3. A HONFOGLALÁSIG (-895)
3.3 NEMZETI IDEOLÓGIÁVÁ VÁLT NÉZETEK
3.3.1 A folytonossági nézetekről általában
Ebben a pontban a kontinuitásról lesz szó, aminek a lényegét a 2.4.3 alpontban fejtettem ki. Itt a nem-magyar népek konkrét nézeteit ismertetem, jóllehet mi sem voltunk és vagyunk mentesek ettől a „ragályos betegségtől”. Az alapokat a következő módon lehet összegezni:
A népek az eredetükre, a lakóhelyükre és egykori hatalmukra – vagyis a volt nagyságukra – vonatkozóan különböző elméleteket találtak ki. Amikor népeket mondok, nem a köznapi emberekre, hanem a képviselőikre kell gondolni. A kontinuitási eszmék eredetileg arra szolgáltak, hogy valakik valamilyen részesedést nyerjenek az általuk ilyen-olyan okból nem birtokolt hatalomból. A jelenben pedig az a célja, hogy másoktól megtagadják a hasonló igényeket, például elvágják az autonómia-követeléseket.
E nézeteket leginkább a „fogtam törököt, nem ereszt” szólással lehet jellemezni. Miután hazánktól igazságtalanul vették el jelentős, magyarlakta részeit és miután a saját népükbe verklizték a folytonossági jelszavakat, már nincs visszaút. A teóriákat a nemzeti ideológiai szintjére emelték, ahonnan már lehetetlen eltávolítani őket.
A folytonossági nézetek nagyon eltérőek. A románok más dolgokat tartanak fontosaknak, mint a szlovákok, ők ismét másokat, mint a horvátok stb. A teóriák időnként változásokon esnek át: köszörülgetik, gömbölyítgetik őket, hogy elfogadhatóbbnak tűnjenek. Csak egy közös és tartós vonásuk van: mindegyikük alaptalan kitaláció, amelyben 10 százaléknyi valós elem van kikerekítve 90 százaléknyi mesével.
A népek közül csak a szászoknak és a szerbeknek nincs kicsiszolt teóriája. A szászok csak akkor emeltek szót, amikor a török kiűzése után Erdélyben háttérbe szorították őket – ez talán meglepő – az osztrákok. Akkor is csak azt emlegették fel, hogy mennyit áldoztak a haza védelméért, mint „erdélyi őslakosok”. Nos én nem tudok arról, hogy szászok oly gyakran hadba vonultak volna a király oldalán, mint a székelyek, sőt az oláhok is. Úgy tűnik, hogy ők főleg csak magukat védték, bár nem mindig sikerrel.
A szerbek nem tartanak igényt múltbeli igazolásra. Felfogásuk mindig kereken egyszerű volt, valahogyan így: Nem kell a múltról annyit lafatyolni, most mi élünk itt, ez a terület tehát a miénk, meg még hozzászerzünk a tiedből is annyit, amennyit csak tudunk, te pedig kotródj arrébb, mert megbánod... Szinte becsülném e felfogásnak az egyszerűségét és nyíltságát, ha nem párosulna annyi hamissággal.
Ajánlom az érdeklődőnek, hogy nézze meg a neten Zombor történetét. A magyar és az angol változat korrekten beszámol arról, hogy a várost a magyar uralom alatt Coborszent-mihálynak nevezték. Ezzel szemben a szerb verzió hallgat a múltról és nem csak Zombor esetében. Minden tőlünk elvett településnél úgy tesznek, mintha a történelme csak abban a pillanatban kezdődött volna, amikor oda szerbek tolakodtak. Szóval ők az elhallgatás általi hazugsággal élnek.
Most pedig lássuk a többiek felfogását egyenként. A három – népi, területi és hatalmi kontinuitás – vetület szerint fogjuk górcső alá venni őket. Közülük a területi a meghatározó, mert a minél korábbi jelenléttel akarják igazolni előbb a területszerzés vágyát, utóbb a tényét.
A népi folytonosságot ahhoz igazítják, a hatalmi kontinuitás pedig csak hab a tortán.
45
3.3.2 Dák-latin-román folytonosság
A románok úgy vélik, hogy ők a Kárpát-medence őslakosai. A dákoktól eredeztetik magu-kat (etnikai kontinuitás), akik ellatinosodtak és latinokként éltek itt (területi kontinuitás) a honfoglalásig, amikor a magyarok véget vetettek az Erdélyben Gyalu, a Bánságban Glád nevével fémjelzett román fejedelemségeknek (állami kontinuitás).
