A KÉT HUNYADI

Zsigmond halála után káosz uralkodott el hazánkban. A Buday Nagy Antal-féle felkelés következtében Erdély védelmére senki sem ügyelt, ezért a törökök 1438-ban 45 napon át szabadon fosztogatták a térséget. 70 ezer foglyot hurcoltak el magukkal: ez pedig az akkori erdélyi népességnek nem kevesebb, mint 18-20 százaléka! Zsigmond – amúgy sem erős, mert nem karbantartott és zsolddal sem ellátott – várrendszere részben összeomlott. Szendrő elesett és a török Horvátország és Dalmácia határait bontogatta. A zűrzavart kihasználva nyugatról a magyar királyi címre áhítozó Frigyes vonult be egészen Székesfehérvárig hatolva.

Északról lengyelek törtek be, hogy elorozzák Sárost és a környező felvidéki részeket.

A „magyar, lengyel két jó barát” kedves szólás nagyon újkeletű. A lengyelek régen a mi területeinkre ácsingóztak és egészen 1848-ig hadilábon álltunk velük. Szomorú, hogy elismerték Trianont is. Az igazi barátság csak a II. világháborúra vezethető vissza, amikor befogadtuk a menekülő lengyeleket.

A köznemességnek nem volt beleszólása az irányításba. A nagyurak pártokra szakadtak és oly kegyetlenül irtották egymást, hogy ahhoz képest az angol rózsák háborúja kismiska. Egy szomorú példa mutatja a széthúzás mértékét: az özvegy Erzsébet királyné hívta be Jiskra zsoldos vezért a Felvidékre, hogy biztosítsa a trónt fiának, Utószülött Lászlónak.

E zavaros korban találtunk Hunyadi Jánosra. A nagy törökverő dicső tetteit mindenki ismeri, ezért csak két mozzanatot kell kiemelni vele kapcsolatban. Az egyik az ún. „hungarus”

tudat. Származását tekintve Hunyadi nem volt magyar: a románok is és a szerbek is (vö.

Szibinyányi Jankó) magukénak tudják. Ez lényegtelen, hiszen ízig-vérig magyarrá vált. Az idegen származású, de lélekben magyar személyek – amilyenek voltak később a Zrínyiek is – a hungarusok. Azonosultak a magyar haza múltjával, jelenével és jövőjével: hovatartozásukat nem származásuk, hanem tetteik határozták meg. A XVIII. századra már annyira jellemző elfogult nemzeti érzéseknek ekkor még nyomát sem találjuk [TEK].

A másik megemlítendő mozzanat Hunyadi Jánosnak a török veszéllyel kapcsolatos koncepciója. Úgy gondolta, hogy a törököt még hazánktól távol, a Balkánon kell megállítani. Ezért a török elébe ment és bár sikerei kudarcokkal váltakoztak (Várna 1444, Rigómező 1448), hadjárataival távol tartotta tőlünk az ellenséget és ki tudja, hogy ezzel hány magyar életet mentett meg. 1456-ban a nándorfehérvári diadallal feltartóztatta a törököt.

Mi utólag mindig csak a harangzúgásra gondolunk. Ámde a teljes kép korántsem annyira örömteli. Azért nem, mert bár még 70 év volt hátra Mohácsig, a két teljes emberöltőt nem használtuk ki a török elleni felkészülésre.

Köznemes nem szólhatott az irányításba, erre dacból katonáskodni se volt hajlandó. 1439-ben törvényt hoztak, miszerint a nemesek csak akkor kötelesek hadba szállni, ha a zsoldosok nem képesek elhárítani a veszélyt. Ezt épp azelőtt tették, hogy a törökök már hazánk kulcsát, Nándorfejérvárt ostromolták (1440). A korban a katonák parasztok voltak, akik nem értettek a fegyverforgatáshoz és főleg a nyári munkák idején, tehát pont azokban a hónapokban, amikor a török hadjárataiba fogott, csak vonakodva hagyták el otthonukat. Ez jellemezte uraikat is. Mindegyik a birtokaiban gondolkozott, hazában már egyik sem. Akiknek északon voltak a földjeik, mit sem törődtek a török déli betöréseivel. Csak az ottani birtokosok – akik között lassan több volt a szláv, mint a magyar – próbálták megvédeni a sajátjukat, ami által legalább ők némi harci tapasztalatra tettek szert.

85

Ilyen viszonyok között került a trónra Mátyás azért, mert a Hunyadi-párt erős volt, és azért, mert a főurak elunták a civakodást és nem tartottak egy ilyen fiatal királytól.

Mátyást reneszánsz nagyságként fölösleges méltatni. Témánkból adódóan uralkodásának a kevésbé ismert negatív vonásait kell kiemelni, válaszolva a kérdésre, hogy hibáztatható-e az egyéb szempontokból bizonyára jó királyunk a török elleni védekezés elhanyagolásáért?

Bármennyire is szomorú, most egy-két kellemetlen dolgot kell megemlítenem róla.

Mátyásról két tévhit rögzült a köztudatban. Az egyik szerint igazságos volt és mindenben a nép javát kereste. A másik szerint ugyanúgy törökverő volt, mint az édesapja. Mindkét vélekedés távol áll a valóságtól.

Mátyás Zsigmond nyomdokaiba akart lépni és császár kívánt lenni. A császársághoz a kulcsot Csehország királyi címe jelentette. Ezért mindent megtett a cseh trón elnyeréséért.

