ETNIKAI KÖRKÉP A HÓDOLTSÁG ELŐTT

A Kárpát-medence tatárjárás előtti 2,2 milliós össznépessége 1380-ig csak 2,8 millióra, 1520-ig 4,3-4,4 millióra növekedett. Büszkén emlegetjük, hogy Magyarország lakossága nagyobb volt, mint Angliáé. Ez az önámítások egyike, hisz’ az félakkora volt, mint a hazánk!

Miért nem Franciaországhoz hasonlítjuk magunkat, hiszen az volt velünk közel azonos területű? Talán azért nem, mert a lakossága többször annyi – 15-16 millió – volt, mint a miénk? Normális körülmények között ekkorra már a mi népességünk is el kellett volna, hogy érje a 7-8 milliót. Miért nem az történt? Az elmaradás három tényezőnek tudható be.

A császári címért folytatott értelmetlen nyugati hadakozások okozták a legkisebb, bár nem elhanyagolható veszteséget.

A husziták északi dúlásait történetírásunk sohasem kezelte a súlyának megfelelően. Ők több száz (!) település lakosságát irtották ki vagy űzték el olyan keleti és déli térségeket is ideértve, mint Munkács és Heves környéke. „Cseh-morva testvérek” kerültek a volt lakosok helyére és ezért Zsigmond és Mátyás korában a földrajzi Felvidék déli peremén igen jelentős népességváltás következett be a magyarság kárára.

18. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe 1520 táján

Veszteségeink oroszlánrésze a harmadik faktornak, a sorozatos déli török becsapásoknak tulajdonítható. Erdélyből egyetlen alkalommal 70 ezer embert hurcoltak el, máskor amott várt 60 ezer lakosra hasonló vagy még rosszabb sors. Oly könnyen emlegetve e számokat

88

eszünkbe sem jut, hogy 60-70 ezer fő Erdély akkori népességének bizony a 15-20 százaléka volt! Ilyen mértékben pusztult a Dráva-Száva köze lakossága is: megbízható adatok szerint 17 százaléka veszett ki onnan még jóval a hódoltság előtt. A népirtás valószínűleg ennél is jóval nagyobb mérvű volt a Bácskában és a Temesközben, de rájuk nézve nincsenek adataink.

Mátyás idején sajátos adok-kapok harcviselés zajlott. A törökök be-beütöttek hozzánk magyarok tömegeit hurcolva el, mi meg a déli területeket zaklattuk. Így furcsa népesség-cserére került sor. A Balkánon tőlünk elvitt magyarok ezrei tűntek fel, miközben végeink kiüresedtek és a lakosság a balkániak tömegeivel pótlódott. Emiatt a Kárpát-medence etnikai viszonyai magyar szempontból tovább romlottak. Az elmagyartalanodás már jóval a török foglalások előtt erőteljesen zajlott, amint a 18. ábra mutatja.

A magyarság a központi területen megőrizte a súlyát. Ámde a nyugati határszélen és a Felvidék tájain visszaszorult részben a hadakozás, részben a huszita dúlások miatt. Az erdélyi és az alföldi magyarság Maros-menti kapcsolata a hadjáratok miatt végleg megszakadt. Ennél is feltűnőbb, hogy a magyarok teljesen eltűntek a Bánát déli széles peremvidékéről és a Száva-Duna vonalát kísérő szerémi tájakról.

A tótok lassan felőrölték a szászokat. Ebben Amerika felfedezése is nagy szerepet játszott.

Általa és a telérek kimerülése miatt a bányászat hanyatlásnak indult. A munkanélküli szászok elszlávosodtak. Városaikat tótok árasztották el Rozsnyót kivéve, amely elmagyarosodott. A folyamat a lengyel zálogban lévő városokat nem érintette, de közeiket az újonnan keletkezett tót falvak tucatjai töltötték ki. Tehát már a Felvidéken is kialakult egy összefüggő szláv etnikai tömb.

A ruténok északkeleti sávja már nem szélesedett tovább, de egyre jobban kitöltődött.

