TATÁRJÁRÁS ELŐTTI ETNIKAI KÖRKÉP

Első századaink gazdagok voltak etnikai eseményekben. Helyzetünket két tényező tette különlegessé: egyrészt fel kellett fognunk a népvándorlás utolsó hullámait, másrészt gondoskodnunk kellett a népesség feltöltéséről.

NÉPESSÉG 1240-ben ezer fő százalék

teljes népesség 2.200 100,0

magyarok 1.570 71,3

nem-magyarok 630 28,7

németek 75 3,4

északi szlávok 200 9,1

románok 30 1,4

ruténok 15 0,7

déli szlávok (szerbek nélkül) 200 9,1

szerbek 10 0,5

egyéb (jász, kun, más) 100 4,5 Etnikai kép a tatárjárás előtt

72

A tatárjárásig az etnikai kép kedvezően alakult. A 2,2 millió főre becsült összlakosságból 1.570 ezer főt tett ki a magyarság és aránya már meghaladta a 71 százalékot. A lakatlan terek benépesítése által a kultúr-területek kiterjedtek (kb. 240-260 ezer km²) és belőlük egyre nagyobb részt tudhattak magukénak a magyarok (kb. 180-200 ezer km²).

13. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe 1240 táján

1240-re a Medence nemcsak hatalmi, hanem etnikai értelemben is magyar lett. Ezzel kapcsolatban elterjedt az a tévhit, hogy a magyarság a tatárjárás előtt csaknem kitöltötte a Kárpát-medencét és az itt éltek asszimilálásával döntő, 80 százalékot is meghaladó többségre jutott. E képnek mind a két vetülete hamis. Népünk mindenkori legnagyobb területi elterjedését a 13. ábrán láthatjuk. A Kárpátok északi-északkeleti területeit, Erdély északkeleti és déli peremét, a Dráva-Száva közének nagyobb részét nem mi népesítettük be és a mai Burgenland jó része se volt magyar terület.

Az asszimilációra vonatkozó nézet is hamis. A beköltözéskor az itt éltek mellé költöztünk és csak a gyéren lakott tájakon olvasztottuk be a velünk együtt élő anonim szlávokat. A gyepűk avar és székely népe nem beolvadt, hanem jórészt elpusztult. Ezeken kívül négy dologra kell figyelni:

 Az északi és déli szlávok velünk nagyjából azonos mértékben (3,5 ‰-es éves rátával) szaporodtak, de erősen gyarapodtak a jelentős beköltözések által is.

 A peremvidékeken megindult a románok, ruténok, sőt a szerbek beáramlása is.

 A németeket már a XI. század első felétől tudatosan is telepítettük.

 A kunok és a jászok még sokáig nem tekinthetők magyarnak.

A magyarság magas szaporodási rátája révén szépen növekedett. A kis népsűrűség kedvezett a homogenizálódásnak és az elterjedésünknek. Noha az asszimilálódás nem volt rohamos és idegen rajok színesítették az etnikai palettát, soraink a beolvadásuk által is gyarapodtak. Népünk a tatárjárás előtt kitöltötte a Medencét, kivéve a földrajzi Felvidéket, Erdély déli harmadát és északkeleti csücskét, továbbá a Dráva-Duna vonalától déli régiót,

73

ahol csak egy Verőcétől keletre szélesedő sávban honosodott meg. A gyepűkön és a hegyi folyók mellett akadtak még lakatlan területek, amiket az ábra már nem mutat. Viszont az Erdély nyugati határán lévő Bihar hegység óriási, megyényi tömbje továbbra is néptelen volt.

Az ábrán csak azt lehet mutatni, hogy a térségek benépesültek. Ez nem azt jelenti, hogy egyforma sűrű volt a népességük. A Felvidéken az erdővonal fölött, Máramarosban, a történelmi Erdély teljes egészében, Krassóban és Szörényben, továbbá a Dráva-Száva közén a népsűrűség igen alacsony volt. Ez az oka annak, hogy bár az északi szlovének és a ruténok meglehetősen nagy területeket laktak be, számuk mégsem volt jelentős.

