ETNIKAI KÖRKÉP A FORRADALMAK ELŐTT

Már kevesen tartják úgy, hogy a hódoltság során a Medence teljesen elnéptelenedett és elmagyartalanodott. Inkább olyasféle kép alakult ki, hogy a hódoltság, annak felszámolása, illetve a kuruc szabadságharcok mindenestül elvitték két évszázad teljes népszaporulatát, a magyarokét sokkal nagyobb mértékben, mint másokét. Mindezt adatok igazolják.

127

Az osztrákok meg akarták ismerni új szerzeményeiket, ezért a török kiűzése után népesség-összeírásokat végeztek (1715 és 1720), amelyekből az etnikumokra is következtetni lehet. 1720-ban a Kárpát-medencének mintegy 4,6 millió lakosa volt, közülük kb. 2 millió magyar. II. József hasonló felmérést rendelt el a század vége felé (1784-87) és így meg tudjuk becsülni a növekedést: a népesség 10 millióra nőtt. A táblázatban Erdély a Partiummal együtt értendő. Akkori keleti határaink az 1910-esnél kicsit beljebb húzódtak, ezért az összterület kisebb a trianoninál, ami 325. 411 km² volt.

Terület Terület km² Település Lakos ezer fő

Magyarország 208.763 9.654 6.808

Erdély 60.699 2.615 1.653

Horvátország 9.841 1.194 404

Szlavónia (új) 9.437 606 280

Határőrvidék 33.550 1.739 795

Összesen 322.290 15.808 9.940

A Kárpát-medence országai és tartományai a hódoltság után

A század etnikai folyamatait magyar szempontból kettősség jellemezte. A betelepítések miatt a magyarság arányának erősen csökkennie kellett volna, mert természetes szaporodási rátája nem haladta meg sokkal az egyéb népekét. Mégsem ez történt: a csökkenés szerény mértékű volt, mert főleg a betelepedő svábok meglepően gyorsan asszimilálódtak. Jellemző volta miatt említem a következő esetet.

Károlyi Sándornak, Rákóczi fővezérének le kellett tennie a fegyvert mert nem volt más kiút. Arról viszont alig esik szó, hogy nem kedvelte a magyarokat. Kiterjedt szatmári birtokain összetereltette és a sovány vidékekre telepítette őket, miközben sváb telepeseket hozatott a zsíros földekre. Más aulikus urak hasonlóan jártak el. Számításuk nem vált be, mert a svábok gyorsan és önként elmagyarosodtak. Az érintett települések a következők:

Károlyi birtok: Alsóhomoród, Barlafalu, Csanálos, Erdőd, Gilvács, Kálmánd, Kaplony, Krasznabéltek, K.sándorfalu, K.terebes, Mérk, M.fény, M.petri, M.terem, Nagymajtény, N.madarász, N.szokond, Nántű, Szakasz, Szelestyehuta, Szinfalu, Vállaj, Zajta.

Károlyi akciója adott alapot egy román statisztikai hamisításnak. A románok a 300 éve történt beköltözésre hivatkozva a Majtény táján élő, németül nem is tudó, de németes nevű magyarokat akaratuk ellenére a „sváb” rovatban mutatták ki [KOV]. Ilyen alapon az erdélyi lakosság felét ma magyarnak kellene tartaniuk. Lásd a C. függeléket is.

A népesség lélekszámát és megoszlását a XVIII. században az alábbi táblázat mutatja. Az első adatpár az 1720-as részleges összeíráson alapuló becslés. A második adatpár az 1783-87 közötti első népszámlálás adatain alapuló számítás eredményeit rögzíti. Az 1785-ös egyéb rovat 33 ezer vendet és 46 ezer bunyevácot/sokácot tartalmazott.

A táblázatból megismerhető főbb tendenciák a következők:

A magyarság a sok bevándorló ellenére viszonylag keveset veszített a súlyából. Ez két dolognak tudható be. Egyrészt kedvezőbb volt a szaporodási mutatója. Másrészt sokakat asszimilált a magyar tömb közébe települtek közül. Lásd a magyarrá vált rác hajdúk példáját, de a svábok is meglepően gyorsan magyarosodtak, amint fentebb szó volt róla. A magyarság lélekszáma a XVIII. század végére a kétszeresére nőtt (4.130 ezer fő), ugyanakkor aránya csökkent a bevándorlók miatt (41,6 százalék).