Az oláhok gyarapodása nemcsak Erdélyben, hanem másutt is erősen meghaladta a magyarokét. Miközben a magyarság aránya 1520-ra tovább esett, az oláhság hányada nőtt és a régi különálló oláh területek összeértek. Az oláhok már a külön jogokkal körülbástyázott szász földeket is ellepték.

A horvátoknak jelentős etnikai tartalékai voltak, mivel Horvátország a történelmi Kárpát-medencén túlra is kiterjedt (lásd 17. ábra) és Bosznia meg Dalmácia lakosai már jórészt elhorvátosodtak. A horvátok Medencén belüli aránya mégis csökkent. Ennek oka az, hogy a törökök hadjáratokat vezettek a gazdag és kifosztandó Stájerországba a Dráva-Száva közén.

Egyelőre nem támadták a még erősnek tartott Magyarországot, de már az 1490-es években kikezdték a leggyengébbnek tartott végeit: Dalmáciát és Horvátországot.

1526 elején a horvát rendek közölték, hogy mivel a magyarok nem tudják megvédeni őket, felhatalmazva érzik magukat egy olyan uralkodó választására, aki képes megtenni. (Ez adalék a kereszténység védőbástyája frázisunk valóságtartalmához...) Ennek jegyében Ferdinándhoz fordultak, aki a védnökséget elvállalta és ezt elismertetésre a pápának is jelentette [PAU].

Vagyis Trianon második és harmadik mozgatórugója működésbe lépett még mielőtt a hódoltság elkezdődött volna...

A vendek sorsa sajátosan alakult. Ez a nép – mint a neve is mutatja – nem volt önálló.

Valamikor a török idők során vált azzá úgy, hogy sikeresen elkerülte a déli tótok sorsát: a horvátokba történő beolvadást.

A szerbek elszaporodását minőségi váltásnak kell tartani, ámbár a mennyiségi aspektus sem elhanyagolható. A honfoglaláskor a szerb népként még nem volt jelen a Medencében.

Később rokonsági alapon páran hozzánk költöztek, így II. Béla feleségével, Urosevics Ilonával, aki számára görög templomot emeltek a Csepel-szigeten. Ezek a csoportok nem alkottak még

89

közösséget. A helyzet Szerbia elestével változott meg: azt követően kétféle módon, kétféle hátterű és természetű délszláv bevándorló had özönlötte el hazánkat.

A szerbek eleinte királyaink barátságát keresték. Részt vettek a török elleni harcokban, bár szereplésük kétarcú volt. Lazarevics István elárulta Zsigmondot Nikápolynál, Brankovics György pedig a rigómezei ütközet után túszul vette Hunyadi Jánost. Királyaink mégis hűbér-jutalmakat osztogattak a látszólag behódoló despotáknak. Lazarevics somogyi, szatmári és torontáli birtokokat kapott (1404), amiket utódja, Brankovics is örökölt. Sőt – állítólag Nándorfehérvárért – megkapta Aradot, Csongrádot, Debrecent, Munkácsot, Szentendrét, Tokajt stb. is. Bár a szerb birtoklás nem jelentette azt, hogy ezeket a városokat szerbek lakták, Arad szerb lakossága jelentősen megnőtt, a szentendrei szerb közösség pedig ma is virágzik.

Az ilyen alapon hozzánk került szerbekkel még barátságos viszonyban éltünk.

Sajnos hamar a másik mód vált jellemzővé. A balkáni szlávok jó része a helyzete miatt vagy áttért a moszlim vallásra, vagy felcsapott martalócnak. Már nem akartak szövetkezni velünk, nem harcoltak a török ellen, hanem annak segédcsapataiként és mindenki rémeként rabolva-fosztogatva kószáltak észak felé. Hamar rátaláltak elhagyott délvidéki területeinkre, ahol lábukat megvetve a lakosságot a töröknél kegyetlenebbül irtották. Új szokásokat hoztak:

földet nem műveltek, adót nem fizettek. Ez jelentős etnikai váltás, mert a törvényesen ide került szerbekkel szemben sohasem ismerték el Magyarország és a magyarok fennhatóságát.

Eszerint déli végeinken kialakulóban volt egy új délszláv etnikai tömb. Ez jóval Mohács előtt történt. Kinizsi Pál csak egyetlen alkalommal 70 ezer (!) rácot telepített a Temesköz déli részére a kihaltak pótlására. Képzelhetjük hányan érkeztek oda hívás nélkül is!