Sokan úgy tartják, hogy népünk a török időkig megőrizte a tatárjárás előtti 80 százalék feletti súlyát. Ez tévedés. Arányunk sohasem érte el a 80 százalékot és a 70-72 százalékos felső határon is csak pár évtizedig mozgott. Úgy arányát, mint elterjedését tekintve 1240 tájára jutott el az etnikai delelőre. Később mindkét téren romlott a helyzete.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a terjeszkedés és letisztulás másokat is jellemzett.

Elkezdődött a horvátok előrenyomulása, ami a Dráva-Száva közi szlávok beolvadásával járt.

Már a tatárjárás előtt a Medence délnyugati sarkában kialakult egy kompakt délszláv etnikai tömb, bár ez az összterületnek még csak a 5-6 százalékát tette ki.

Hasonló folyamat vette kezdetét északon is. A nyitrai szlovének keletre terjeszkedtek és lassan egyneművé váltak, bár messze nem alkottak olyan egységes népet, mint a horvátok.

Mivel a Felvidéken magyarok is éltek és ebben a korban telepedtek meg a németek, ott még nem körvonalazódott egy újabb összefüggő szláv etnikai tömb.

Határaink mentén feltűntek a ruténok és a rácok. Lélekszámuk csekély volt: külön-külön pár ezer főre tehető. A rácokra figyelni kell, mert a Szerémségben vetették meg a lábukat, amely már Szent István korában az ortodoxok hídfőjének számított. A jászokról és kunokról csak annyit, hogy még nem hajlottak a beolvadásra, mint ahogy tőlünk eltérő szokásaik miatt a görögök, izmaeliták, örmények, zsidók és oláhok sem. Az utóbbiakat 1200 körül magunk hívtuk be a Fogarasföldre és a Barcaság peremére határőrző feladatokra, alig ismert feltételek között. Felerősödött a spontán bevándorlásuk is a déli – főleg a krassói és hunyadi – folyó-völgyek mentén.

A németeket részben mi telepítettük a városainkba, a Felvidékre és Erdélybe. Mellesleg nemcsak a szászok, hanem a svábok is megjelentek már a XII. században, főleg a Bácska déli peremén. Részben jöttek ők hívás nélkül is: nyugati végeinket jóval a tatárjárás előtt a be-szivárgó szomszédok foglalták el. A németek pozitív szerepe sok visszássággal párosult. Nem csak az erdélyi szászok elzárkózására kell gondolni. Az 1218-25 között Budára települt és más városokban, például Kolozsvárott élő németek is a magyar polgárságot elnyomták, amiről az 5.2 pont fog beszámolni.

II. Endre 1211-ben a Német Lovagrendet hívta be a Barcaságra (Brassó vidékére) a kunok térítési szándékával. Kiváltságait 1222-ben megerősítette. Kezdetben a dolgok jól mentek, azonban a rend önállóságra tört. Jogtalan foglalásokba kezdett, zaklatta a lakosságot, majd a területet önkényesen a pápának ajánlotta fel. Ezt Endre nem tűrhette: 1225-ben fegyverrel űzte ki a renitenskedőket. Ez a legelső eset, amikor az idegenek befogadásának az elve megbukott a gyakorlatban. A lovagrend példája általános tendenciát mutat: az új jövevények nem tisztelték a hazai törvényeket és szokásokat, és mivel engedtük, a fejünkre nőttek.

Mindent egybevéve jobban kellene figyelni arra, hogy a tatárjárás előtti korra nemcsak a magyarság gyarapodása és elterjedése volt jellemző, hanem más népek is egyneműsödtek és terjeszkedtek, továbbá új elemek jelentek meg a Kárpát-medencében (oláhok, rácok, ruténok), amelyek idővel meghatározó szerephez jutottak.

