ETNIKAI VÁLTOZÁSOK A HÓDOLTSÁG SORÁN

A 200 éves hódoltság kettős hatással járt: a Medence egyrészt elnéptelenedett, másrészt elmagyartalanodott. A két egymástól nem független vetületet külön-külön tekintjük át.

6.5.1 A Kárpát-medence elnéptelenedése

Sokan keserűen hangoztatják, hogy a Kárpát-medence népessége a Mohács előtti 4 millióról 2-2,5 millióra zuhant és míg az előbbiből 80 százalékban részesült a magyarság, az utóbbinak a 30 százalékát se tette ki. (Mint a 4.7 pontban rámutattam, arányunk sohasem érte el a 80 százalékot.) Az új kutatások alapján tévesnek tarthatjuk ezt a nézetet és derűsebb képet vázolhatunk fel. A tisztánlátás kedvéért a pusztulás okait, területi eloszlását, időszakait és mértékét érdemes megvizsgálni.

A elnéptelenedés legfőbb okát Magyarországon a hadjáratokban és a martalócok dúlásaiban, Erdélyben a tatár és oláh betörésekben kell keresni. A felszabadító hadműveletek nagyobb veszteségeket okoztak, mint egy-egy török hadjárat: 3-400 ezer civil életébe kerültek.

Ugyanilyen nagyságrendű volt egyenként a két kuruc szabadságharc polgári áldozatainak a száma is. Ehhez járult, hogy időközben éhínség és járványok tizedelték a lakosságot. Például az 1663-ban, majd a XVIII. század elején dúló pestis sok százezer ember életébe került.

A pusztulás területi eloszlása ismert. A 22. ábra az 1910-es megyékre vetítetten mutatja a népsűrűséget. A legsötétebb szín 50-55 fő/km², a világosabbak arányosan kisebb sűrűséget jeleznek. Bár ez XVIII. század végi, tehát jóval a hódoltság utáni kép és így implikálja a betelepülteket is, az arányokat és viszonyokat eléggé jól tükrözi.

22. ábra: A megyék népsűrűsége a XVIII. század vége felé (Acsády alapján)

111

A legnagyobb veszteség az Alföldet érte, noha a Bácskába és a Bánátba sok új jövevény érkezett. A Viharsarok néptelensége feltűnő, hiszen oda sok ezer tótot telepítettek át. Rosszul állt az északkeleti régió, amely a kuruc harcok miatt (vö. Munkács ostroma) néptelenedett el.

Erdélyben feltűnő a szász régiók kis vesztesége. Az oláh térségek népsűrűsége nem igazolja azt, hogy Erdély az oláhoknak a török idők közbeni betelepedése által magyartalanodott el: a hódoltságban ők is ugyanúgy pusztultak, mint a magyarok.

Figyelem: a peremvidék – Csík, Máramaros és Udvarhely – népsűrűsége a természeti adottságok miatt mindig is alacsony volt.

A Dráva-Száva köze átlagos népsűrűségű, ami meglepő, mert hódoltsági terület volt és nem történt a török kiűzése után telepítés. Bizonyára balkáni elemek pótolták a veszteséget folyamatosan a hódoltság során. A Dunántúlon a helyzet kedvezőbb, mint régen gondoltuk.

Bár néhány megye a német telepítésnek köszönheti újbóli benépesülését, a török időket sok magyar élte túl főleg a nyugati és északi megyékben. A Felvidék közepén, ahol a magyarság tartotta magát, az átlagosnál nagyobb a népsűrűség. A nyugati peremvidék volt a legsűrűbben lakott Kárpát-medencei régió, ámbár sajnos arrafelé nem magyarok éltek.

Fontos, hogy az etnikai váltásokra mely időszakokban került sor. Felhívtam a figyelmet arra, hogy nem közömbös a hódoltság időtartama (150 év vagy 200 év). A mindenkori romláson túl különösen nagymérvű volt a pusztulás 1521-1541 között, amikor a török még nem rendezkedett be és irtotta a lakosságát. Ez leginkább a déli végeinket – a Dráva-Száva közét, a Bácskát és a Temesközt – sújtotta. 1686-1718 közt a török kiűzése és a Temesköz elszakítása okozott igen komoly etnikai változást. Az előbbi az elnéptelenedés, az utóbbi az elmagyartalanodás oka. Szögezzük le újra, hogy a hódoltság korának 20+30 évnyi különbsége, a török korszak kezdete és vége, a megszokottnál sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

A pusztulás mértékét általában a szórványos összeírások alapján szokás felbecsülni a településszám * portaszám * portánkénti lélekszám képletre alapozva. Most tekintsük át ezt a három tényezőt!