A román folytonossági nézetnek három objektív alapja van. Egyrészt Dacia valóban római tartomány volt. Másrészt a román tényleg latin nyelv, bár igen jelentős szláv beütéssel (például az ‘igen’-nek a ‘da’ felel meg.) Harmadrészt ma románok élnek többségben a néhai Dacia területén. Ezért a dáko-román folytonossági elv stabilnak tűnik. Azonban a részigazsá-gok összege nem azonos magával az igazsággal. A történelem nemcsak helyekről és idő-pontokról szól, hanem folyamatokról is, sőt elsősorban azokról.
Népi folytonosság. Mint láttuk, a rómaiak a dákokat kiirtották vagy elüldözték: Dacia megalapítása után a tartományban nem találni nyomaikat. Így tehát a dákok nem latino-sodhattak el és a dák-latin-román vonal első láncszemét (dák-latin) a tények nem igazolják. A második láncszem (latin-román) látszólag még erős. Arra részben az alábbiak, részben pedig a további fejezetek adnak felvilágosítást.
A latin-román folytonossági nézetnek ma is csak egy támpontja van: éppen a magyar jegyző, Anonymus. Persze a románok csak azt a meserészt veszik át tőle, ami tetszik nekik. A Névtelen művében több helyen is szerepel a „a vlachok és a rómaiak pásztorai” fordulat.
Ezzel elárulta, hogy nem a múlt etnikai viszonyaiban gondolkodott. Erre mutat az is, hogy a vlachokkal együtt kunokat emleget, holott ők a honfoglalás idején még valahol távol Ázsiában kóboroltak. Anonymus ferdített. Két népről beszélt, ami érthető, hiszen az ő korában oláhok éltek Erdélyben és újlatinok jelentek meg a Dunántúlon, ahová a rómaiak pásztorait helyezi.
Azonban a kiemelt fordulat az ősgesztában még így hangzott: „a vlachok, akik a rómaiak pásztorai”. Vagyis az ősforrás csak egy népről tud. Mi ennek a rejtélynek a nyitja?
A rómaiak jóval Kr. e. elfoglalták a Balkán középső részét, a mai Macedóniát. Nagy Sándor dicsősége már régen leáldozott: a térségben kóbor pásztorok éltek, akik juhötveneddel adóztak, vagyis minden ötvenedik bárányt kellett adóként szolgáltatniuk. Ők voltak a rómaiak pásztorai akik a hosszú évszázadok alatt sajátították el a latin nyelvet. Az életmód miatt szétszóródtak. Délre: ők görögök lettek (megalo-vlachok). Északnyugatra, az Isztriai félszigetre (istro-vlachok, talán az uszkokok is oda tartoznak), ismét mások helyben maradtak (makedo-vlachok). Végül egy részük északnak fordult és bolgár-szerb uralom alá kerülve szláv szavakat vett át. Valamikor a XI. században felhatoltak a Kárpátok gerincéig, majd eljutottak a Medence belsejébe is, bár annak nincs korabeli írásos vagy tárgyi nyoma.
Külön figyelmet érdemel a „vla(c)h” szó. Nem népet, hanem foglalkozást (pásztor) jelölt. Kétféle módon került át nyelvünkbe. Egyrészt kemény hangzással „oláh”-ként, amit a románok eleire alkalmaztunk. Másrészt a szláv „vlasz”-ból lágy „olasz”-ként. Ezzel a XI.-XII. században hozzánk költöző újlatin elemeket illettük, akik inkább voltak vallonok (azaz franciák), semmint itáliaiak (valódi olaszok). Érdemes elgondolkodni azon, hogy Anonymus a latinokat a Dunántúlra helyezte és a vlachokat, vagyis az oláhokat egyál-talán nem tartotta latinoknak!
Területi folytonosság. Minket nem általában érdekel a román eredet, hanem arra keressük a választ, hogy az erdélyi románok az egykor ott élt latinok leszármazottai-e, tehát Erdélyben laktak-e már a honfoglaláskor is? A latin népesség kitelepítése (271) miatt ez
46
elképzelhetetlen. A honfoglalás korából nem maradtak fenn sem írásos, sem tárgyi emlékeik, mint ahogyan más népeknek sem, kivéve az oda csak akkoriban került bolgárokat [KÖP].