19. ábra: Az Ausztriának (1447-1647) zálogba adott területek (bordó dőlt címkékkel)

A németek közül a felvidéki szászok csak a Szepességben tartották magukat. Az erdélyiek elérték, hogy jogaikat a Szászföldre egyetemlegesen értelmezzék (vö. „Universitas Saxorum”, Szász Egyetem, 1486). Mivel a török portyák miatt szűkössé vált a munkaerő, bár formálisan tiltakoztak az oláh beköltözés ellen, mégis eltűrték azt. A régen általuk irányított városokban is hátrébb szorultak. Mátyás elrendelte, hogy Budán és Kolozsvárott kétévenként magyar bíró

90

váltsa a németet. Azonban nem az ad hoc rendeletek, hanem a Dózsa-féle felkelésig érvényes szabad költözködési jog vetett véget a németek városi hegemóniájának: az elnyomott parasztok tömegesen telepedtek le a városokba, megváltoztatva azok etnikai összetételét.

A németek mégsem veszítettek súlyukból: a nyugati határszélen még gyarapodtak is. Oda Károly Róbert óta tartott a német beáramlás. Kőszeg, Pozsony, Sopron már rég nem volt magyar város. Hol ezt a birtokot (Fraknó, Kismarton stb.) szerezték el tőlünk, hol azt (Bazin, Szentgyörgy stb.) adtuk mi magunk a kezükre. Lásd a 19. ábrát és az alábbi táblázatot.

Szarvkő 1440-46, 1447-63, 1491-1647 Borostyánkő 1445-1644

Kismarton 1445-88, 1491-1647 Kőszeg 1445-1448, 1449-1647

Fraknó 1445-1626 Rohonc 1451-1476, 1491-1502

Kabold 1445-1626 Mások 1447-1647

Az Ausztriának zálogba adott területek -tól – -ig

Mellesleg csoda, hogy a németek Győrt nem szerezték el, hiszen a nyugati határszél Vastól Pozsonyig, sőt azon túl Nagyszombatig németté vált. Ennek – és nem a töröknek, vagy a trianoni francia ármánynak – köszönhető a mai Burgenland.

Büszkék vagyunk rá, hogy Kőszeg feltartóztatta a Bécs ellen vonuló törököket (1532).

Pedig ehhez a magyaroknak igen kevés köze volt: Jurisics Miklós horvát kapitány horvát katonákkal német birtokban lévő várat védett egy túlnyomóan németek lakta városban.

A Kárpát-medence 1520-as etnikai képét az alábbi táblázat összegzi. 1380 és 1520 között erőteljes etnikai váltás történt. A régi népek (magyarok, horvátok, tótok, németek) abszolút száma még nőtt, de aránya már csökkent. Az új népek (oláhok, ruténok, szerbek) lélekszáma és aránya egyaránt nőtt. A változásokat a 16. és 18. ábra eltérésein mérhetjük le.

NÉPESSÉG 1380-ban 1520-ban

ezer fő százalék ezer fő százalék

teljes népesség 2.800 100,0 4.300 100,0

magyarok 1.820 65,0 2.650 61,6

nem-magyarok 980 35,0 1.650 38,4

németek 100 3,6 140 3,3

tótok 280 10,0 490 11,4

oláhok 120 4,3 270 6,3

ruténok 50 1,8 80 1,9

horvátok és vendek 310 11,0 460 10,7

szerbek és rácok 20 0,7 140 3,2

egyéb (jász, kun, más) 100 3,6 70 1,6

A Kárpát-medence népessége Mohács előtt

Sokan abban szeretnének hinni, hogy a magyarság csak a török hódoltság során veszítette el döntő etnikai fölényét. A valóságban már nem volt kit asszimilálnunk. Ezért a népmozgalmi jelenségek eredőjeként azt kell feltételezni, hogy népünk tovább veszített a súlyából. Jóllehet a hódoltság előtt lélekszáma már 2.650 ezer főre rúgott, aránya már csak 61,6 %-os volt.

91