74

4.8 A TATÁRJÁRÁS UTÁN

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a döntő etnikai váltások csak a hódoltság során következtek be: volt ugyan tatárjárás is, de csapásait hamar kihevertük. Ez nem felel meg a valóságnak. A tatárjárás sokkal nagyobb mértékben járult Trianon első mozgatórugójához, az elmagyartalanodáshoz, mint gondoljuk. Ezért körül kell járni etnikai következményeit, amelyeket nem a súlyuknak megfelelően szemlélünk. Egy összetett közvetlen és két közvetett hatást kell megértenünk.

A közvetlen hatás három tényezőben jelentkezik.

Az első az elpusztultak abszolút száma, amely mindenki szerint magas volt: pesszimista nézetek szerint elérte az 50 százalékot, azaz kereken egy millió főt tett ki. Az optimisták ennek a felére taksálják a veszteséget, de az is félmillió lélek. Ez kétszer annyi, mint Erdély akkori teljes népessége és megegyezik a nem-magyar népek együttes akkori lélekszámával!!!

A második az etnikai megoszlás. A déli szlávokat a dúlások el sem érték. Az északiaknak volt hol elrejtőzniük csakúgy, mint az erdélyiek nagy részének. A szászokat úgy-ahogy védték a falaik, bár nem mindig sikerrel. A tatárok a sík- és dombvidékeken okozták a legnagyobb károkat, ahol főleg magyarok laktak, tehát a tatárjárásnak ők voltak a fő szenvedő alanyai.

Ezt mutatja a harmadik tényező, a területi veszteség is. Népünk csak nemrég áramlott ki a központi régiókból a folyóvölgyekbe és Erdély keletibb tájaira. A tatárok ezeken a vidékeken vonultak fel, ezért a frissen magyarrá vált területekről a magyarság szinte nyom nélkül eltűnt.

A közvetett hatások közül az első az, hogy megcsappantak népünk etnikai tartalékai, ezért már csak a természetes szaporodása által gyarapodhatott.

Már keletről sem vettek minket körül (fél)rokon népelemek, amelyek növelhették volna lélekszámunkat. Ugyanakkor megindult felénk az oláhok, a ruténok, sőt már a szerbek kiapadhatatlan áradata, és ők nem hajlottak a beolvadásra. A Medencében kialakult vákuum már jóval a hódoltság előtt az etnikai arányok számunkra kedvezőtlen eltolódása felé vezetett.

A másik közvetett hatás is az űrrel kapcsolatos. A földet meg kellett művelni, de nem volt elég munkáskéz és ezért szükségessé vált a tömeges betelepítés. Csakhogy az már nem az idegenek befogadásának az elméletén alapult, hanem a gyakorlat kényszerítette ki. Ebből az következett, hogy már

nem tartottuk fontosnak az etnikai folyamatok irányítását.

Már nem csak magyarok közé, zárt tömbökbe és ellenőrzött akciókkal költöztettük be az idegeneket, mint egykor a besenyőket és kunokat, hanem jöttek ők maguktól is a magyarok helyére, bárhová a földesúri akarat szerint. A központi hatalom meggyengülése miatt a telepítéseket – egyes jelentősebb mozgások kivételével – már senki se tudta ellenőrizni.

1241-ig népünk helyzete remekül alakult. A természetes szaporodás, az összeolvadás és a beköltözők asszimilálása által abszolút számban is gyarapodtunk és arányunk is fokról-fokra nőtt. Az üres Kárpát-medencében tág lehetőségünk nyílt a terjeszkedésre: úgy tűnt, hogy hamarosan teljesen magyarrá fog válni. Előre araszoltunk a folyóvölgyekben a peremvidékek felé és belaktunk olyan elhagyott térségeket is, amilyenek Erdély távoli tájai.

75

Azonban a gyors növekedés dacára sem voltunk elegendően, ezért egyes régiókba – például a Dráva-Száva közére – továbbra sem jutottunk el, bár az már csak idő kérdése volt: a lehetőség nyitva állt. A gyér népesség kiegészítésére szívesen fogadtunk idegeneket, ami a tudatos irányítás és a betelepülők egyelőre csekély száma miatt eleinte nem okozott gondokat.

Ezeknek a biztató kilátásoknak vetett véget a tatárjárás.

