyarosításról és a hivatalos magyar nyelvről, de annak nincs sok teteje. Ezek csak felszínes ürügyek, amik a valós szándékot nem leplezhetik és a kor dilemmája nem velük kapcsolatos. A valódi kérdés 1848-ra kristálytisztán megfogalmazódott és így hangzott:
Ki birtokolja és irányítja a Kárpát-medencét?
A következő fejezetben meglátjuk, hogy valóban ez volt a tét.
133