Adatok tömege sejteti, hogy erős volt a településszám visszaesése. Pest megyében 1545-ben még 255, 1606-ban már csak 81 falu volt ismert. Vác környékén Buda elvesztése előtt még 60 falut jegyeztek, visszafoglalása után mindössze kettőt! Az utóbbi adat már a „felszabadítás áldásait” is tükrözi.

Mára a szorzat első tagjáról kiderült, hogy nem nyújt jó támpontot. A Vác környéki települések száma már a XVIII. század elejére hihetetlenül gyorsan a korábbit meghaladó 62-re nőtt. Ezt a szlovákok áttelepítése, illetve a németek betelepítése nem indokolja, mert a települések jó része magyar volt. Vajon honnan bukkantak elő a magyarok, ha másutt is kevesen voltak? A rejtély kulcsa az, hogy a népesség nem pusztult el, hanem csak más helyre költözött, de számos ok miatt nem közölte, hogy hová. Vagyis egy-egy falu papíron való meg-szűnése nem jelentette azt, hogy a népessége valóban kihalt. Ezért a településszám tényező-jével csínján kell bánni.

Mindig is kutattam a hazai települések viszonyait. Mostanában több figyelmet szentelek a pusztáknak, tanyáknak, szóval a kisebb lakott helyeknek. Meglepődve tapasztaltam, hogy az elpusztultnak vélt Árpád-kori falvak sorra előbukkannak úgy, mint népes tanyák, puszták, majorok. Ez csak a Dél-Bácskára és a Temesközre nem érvényes, ahol a régi falvak végleg eltűntek és még kisebb helyekként se jelennek meg újra a hódoltság után.

Megbízhatóbb a második faktor, a portaszám. Mivel az volt az adózás alapja, legalább az ismert településeknél hagyatkozni lehet rá. Azonban ne feledjük, hogy a népesség nem kis hányada állandó mozgásban volt, erről a területről amarra futott, tehát a portaszám eléggé gyakran változott.

112

Ma már nem okoz gondot a harmadik tétel, a portánkénti lélekszám. Régebben azt feltételezték, hogy egy-egy portán 4-5 fő élt a hódoltság közben is, éppen úgy mint azelőtt.

Azonban hová menekül valaki katasztrófa és vész esetén? A rokonokhoz és barátokhoz. Ezt tették a török időben is, tehát egy-egy portán bizonyára sokkal többen éltek a régebben feltételezettnél. Ezt belátva ma már portánként kétszeres lélekszámot vesznek alapul.

A fentiek miatt tudósaink jó része ma úgy tartja, hogy a XVII. század végére felszabadult területeknek mintegy 4,0-4,2 millió lakosa lehetett és a Temesköz visszahódítása után az össznépesség ezt a számot is jóval meghaladta. Ezt a nézetet támasztja alá az az adat, amely szerint a XVIII. század végén a Kárpát-medencének kereken 10 millió lakosa volt. Jóllehet a háborúk után gyorsan regenerálódik a népesség és tudjuk azt is, hogy a térségbe sok új jövevény érkezett a század során, a két tényező együtt sem magyarázza, hogy nem egészen száz év alatt miként nőtt volna a lakosság 2-2,5 millióról a négy-ötszörösére! Még az is szép teljesítmény, hogy az 1720-ra sejtetett 4,6 millió körüli lélekszám 1787-re megkétszereződött, hiszen közben két újabb nagy járvány és több éhínség ritkította a népességet.

A hódoltság 200 éve alatt egész Európa lakossága sem gyarapodott valami fényesen: a sok háború miatt csak mintegy 60 százalékkal nőtt (200-250 százalék helyett). Azonban ha csak ezt vesszük alapul, akkor is a Medencének 1720-ra legalább 7 millió lakosa kellett volna, hogy legyen. Mindez azt jelenti, hogy a stagnáló népesség a hódoltság végére körülbelül 2,5 millió fővel maradt el a normális szaporodás szerint várhatótól.

23. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe 1720 táján

6.5.2 A Kárpát-medence elmagyartalanodása

Jó hír, hogy a magyarság nem pusztult olyan mértékben, mint régen feltételezték. Például Jászi szerint aránya 29 százalékra csökkent [JÁS]. Ez súlyos tévedés. Ma már úgy tudjuk, hogy a XVIII. század elején a magyarság aránya meghaladta a 40 százalékot és még a század vége felé is akörül mozgott a nagymérvű betelepítések és betelepülések dacára. A valóságnak megfelelő adatokat az alábbi táblázat mutatja.

113 millió főt tett ki. Ha csak az átlagos európai növekedési rátával számolunk, 1720-ra el kellett volna érje a 4,5 milliót. Így a gyarapodás elmaradásával növelt veszteségünk 2,5 millió fő.

Ennek nagyságát két mutató érzékelteti: 200 év alatt 25 százalékkal több magyar pusztult el, mint ahány életben maradt és veszteségünk annyit tett ki, mint a mai Lettország vagy Szlovénia teljes lakossága!

A másik negatív jelenség a magyarlakta területek zsugorodása (lásd 23. ábra). Népünknek nemcsak a lélekszáma és aránya csökkent drámaian, hanem az elterjedése is. A váltás két helyen szembetűnő. Főleg Erdélyben, amelynek északi és déli harmadán szinte nem is éltek magyarok. Az erdélyi és az alföldi magyarság Meszes-menti kapcsolata is megszakadt és az oláhok átvették a Biharon inneni alföldi térség egy részét is. A másik hely a Baja-Szeged-Arad vonal alatti térség. A Bácskába délszlávok, a Bánságba oláhok és rácok telepedtek nagyjából a mai román-szerb határral elválasztva.

1526 után röviddel a Bácskát szinte kizárólag rácok lakták. 1541-től a Dunántúlnak a Balatontól déli felét is megszállták, ahol 84 új települést hoztak létre. Bár ez nem sok, a kor viszonyait tekintve nem kevés. A balkáni népség „föltolyakodott” Győrig, ahol ráncba szedték.

A török kiűzésekor fordult a kocka. A felszabadító harcokban a rácok egy része elpusztult, más része elmenekült és csak kis hányaduk maradt meg a Pécstől déli-délkeleti szórványokban.

Népünk visszahódította egykori dunántúli lakterületeit és arra is volt ereje, hogy Szegedtől délre, Szabadkától Óbecséig újra tért nyerjen a Bácska északi-északkeleti sarkában, ahonnan lassan újra szétterjedt.

A horvátok észak felé lökődve a Muraköz meghatározó népévé váltak. A Dráván innen is elfoglaltak egy hosszú keskeny sávot. A nyugati határ mellett 150 új falut hoztak létre föl Pozsonyig. Burgenlandban ma is jóval több horvát él, mint magyar. A magyarság eltűnt a Dráva-Száva közéről. A Szerémség végleg szerb etnikai góc lett, főleg amiatt, hogy 1690-ben egy több tízezres rác csoportot fogadtak be oda.

Északon Érsekújvár vidékéről a török ostrom, majd a kuruc harcok során tűnt el a magyarság. Helyét egy délkeletre nyúló öbölben tótok vették át. Kassa vidéke a zsoldosok garázdálkodása miatt vált magyarból tóttá.

114

A ruténok is tért nyertek úgy Munkács táján, mint Huszttól keletre a Tisza völgyében.

Tovább tarkította a képet, hogy az osztrákok óriási belső telepítésekbe fogtak. Például Harruckern báró szinte a teljes Békés megyét tótokkal népesítette újra.

A Kárpát-medence elnéptelenedése miatt telepeseket hívtak be, főleg „megbízható, katoli-kus” népeket. A délnémet svábokon kívül jöttek olaszok, franciák, „belgák” (azaz vallonok), spanyolok és ki tudja még hányféle náció. Új uraink nem ragaszkodtak elveikhez: beengedtek rácokat, bolgárokat és más ortodox elemeket is, főleg oláhokat. Ezen a ponton egy vissza-visszatérő kettős félreértést kell tisztázni.