Hatalmi folytonosság. Ahol a románoknak nem tetszik Anonymus, ott saját légből kapott ötletekkel egészítik ki az előadását. Így szerintük a magyarok nem győzték le a román vezéreket, hanem szövetséget kötöttek velük, amit később megszegtek. Kilóg a lóláb: ezek szerint a magyarokat nem illeti meg a románok által is oly nagyra tartott hódítási jog, tehát a magyarok jogtalanul birtokolták a Kárpát-medence keleti területeit.
Ehhez két megjegyzést kell fűzni. Egyrészt Gyalu és Glád törökös név és mindkettő adott területen fellelhető helyet jelöl. Ilyen nevű személyekről Anonymuson kívül senki más nem tud. Másrészt a szerződéseket sokszor és sokan megszegték, de a hatalmon lévő tulajdonjogát emiatt sohasem vonták vissza. Jó példa a románok első világháborús szerződésszegése, amelynek dacára ők kapták meg és ma is bitorolják a tág értelemben vett Erdélyt.
Összefoglalásként a következőket szögezhetjük le:
895-ben eleink bevonultak a Medencébe, ahol nem találkoztak se dákkal, se oláhhal, se latinnal. A régió keleti felében csak avar töredékek, anonim szlávok, félig török – félig szláv bolgárok és talán gepida maradékok éltek. Így a dák-latin-román erdélyi folytonosság nézetét nem támasztják alá a tények. Eleink nem győzték le az Anonymus által kitalált Gyalut és Gládot, ezért honfoglalásunk arrafelé semminemű kontinuitást nem szüntetett meg. A magyarság idővel – ha nem is azonnal a honfoglalás után – benépesítette Erdélyt és maga vált az őslakójává. Csak jóval később fogadta be a románok eleit, az akkor oláhoknak nevezett jövevényeket. Éppen ez okozta leendő gondjait és azon a területen legvégül magát Trianont is.
3.3.3 Kinek és milyen szláv folytonossága?
A népek közül leginkább a szlovákok emlegetik fel a régmúltat. Ők panaszkodnak a legkeserűbben amiatt, hogy eleink elnyomták az őseiket, elűzve őket földjeikről, sőt országuk életét is megszakították. Ezeknek a vádaknak a cáfolatát a háttér ismertetése után adom meg.
A honfoglalás előtt valóban létezett egy morva fejedelemség (833-902), amit eleink számoltak fel. Ezt „Magna Moravia”-nak hívták, amit a lényeget félreértve „Nagymorva Birodalom”-ként szokás emlegetni. Most lássuk a két névrész helyes értelmezését!
A magna (nagy) szót sokan félreértik. Leginkább a nagypapa sejteti az értelmét. A nagy-papa termetre talán kisebb és nem is annyira okos, mint az unokája, ennek dacára ő az ős.
Régen a nagy őseredetet is jelentett. Magna Hungaria sem volt se nagyobb, se szebb, mint Magyarország, de az volt a régi otthonunk. Ugyanígy létezett Magna Valachia is. Tehát Magna Moravia sem a méretre, hanem a morvák eredeti földjére utal.
A szlovákok szerint ez az állam nemcsak a Felvidéket és a Dunántúlt, hanem az Alföldet is felölelte. Ez a nézet nem állja meg a helyét. A morva fejedelemség a pannoniai hercegség miatt délen csak a Dunáig, a járhatatlan Zólyomi erdőség miatt keleten csak a Garamig (itt-ott az Ipoly középső folyásáig) terjedhetett ki. A Medencén belüli nyitrai fejedelemség, egyáltalán nem volt nagy: körülbelül 15-20 ezer km²-t ölelhetett fel.
Birodalomnak a hatalommal bíró, több országra és népre kiterjedő államalakulatot szokás nevezni. Moravia az utóbbi feltételnek megfelelt, mert – bár rövid ideig – Csehországot is felölelte. Az előbbinek viszont nem, mert fennállása során frank hűbérbirtok volt. Ezért Moraviára a fejedelemség cím illik. Párhuzamként jegyzem meg, hogy hazánkat csak Nagy Lajos korában hívtuk birodalomnak, bár Horvátország csatlakozásától (1091) fogva jogosan
47
tekinthetnénk annak, hiszen tartományok egész sora tartozott hozzá (Észak-Bosznia, Halics és Ladomér, Kumánia stb.).
