OSZTRÁK AUTOKRÁCIA, MAGYAR ÁLMOK

Miután a nemzetiségek vágyait és tetteit áttekintettük, nézzük meg, hogy miként reagáltak azokra az érintettek, vagyis az osztrákok és a magyarok. 1848-ban senki sem várta el, hogy az osztrákok tapsoljanak a forradalmaknak. Egyelőre még az olasz volt számukra az igazán kemény dió, mert az unità törekvése déli területeiket fenyegette. Ezért voltak hajlandóak átmenetileg és persze csak látszólag egyezkedni velünk.

Hogy örömünk ne legyen maradéktalan, április 25-én életbe léptették az új alkotmányt.

Ezt oktrojáltnak mondjuk, mert felülről erőltetett rendelet volt: az érintetteket nem hallgatták meg. Az új rend a Lajtán túl – vagyis a Kárpát-medencére nem vonatkozott – minden nép számára biztosította volna nemzeti léte elismerését és nyelvének használatát, bár tisztázatlan maradt, hogy mit is jelentenek ezek a nagy szavak. Társadalmi haladással nem kecsegtetett, node az rajtunk kívül senkit sem érdekelt. Továbbá egy kérdés, hogy az új alkotmány sohasem lépett életbe, más kérdés, hogy alaposan feladta nekünk a leckét: a Kárpát-medencén belül a mi dolgunk lett volna egy hasonló rendelkezés, amit attól fogva el is vártak tőlünk.

Az itáliai helyzet miatt az osztrák támadás váratott magára: Windisch-Grätz hadai csak 1848. december 16-án lépték át a határt. A harc váltakozó sikerekkel folyt. Egy ideig nekünk állt a zászló, mert a császár nem váltotta be a nemzetiségeknek tett ígéreteit. Nem ismerte el függetlennek a horvátok Háromegy Királyságát, nem hasította ki a szerbeknek a Vajdaságot, nem adott önkormányzatot a románoknak se a Bánságban, se Erdélyben, még a szászokat is sértette az Unió elfogadásával. Népeink kezdték érzékelni, hogy bár kevesebbet ígértünk, azt meg akartuk tartani. A horvátok ki is jelentették, hogy hiba volt fegyverrel támadniuk ránk.

Sajnos a helyzet megváltozott: bekövetkezett a váratlan. 1849. február 26-án Kápolnánál döntő vereséget szenvedtünk. Az uralkodó azt kihasználva kiadta az olmützi alkotmányt (március 4.), jelezve igazi szándékait. Magyar királyi címét félretéve az egy és oszthatatlan ausztriai császárság jegyében a Medencét önkényesen tartományokra szabdalta. Közöttük Magyarországot csak egynek tekintette a tőle újra elszakítandó Erdély, a háromegy királyság jegyében formálandó Horvátország és a szerb óhajnak megfelelő Vajdaság mellett. Így nemzetiségeink – legalábbis papíron – megkapták, amit akartak. Az új alkotmány arra volt jó, hogy elhallgattassa a haladás iránti igényeket, leszerelje a forradalmi törekvéseket és újra szembeállítsa velünk a népeket. Az októberi diploma még csak ügyes diplomáciai húzás volt.

Viszont az újabb változata bukásunk után életbe is lépett és meghatározta sorsunkat.

Az osztrákok jól manővereztek, minket viszont tehetetlenségre ítélt a félelem és a megosztottság. A kettő nem független egymástól.

142

1848-49-ben vezetésünk sok mindentől rettegett. Félt a pánszláv mumustól. Tartott a nyílt szerb és a burkoltabb román irredentizmustól. Leginkább pedig Herder jóslatától, vagyis a magyar nép eltűnésétől. „Most, vagy soha” alapon arra gondolt, hogy ha most nem teremtjük meg hazánk integritását és ha most nem biztosítjuk benne a magyarság uralmát (vö. politikai nemzet), akkor arra már soha nem kerül sor. A forradalmi hév a félelemmel párosulva vezetett az ismert magatartásra.

A félelem jogos volt. Nem véletlenül hoztuk meg azt a törvényt, amely szerint súlyosan büntetendő az, aki a sajtóban a magyar egység felbontására izgat, hiszen hazai nyomdákban láttak napvilágot a leplezetlenül magyar-ellenes röpiratok! Képtelen volt az a helyzet is, hogy országunkban szabadon szervezhették az ellene uszító nemzeti gyűléseket úgy Zágrábban, mint Karlócán és Balázsfalván, sőt idővel már a Felvidéken is!

Népeink követelései egymásnak is ellent mondtak. A horvátok és a szerbek jogot formáltak a Dráva-Száva köze ilyen-olyan részére. A Bánságra igényt nyújtottak be a szerbek, a románok, de már a németek is. A románok egy része támogatta, más része ellenezte az Uniót. Félistennek kellett volna lennie, aki az ellentmondó vágyakat ki tudta volna elégíteni!

Így a magyar vezetés a dolog könnyebbik oldalát fogta meg: azt hallotta meg a követelések közül, amit meg akart hallani, és be kell vallani, hogy nem sokról kívánt tudomást venni.

Parlamentünkben három réteg alakult ki.

Egy szűk csoport a nemzetiségi kérdés radikális megoldását akarta és ezt Teleki László fémjelezte. Ő nemzetiségeinknek területi autonómiát adott volna, bár jól tudta, hogy az egyet jelent országunk feldarabolásával. Ha hallgattak volna rá, akkor rendeztünk volna saját magunknak egy „önkéntes Trianont”, a magyarság szempontjából etnikailag és területileg bizonyára sokkal kedvezőbbet, mint amilyen a tényleges lett. De csak kevesen álltak Teleki mellé, aki – Trianont szinte megjósolva – a sötét jövőlátásba később beleőrült. A kevesek közt volt Wesselényi, aki hasonlóképp tartott hazánk szétesésétől. Ezért azt javasolta, hogy az erdélyi magyarságot telepítsék közel az alföldi tömbjéhez és az azon túli területet mindjárt adjuk is fel!