128

NÉPESSÉG 1720-ban 1785-ben

ezer fő százalék ezer fő százalék teljes népesség 4.600 100,0 9.940 100,0

magyarok 2.000 43,5 4.130 41,6

nem-magyarok 2.600 56,5 5.810 58,4

németek 270 5,9 992 10,0

tótok 520 11,3 1.062 10,7

oláhok 800 17,3 1.607 16,2

ruténok 150 3,3 356 3,6

horvátok 410 8,9 950 9,5

szerbek 355 7,7 681 6.8

egyéb 95 2,1 162 1,6

Népesség 1720-ban és 1785-ben

Az oláhok a Kárpát-medence második legszámosabb népévé léptek elő. A délszlávok súlya csökkent, de csak látszólag, mert az egyéb szlávok az egyéb oszlopba kerültek. A tótok kisebb csökkenése összhangban áll a rutén és az egyéb tétel hullámzásával: a felmérők nem tudtak különbséget tenni tót, rutén és lengyel között. A kép bonyolódott az északkeletről beáramló zsidók által, akiket az egyéb, illetve a német (jiddis) etnikai rovatban mutattak ki és csak jóval később kerültek nagyrészt a magyar rubrikába.

24. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe 1785 táján

A XVIII. században komoly etnikai változások mentek végbe. A mennyiségi oldalon a természetes szaporodást és a beköltözést szükséges mérlegelni. A minőségi oldalon a területi átrendeződésekre kell figyelnünk.

Az osztrákok német telepítésbe fogtak, mert megbízható elemekkel kívánták felhígítani a lakosságot. Egy német birodalmi gyűlésen még az a javaslat is elhangzott, hogy a magyarokat mindenestül ki kell paterolni a Kárpát-medencéből és a helyükre németeket kell hozni! A telepítés ilyen szellemben zajlott: oda is németek kerültek, ahová szívesen visszaköltöztek

129

volna a magyarok, de őket nem engedték a termékeny földekre. Emiatt vált döntően svábok által lakottá Tolna és Baranya, a Bácska és a Bánát. Svábok jöttek Buda környékére, egy sávban elszórtan Fejér és Veszprém megyébe (lásd 24. ábra). Még Somogyba is került belőlük.

A német telepítés méretét két adat szemlélteti. 1763-1772 között 10 év alatt 200 ezren érkeztek a Medencébe. 1718-ban a Temesköznek még egy szál német lakosa sem volt, viszont 1778-ban már 143 ezren éltek ott.

A telepítés egyik fő célpontja az 1778-ig osztrák tartomány Bánság volt. Oda mindenféle népet behívtak: franciákat, olaszokat, még spanyolokat is. Etnikailag tarka-barka kép alakult ki a Bácskában is, ahová katolikus délszlávokat (bosnyák, bunyevác, sokác) telepítettek a már ott éltek mellé: így Szabadkára bunyevácokat, Zomborba sokácokat. Ebből adódóan 1910-ben a Bácska és a Bánság volt a Medence etnikailag két legtarkább régiója.

Nem vált be az osztrákok szándéka, hogy a Bánságot csak megbízható katolikus elemekkel népesítsék be: tömegével szivárogtak be rácok és oláhok annyira, hogy a XVIII. század végén számuk külön-külön is meghaladta a telepített lakosokét. Az új jövevények százezrei nem voltak se katolikusok, se megbízhatóak. Az osztrákok mégsem gátolták a beözönlésüket, csak a magyarokat nem engedték visszatérni egykori földjeikre!

Erdélybe (Ebesfalva, Gyergyóvárhegy, Szamosújvár) örmények is érkeztek. Az osztrák tartományok meg akartak szabadulni a protestánsoktól, akiket szintén oda költöztettek. Velük egy kalap alá sorolták a nehéz bűnözőket és a rosszlányokat, akiket a „gyarmatra” lakoltattak át, mint az angolok az elítélteket Perth-be, az ausztráliai fegyenctelepre.

Az etnikai képet belső áttelepítések is tarkították. A „rebellis” magyar uraktól elvett földekre az Újraszerzeményi Bizottmány főleg tótokat telepített a túlnépesült felvidéki megyékből. Így kerültek tömegesen Békésbe és Csanádba, ritkásan Somogyba és Veszprémbe.

Önként lepték el Nógrádot és kis mértékben Borsodot. A magyar-szlovák nyelvhatártól délre mindenütt megjelentek, hogy Pest és Buda vidékéről föl Esztergomig ne is szóljunk.

Végül ne feledkezzünk el magunkról se. Sikerként könyvelhetjük el, hogy népünk újra belakta a Dunántúlt. Visszatért déli végeire is, amelyeket a szerbek a török kiűzése során hagytak el, bár a jobb földek a sváboknak jutottak. Az Alföldet a tót telepesek mellett mi népesítettük újra. A mai keleti határ mentén Nagyszalontától északra többségben maradtunk, de attól délre Arad vidékétől eltekintve az oláhság jutott túlsúlyra. Délen a Bácskában visszahódítottuk a Zenta alatti keleti térséget, de a nyugati régió nagy része – Zombor és vidéke – a délszláv és sváb telepesek kezére került.

Egyesek szerint Erdély nyugati vidékéről jelentős volt a magyaroknak az anyaországba való átköltözése. Ilyen népmozgásnak én nem találtam a nyomait, hiszen arrafelé már jóval a hódoltság előtt is csak elszórtan éltek magyarok.