Most áttérhetek a téves nézetek cáfolatára, bár a szlovák kontinuitási felfogás logikáját egyáltalán nem értem. Mojmír morva volt. Fia, Szvatopluk is morva volt, tehát a nyitrai fejedelemség is csak morva lehetett. Tudtommal a szlovákok nem morvák és a morvák nem szlovákok. Mivel eleink morva fejedelemséget számoltak fel, nem tudom mire vélni a szlovák panaszokat.
Népi folytonosság. A szlovák nép a honfoglalás idején még nem is létezett, csak valamikor a hódoltság idején fejlődött ki és még jóval később, a XIX. században kezdték így hívni őket egyes vezetői. Akkor – sőt még később is – maguk is tótnak nevezték népüket.
A magyarok az anonim szlávokra használták a „tót” kifejezést. Ez gepida szó (teut, vö.
teuton > deutsch), mely népet jelent és magukra alkalmazták. Vagy tőlük vettük át és így még találkoznunk kellett velük, vagy közvetve a szlávoktól.
A tót eredetileg nem volt gúnynév. A XIX. századig nem is a szlovákok eleit, hanem a délszlávokat hívtuk tótoknak. Szlavónia neve volt Tótország és Mohács után nem azért csúfolták Szapolyait tót királynak, mert felvidéki volt, hanem mert délszláv urakkal vette körül magát.
A kerekség kedvéért említem, hogy a németek a tóttal analóg „vend” nevet használták: így neveztek minden nem önállósodott szláv etnikumot. Például a Szlovéniától igen távol eső turóci Tótpróna német neve Windisch-Proben. Vagy a mai Graz és Zágráb (eredetileg szintén Grác) közötti vonalon fekszik Windisch-Graetz (ma Sloveni Gradec Szlovéniában. Ez ismerősen hangzik: innen az 1848-as osztrák vezér neve.) A tót és a vend csak a XIX.
századtól fogva jelöl egy-egy konkrét népet: a szlovákot és a szlovént.
Területi folytonosság. E téren végleg nem érhet minket vád. Bár igaz, hogy a nyitrai szlovéneket a pozsonyi csata után (907) kicsit északabbra toltuk, viszont ezzel szabad teret engedtünk a terjeszkedésüknek. Ha nem tettük volna, akkor miként terjedhettek volna el eredeti területük mintegy háromszorosán? Mivel a szlovák nép több etnikumból ötvöződött eggyé és ennek köszönheti területi elterjedését, a kérdésre még vissza kell térnem a nemzetek születését leíró 7. fejezetben.
Hatalmi folytonosság. A morva fejedelemség sohasem volt szlovák. A központja nem is a Kárpát-medencén belül volt. Egy rövid időre – 870 után alig egy évtizedre – a morvák hódoltatták a cseheket is, bár azok függetlenek akartak maradni. Kérésükre a frankok le is vették a morvákat a nyakukról. Ez adalék a honfoglaláskori „Csehszlovákia” csacska ötletének a cáfolatához nem szólva arról, hogy az első önálló szlovák állam csak 1938-ban jött létre.
A fentiek tükrében a szlovák vádak egyikét se fogadhatjuk el. Eleink morva folytonosságot szakítottak meg, azt is rövid időre, hiszen a „végső” 902-es vereségük után a morvák igen hamar lábra kaptak. Ezért a szlovákok újkeletű magyarellenes érzései nem vezethetők vissza a régmúltba. Ennek az érzületnek két oka van. Az egyik a szlovákok hiányérzete, amiért népüknek nincs saját történelme egészen 1938-ig. A másik a bicikli-tolvaj effektus. Ha annak szemére vetik a tettét, akkor nem a bűnét bánja meg, hanem a bicikli jogos tulajdonosát próbálja megrágalmazni.
Megjegyzem, hogy a szláv testvériség maszlagát egykor bevették, de ma már senki se veszi komolyan. A régi orosz-lengyel és a mai orosz-ukrán viszály közismert. A horvátok és a szerbek se voltak sokáig testvérek, mint a legutóbbi balkáni háború mutatja. És lám, a szlovákok is hamar otthagyták a cseheket. A szláv népeknek mindig egy másik szláv volt a legnagyobb ellensége, sohasem a magyar...