Csakhogy ezzel sok ellenséget szerzett a cseh-morva potentátoktól kezdve ausztriai Frigyesen át a szintén a cseh koronára áhítozó lengyel aspiránsokig.

A nyugat felé folytatott harcához temérdek katonára és még több pénzre volt szüksége.

Ezért az egyik oldalon katonai szolgálatra kötelezte a nemeseket, amivel – mai szóval élve – a saját választótáborát idegenítette el magától. A másik oldalon duplájára, sőt adott években a háromszorosára növelte a főurak által beszedendő adót, akik addig se rajongtak érte. Persze felmerül a kérdés, hogy a köznép miért tartotta mégis igazságosnak? Azért, mert azt hitték, hogy az urak emelték az adót, illetve azt tapasztalták, hogy Mátyás keményen odaütött nekik.

Így született az a téves képzet, hogy a király a szegényeket pártolja a gazdagok ellenében.

17. ábra: Magyarország Mátyás halálakor (1490)

Hódításaihoz zsoldosokra volt szüksége, kiegyezett a huszitákkal és belőlük alakította ki fekete seregét. Azzal sincs miért büszkélkedni. Idegenekből állt, rengeteg pénzt emésztett fel és kétes érzelmeket ébresztett: az egységet nem a törökök ellen vetették be. Csak egyszer vonultatták fel egy ostromhoz Szabácsnál, de csak nézőként, mert persze egy rohamban ilyen drága katonákat nem szabadott feláldozni.

86

A különféle adók és a szabadságuk megkurtítása miatt fellázadtak ellene az erdélyiek. A mozgalmat a király kemény kézzel törte le és ennek hatására sok székely kényszerült a hazáján kívülre. Köreikben nincsenek is az igazságos királyról szóló mondák.

Mátyás felfogásával nem értett egyet nevelője és barátja, Vitéz János, Janus Pannoniussal és más főurakkal együtt, akik trónra segítették. Ők – a pápával és sok európai uralkodóval egyetemben – azt várták volna, hogy a fiú az apa művét folytatva gátat vessen a török előretörésnek. Erre ő félreállította az ellenzékét és folytatta költséges nyugati háborúskodását.

A másik oldalon beszélni kell arról is, hogy amikor a törökök hazánkra támadtak, a király nyugaton hadakozott és az ország többi része védelem nélkül maradt. Mátyás mindössze háromszor harcolt a török ellen.

Először visszafoglalta Jajcát (1463). Az ügy kapcsán alig említik, hogy előtte elveszítette, mert nem sietett a bosnyák király segítségére és a török nyolc nap alatt 70 boszniai helységet foglalt el. Bosznia török kézre esett és a törökök már végig a határainknál álltak. Másodszor a törökök által bevett Szendrő várát akarta visszaszerezni (1464), de nem sikerült neki, bár egy kis török csapat fölött győzelmet aratott. Végül az 1470-ben épült Szabács várát – amit csak palánknak tartottak – két havi ostrommal lerombolta (1475), de az is hamar újjáépült.

Szokás állítani, hogy Mátyás korában idegen katona nem tette a lábát hazánk földjére. Ez nem igaz. A török nemcsak, hogy minden évben betört a déli végeinkre, hanem több komoly hadjáratot is vezetett az ország belsejébe. Az előbbihez annyit, hogy nem kizárt, hogy Mátyás kiegyezett a törökökkel és ő engedte át hordáikat Stájerországba, amely gátolta ausztriai aspirációit. A nagyobb hadjáratok között kell említeni az első temesvárit (1463), a váradit (1474), a délerdélyit (1479) és a második temesvárit (1482).

Szóval a török be se tette a lábát, de az ország kellős közepén mégis felgyújtotta Váradot és elhurcolta több ezer lakóját...

Nem lehetünk büszkék a kivételes kenyérmezei diadalra (1479) sem. Bennünk csak az a kép él, amint Kinizsi három törökkel a kezében-fogában táncol. Eszünkbe se jut feltenni a kérdést, hogy miként juthatott el a török Kenyérmezőig tömegeket pusztítva el, mielőtt pár százat megszabadítottunk a fogságából! Nem gondolunk az ilyen veszteségekre, így azokra a tízezrekre sem, akiket a Dráva-Száva közéről, illetve a Dunántúl végeiről hurcoltak el még e diadal évében, utána pedig évente rendszeresen.

Hol maradtak onnan a magyar hadak és merre volt Mátyás? 1485-ben elfoglalta Bécset, ami szép-szép, de attól fogva semmit se tett a törökök ellen, amiben nem csak a betegsége a hibás [KIK]. későbbiek kedvéért kell kiemelni, mert utóbb mindenki letagadta a nyilvánvalót.

A dolgon nincs mit szépíteni. Sok szempontból méltán nagynak tartott uralkodóink – Zsigmond és Mátyás – nem gondoskodtak arról, hogy hazánk a jövőben is fennálljon és magyarnak maradjon meg. Lebecsülték a török veszély súlyát, mint ahogyan a pápán kívül Európában senki se törődött a törökök előrenyomulásával, hacsak nem éppen abban voltak érdekeltek, mint a franciák, a genovaiak, utóbb már a velenceiek is.

87

A félresiklott gondolkodásra jellemző, hogy a lelkes, de a tények által nem zavartatott nagy mesemondónk szerint Magyarországra nem a „pogány” törökök, hanem a „keresztyén”

szomszédok jelentették a nagyobb veszélyt és nem Mátyás politikája volt végzetesen hibás, hanem a helyzetet józanul megítélő magyar főurak voltak az alávaló árulók [BEN].