Magyarország hatalma megingott, amit mások azonnal kiaknáztak. Nemcsak az ellen-séges német és lengyel szomszédok, akik el akarták orozni nyugati, illetve északi végeinket, hanem a barátnak tartott horvátok is, akik kihasználva időleges gyengeségünket azonnal el akartak szakadni tőlünk és rengeteg galibát okoztak.

A magyarság visszaszorult. Megkezdődött a térség etnikai szétforgácsolódása. Népünk eltűnt a felvidéki folyóvölgyekből. Nem maradt ereje, hogy benépesítse Erdély gyéren lakott tájait. Nem tolta előre állásait a Dráván túlra, sőt korábbi telepei is felszámolódtak. A nyugati határszél elnémetesedése is a tatárjárás miatt erősödött fel. Amikor IV. Béla menekülni kényszerült, ausztriai Frigyes befogadta, de fogolyként kezelte és három megyénket követelte tőle a szabadsága fejében. Bár azokat idővel még visszaszereztük, a németek újra-meg-újra elorozták őket és a magyarság lassan eltünedezett a nyugati végeinkről.

A Kárpát-medence elmagyartalanodását nem a hódoltság okozta: nem Mohácstól (1526), hanem Mohitól (1241) kell számítani. Egyáltalán nem anakronizmus már a tatárjárás kapcsán Trianont kiáltani.

Miért nem magyarok lakják ma Kismartont, Eperjest, Nagyszebent vagy Zágrábot? Netán a huszadik századi francia ármány miatt? Kismartont a németek vették el tőlünk, amikor nyugati peremvidékünk zálogba került és azóta is ők lakták. A tatárjárás előtt Eperjes magyar város volt. Viszont amiatt Sáros megye elnéptelenedett: északi és középső régióiban már alig éltek magyarok. Nagyszebent magunk adtuk a szászoknak remélve, hogy megvédenek minket.

Reményünk nem vált be, és a Szászföld a tatárjárás után kezdett elrománosodni. Végül Zágrábot Szent László alapította, de etnikailag sohasem birtokoltuk: nem maradt rá erőnk.

Hatalmi értelemben még Magyarország töltötte ki a Medencét, de etnikai tekintetben sokat romlott a magyarság helyzete. A volt kétharmadon felüli aránya (71%) a dúlás miatt jóval az alá (65%) csökkent és már nem akadt tényező, amely a tendenciát megfordíthatta volna. Kismarton, Eperjes, Nagyszeben és Zágráb a tatárjárás miatt elmagyartalanodott és magyarrá sohasem vált környezete együtt mintegy 15-16 ezer km²-nyi területet tesz ki, ami az akkori lakott terület 6-7 %-a. Pedig ezek csak szemléltető példák.

A magyarság etnikai helyzetének a megítélésekor sokan csak az abszolút lélekszámra és a relatív súlyra gondolnak elfeledkezve a mindent eldöntő tényezőről: a területi eloszlásról.

Egyszerűen szólva hiába élt sok magyar erős többségben a Duna és a Tisza tág vidékein, ha a magyarság sohasem került túlsúlyba vagy megritkult a négy égtáj szerinti peremvidékeken, ha azokat etnikailag sohasem hódítottuk meg, illetve hamar elveszítettük. A tatárjárás után

a magyar etnikai határok már csak a Székelyföldön, valamint a Duna déli szakasza mentén itt-ott érték el az akkori országhatárt.

A fejezet nem zárható le az erkölcsi hanyatlás említése nélkül. 1241-ig a keresztény erkölcs uralkodott nálunk. A tatárjárás után a régiót idegenek lepték el. Hazánkat már nem gazdagították, mint egykor a latinok, szászok, zsidók, izmaeliták. Ellenkezőleg: fellazították az etnikailag kompakt és erkölcsileg egynemű magyarságot. IV. Béla jól látta ezt a bomlasztó folyamatot és még le tudta fékezni, de megállítására már nem volt képes. A keresztény erkölcstől elfajzott közvetlen utódai pedig nem is akarták.

76

5. „ARANYKOR” (1302-1520)