Az egyik oldalon sokan úgy tartják, hogy Mohács előtt az oláhság nagy többsége Erdélyben élt és csak kis hányaduk lakott az azt kísérő régiókban. Az általam elemzett adatok mást mutatnak. 1520-ban Erdélyben és az azon kívüli területen nagyjából azonos számú településen éltek oláhok. Azonban míg Erdélyben alig tudunk addig ki nem mutatott vagy eltűnt oláh falvakról, rajta kívül ezek száma több százra is tehető, lásd [PE2]! Ez azt jelenti, hogy Erdélyen kívül jóval több oláh élt, mint azon belül. A ki nem mutatott falvak többsége Biharban, az elpusztultaké a Temesközben volt.

Idézet Csánki művéből [CSÁ]: „A Sebes- és főleg a Fekete-Körös felső völgyeinek fal-vairól kevésbé tudunk számot adni. Telepekkel, tanyákkal bizonyára benépesítette e tájat is az oláhság már ez időben (1495 előtt!), de az így támadt kicsinyke falvak neveivel nem sokat törődtek..., sőt birtokával sem, mert lakossága leginkább pásztorkodásból élt.”

A másik oldalon Erdély elmagyartalanodásának az oka állítólag az oláhok hódoltság utáni beözönlése volt. A Havasalföldre a törökök görög ún. fanarióta vajdákat neveztek ki.

Sok adót vártak tőlük és mindig fenyegette őket a selyemzsinór. Megbízatásuk kérészéltű volt és igyekeztek a zsebüket gyorsan megtömni. Ezért a népre iszonyatos terheket róttak és emiatt indult meg az oláh áradat a Medence felé. Ennek kapcsán két megjegyzést kell tenni.

Az oláhok már a hódoltság előtt is többen éltek Erdélyen kívül, mint azon belül. Lásd a kis táblázatot (románok ezer fő). Az adatokat nem könnyű időben és térben összevetni, mert a (részleges) felmérések nem egy időben történtek és a hódoltság utáni Partium sokkal kisebb volt a korábbinál. Mégis gyanítható, hogy a bevándorlás fő célja nem Erdély volt, ahonnan egyébként is sokan költöztek vissza a Regátba rögtön a fanarióta uralom után.

Régióban 1495

Románok a történelmi Erdélyben és azon kívül

Feltehető, hogy Erdély már a török idők alatt elrománosodott. Ez csak azért nem tűnik így, mert a hódoltsági és az azutáni Erdély területe nem azonos. Ugyanis a török idők után a történelmi Erdélyhez csatolták a „Kis-Partiumot” (Kővár-vidéke, Közép-Szolnok, Kraszna, Zaránd), amelynek a lakói már a hódoltság előtt is túlnyomórészt románok voltak.

Sokan kiemelik, hogy az „oláhok leszálltak a hegyekből és elfoglalták a magyarok üresen maradt falvait”. Persze: az elérhető helyeken élő magyarság erősen pusztult, főleg a tatárok dúlásai miatt. Csakhogy akik leszálltak a hegyekből magyar földön éltek korábban is, tehát általuk az össznépesség nem gyarapodott!

115

Az adatokkal és a rájuk épült hírekkel csínján kell bánni, mert olykor félrevezetőek. Példa:

Egy közlés szerint az erdélyi Szolnok megye 96 magyar településéből a XVII. század közepére 76 már nem-magyar volt. A 80 százalékos veszteségen meg kellene döbbennünk. Ne siessünk vele! Mert egyrészt a megyében több mint 300 falu volt, amiről hallgat a hír. Bizonyára azért, mert a többiek már korábban is oláhok voltak és nem illik a képbe, miszerint Erdély csak a hódoltság után magyartalanodott el. Másrészt a többség viszonylagos fogalom. A 96 falu egyike sem volt korábban kizárólag magyar és a 76 település egyike sem vált tisztán románná.

A pont zárásaként kell említeni egy elhallgatott jelenséget. A beözönlő oláhok és rácok ortodox vallásúak lévén nem fizettek tizedet, ezért terheik kisebbek voltak, mint a magyaroké.

Nem csoda, hogy az utóbbiak közül sokan ortodoxok lettek. De ne csak a „piszkos anyagiakra”

gondoljunk! Ha egy faluban csak mutatóban maradt pár magyar, papjuk nem volt és oláhok költöztek oda, a magyarok is a pópát keresték fel, hogy vallási támaszt és ellátást – keresztelő, esküvő, temetés – nyerjenek. Emiatt a hódoltság során jóval több magyar vált oláhhá, mint később megfordítva.