48
3.3.4 Horvát hatalmi vágyak
A honfoglaláskor a Kárpát-medencében csak egy ország létezett, amely máig fennmaradt:
Horvátország. A térségben először a horvátok alapítottak államot, bár a földrajzi Kárpát-medencén kívül (lásd 4. ábra). Ezért a horvát kontinuitás másként vetődik fel, mint a többi népé. A hamis felhangokon túl a lényegi kérdés az, hogy a honfoglalás idejében mekkora volt Horvátország és hol helyezkedett el? Azonban ennek megtárgyalása előtt ki kell térnem a horvát nép eredetére, amely nem független a területi vetülettől.
Népi folytonosság. A horvátok régen illíreknek vélték magukat, mert országuk a volt Illiria területén helyezkedett el. Illiria mint római tartomány a dalmát tengerparttól nagyjából a későbbi Bosznia keleti határáig, vagyis a mai Szerbiáig és Macedóniáig terjedt. Az illir nép olyasféle rokonok nélküli etnikum, mint a baszkok vagy az etruszkok, bár indoeurópai.
Ha a horvátok illirek, akkor mi akár pannonok is lehetnénk, de hát a lakóterület volt latin neve aligha lehet az eredet meghatározója. Valójában a horvát szarmata törzs volt, amely keletről a Kárpátoktól északra vándorolva az idők során elszlávosodott. Az avar korban és avar segédlettel jutottak el az Adria partjaira. Északon maradt rokonaik a fehér-horvátok (lásd 6. ábra), akik Szent István korában még jelentős szerepet játszottak (nálunk mint testőrök), majd a Kárpátokon innen szlovákká, azon túl meg lengyellé váltak.
Az illír leszármazásnak nincs alapja. Azzal nem indokolható se az időben korábbi jelenlét, se a terület kiterjedése. Mivel kibogozhatatlanul összefonódnak egymással, a kontinuitás másik két vetületét együtt fejtem ki.
Területi és hatalmi folytonosság. 870 táján a horvátok államot alapítottak, amit a nyugati kereszténység felvétele után a frankok erősen támogattak. Az új állam élete nem volt békés. A horvátok le akarták igázni a területükbe ékelődő dalmát városkákat és a felek küzdelmébe beleártotta magát a két szomszédos nagyhatalom: úgy Velence, mint Bizánc meg akarta szerezni az Adria keleti partvidékét. A horvátok egy része ingadozott: hol az előbbiek, hol az utóbbiak mellé állt. A bizánci hűbér elfogadása azzal járt volna, hogy a horvátoknak át kellett volna térniük a keleti kereszténységre.
7. ábra: Magyarország, Szlavónia és Horvátország a XI-XII. században
49
A honfoglalás nem zavarta meg a négy (horvát, dalmát, velencei, bizánci) fél békétlen együttélését. Eleinket nem vonzotta a tengerpart, csak Itáliába akartak eljutni. Erre a „Strata Ungarorum” (magyarok útja) szolgált, amely jóval az akkori Horvátország fölött, Zágrábon túl vezetett Itália felé. A honfoglalás után a kicsinyke Horvátország és a hozzá képest óriási magyar fejedelemség a mi érdektelenségünk miatt békében élt. A korabeli források szerint a két ország között a Gozd-hegység képezte a határt. Lásd a 7. ábrát. Bár az későbbi viszonyokat tükröz, az elrendezés erre a korra is vonatkozik.
A helyzet akkor változott meg, amikor a németek elzárták a magyarok krajnai útját. Új átjárót kellett keresnünk Itália felé pont akkor, amikor a horvátok életében jelentős változás következett be: meghalt a horvát királyi dinasztia utolsó tagja és a trón üresen maradt. A horvát előkelők nagy része Szent Lászlót akarta látni rajta. Ő a kínálkozó alkalmat megragadva rövid harcok után el is foglalta azt (ld. 4.4 pont).
Ez jóval a honfoglalás után történt és nem is tartozna a folytonossági nézetek sorába, mégis itt kellett megemlíteni. A XVIII. században a horvátok területi és hatalmi igényekkel léptek fel arra hivatkozva, hogy Horvátország, Szlavónia és Dalmácia „ősidők óta” egységet alkot, az ún. „Háromegy Királyságot”, és követelték annak helyreállítását. Ez pedig már kontinuitási kérdés a javából!