A másik még szintén vékony rétegbe azok tartoztak, akik (mint Deák, Eötvös, Széchenyi) a többiek egyes közösségi jogait elismerték. Felemelték szavukat a magyarosító propaganda ellen és személyi-kulturális autonómiát képzeltek el a nem-magyarok számára. Ilyen alapon fogant Eötvös 1848 őszi nemzetiségi törvényjavaslata, aminek két szépséghibája volt. Egyrészt nem arról szólt, amit a nemzetiségek akartak, hanem arról, amit mi képzeltünk el a számukra:

nyelvi engedményekre korlátozódott, miközben folyt a háború az önállóságért, a területért, a Medence részeinek a birtokáért. Másrészt sok más javaslathoz hasonlóan ez is elbukott a harmadik réteg ellenállásán. Még a haladó szelleműek se fogadták el a nemzetiségi autonómia gondolatát.

Végül a nemzetiségek ügyében is a halogató, a minden engedményt árulásnak tartó, széles bázissal rendelkező réteg döntött. A szószátyárok hada, akik hazáról és haladásról papoltak, de ellenükre cselekedtek. Írott malaszt maradt a közteherviselés és késlekedett a földreform. Ezt rögtön ki is használták ellenfeleink. A román Şaguna püspök és a szerb Rajačić metropolita a parasztok tőlünk való eltávolításán ügyködött, Jellasić pedig megelőzött minket, maga rendelve el a horvátországi és szlavóniai parasztok terheinek a csökkentését.

Mondani sem kell, hogy a magyar ügy ellenségei mekkora előnyre tettek szert ezáltal: az addig talán még habozó nemzetiségi tömegek lassan, de biztosan ellenünk fordultak.

Nem lehetünk büszkék akkori parlamentünkre. Később egyesek a „mindent vissza”

irreális koncepciójában gondolkodtak. 1848-49-et hasonló hangulat jellemezte: a szentistváni Magyarország jegyében a „mindent megtartani” vált jelszóvá. Sajnos a korszak józan magyar

143

politikusai sem léphettek túl saját árnyékukon. Nem voltak készek a hatékony tettekre, de ugyancsak rajongtak a meg nem valósítható kósza ötletekért. Két ilyesmiről is bőbeszédűen emlékeznek meg a szocialista szellemben írt kiadványok.

Az egyik a szegedi nemzetiségi törvény (1849. július 21.). Miután minden összeomlott – azaz totálisan megkésve – megkreáltuk ezt a papírt, amely csak az anyanyelvre irányult. Az már 1848-ban se érdekelt senkit, hiszen már mindenki területre vagy nemzeti elismertetésre ácsingózott. A törvény a maga nemében korszerű volt, de két szépséghibája volt: már nem lehetett végrehajtani és betartására később sem volt mód. Amikor újra szabadokká váltunk, már nem mindenkinek állt szándékában kedvezményezni a nemzetiségeket, aminek az okait majd később tárom fel. A lényeg az, hogy az 1849-es Kossuth alaposan feladta a leckét az 1867-es Deáknak, mert könnyű ígérgetni, de nehéz az ígéreteket be is váltani.

A másik a dunai konföderáció terve. A szocializmusban dicsfény övezte „népeink legjobbjainak” elképzelését, de vajon miért magasztalják ma is ezt a képtelen ideát? Kiötlői államszövetséget képzeltek el a magyarok, románok és szerbek részvételével; a többi népnek nem jutott szerep. Eltervezték, hogy fővárosa felváltva Budapesten, Bukarestben és Belgrádban lesz. Szóval a részleteket kiókumulálták, csak épp az elképzelés torka volt véres. A szerbek hamar kihátráltak az ügyből és a terv a magyar-román megegyezésre korlátozódott.

Azonban a józan politikai körök irreálisnak tartották, mert Magyarország a Habsburg Birodalom része volt, Románia pedig nem is létezett. Nemzetközileg az ötletet Anglia talán támogatta volna, de neki fogalma sem volt az itteni viszonyokról. Viszont képzelhető, hogy mit szólt volna hozzá a közelről érintett Ausztria, Oroszország és Törökország!

Sokan szeretnék visszafordítani a történelem kerekét. De létezett-e kiút 1848-49 során a hármas történelmi csapdából, amely így hangzik:

 a Kárpát-medence a forradalmak idejére elmagyartalanodott;

 még helyre sem állt Magyarország integritása;

 amikor a nemzetiségek máris osztozkodni akartak rajta.

A helyzetre nem létezett megoldás. Mindenki a kellő alkalomra várt. Ezért amikor 1848 tavaszán elkövetkezett, az elfojtott akaratok elemi erővel törtek fel. Ezért kell forradalmakról beszélnünk és ezért nem szól a cím a szokott módon: 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc.

Póriasan szólva történelmi pechünk volt. Mindenkit elkapott az akarás láza („most, vagy soha”). Akkor támadt lehetőség hazánk egyesítésére, amikor népeink maguk is forradalmi követelésekkel álltak elő. Vágyaink így szögesen ellentétesekké váltak mások óhajaival.

Megoldást csak az hozhatott volna, ha valamelyik fél valamiről lemondott volna. Azonban a forradalmi helyzetekre nem a vágyak feladása a jellemző. Ezért békéljünk meg a gondolattal, hogy nem történhetett másként:

1848-49 egyáltalán nem volt jó alkalom az ellentétek rendezésére:

rosszabbat el se lehetne képzelni.

144