Ennek a teóriának nincs semmilyen alapja. Horvátország, Szlavónia és Dalmácia egészen a Nagy Háborúig nem volt közös ország. Csak az első kettő képezett egységet, azok is csak az 1848-as forradalmak óta, amikor lemondtunk szlavón megyéinkről. Amúgy Szlavónia soha sem volt királyság és bár egyes uralkodóink felvették címeik közé a Dalmácia királya titulust, annak területét csak kis részben és rövid ideig bírtuk. Dalmácia általában és tipikusan a Velencei Köztársaság tulajdonában volt egészen 1797-ig, amikor az osztrákok tették rá a kezüket (bár a magyar örökség címén).
A „Horvátország, Szlavónia és Dalmácia királya” titulust a török idők után kezdték hasz-nálni az osztrák uralkodók megfeledkezve magyar királyi voltukról (mint oly gyakran tették), hogy hangsúlyozzák: a délszláv területek tőlünk függetlenül kerültek a birtokukba. Erről majd lesz még szó.
Most könyveljük el, hogy a honfoglalás semmilyen horvát kontinuitást nem szakított meg.
Ellenkezőleg: Horvátország a magyar királyok alatt nőtt a sokszorosára, a horvát nép a ma-gyar éra alatt terjedt el volt lakóterületének a tízszeresén, miközben a horvátok velünk egyen-rangúakként szólhattak bele a Magyar Birodalom irányításába, sorsába – és azt meg is tették.
3.3.5 Munkácsi „hercegség”
Ruténoknak, másképpen ruszinoknak a Kárpátok észak-keleti pereme mentén élő szlávokat hívjuk. Nem oroszok, ahogyan régen mondtuk, de nem is pusztán ukránok. A Kárpátokon túli ukránokkal olyasféle viszonyban állnak, mint a Medence átellenes végén lakó vendek a szlovénekkel. A vasi vendek is szlovének, a beregi ruténok is ukránok, de egy picit mások mint a többiek, éppen a Kárpát-medencei sajátos hagyományaik miatt.
A ruténok csak későn álltak elő követelésekkel 1849 során. Főleg az osztrákok által meghirdetett népi önállóság jegyében, ami persze csak maszlag volt, maguk is új ötletekkel hozakodtak elő. Igazolásul néhány értelmiségi akkor találta ki, hogy Magyarországon már régen is volt egy önálló rutén hercegség munkácsi központtal. Továbbá állították, hogy a ruténok a Kárpát-medence őslakói, akik már a honfoglalás előtt is itt éltek és nemcsak a Kárpátalján, hanem még a Dunántúlon is. Őseik szerződést kötöttek velünk, a munkácsi
„hercegség” élén pedig a Koriatovich család állt, amely tudnivalóan római származású...
50
Népi folytonosság. Kezdetben a ruténok éppen úgy oroszok voltak, mint az ukránok. Az utóbbiak lassan, nem tudni mikor, önálló néppé váltak és ezt tették – az eltérő terület miatt párhuzamosan – a ruténok is. Mivel ők a Kárpátokon innen éltek, fejlődésük eltért az azokon kívül lakóktól. Annyi biztos, hogy mindennapjaikban nem sok vizet zavartak a magyarok, akikkel nem osztoztak közös területen, csak szomszédok voltak velük. Inkább az oláhok és a tótok voltak a vetélytársaik, akikbe szép számmal be is olvadtak. Csakhogy ki nem apadó utánpótlásuk akadt a Kárpátokon túlról.
Területi folytonosság. A XII. század végétől élnek a Kárpátok alatt, de csak a tatárjárás után kezdtek szétterjedni. Kollektív jogokat soha nem élveztek. Mivel ortodox felekezetűek voltak és nem volt vallási központjuk, Nagy Lajos kolostort adományozott nekik Munkácson (1360). Ez a mozzanat vezetett a későbbi folytonossági képzetre.
Területi folytonosság. A XII. század végétől élnek a Kárpátok alatt, de csak a tatárjárás után kezdtek szétterjedni. Kollektív jogokat soha nem élveztek. Mivel ortodox felekezetűek voltak és nem volt vallási központjuk, Nagy Lajos kolostort adományozott nekik Munkácson (1360). Ez a mozzanat vezetett a későbbi folytonossági képzetre.