A RÉGMÚLT ESEMÉNYEI

A honfoglalásig a Kárpát-medencében sűrűn váltogatták egymást a különböző népek és hatalmak. Egyik sem volt képes tartósan fennmaradni. A ködös távolmúltat kerülve kezdjük a sort a rómaiakkal. A térségben a Kr. e. századokban nyugaton kelták, keleten dákok, a kettő között iráni eredetű jazigok éltek. (Lásd a B. függelék jászokra vonatkozó pontját.) A Római Birodalom a két szélső régiót meghódította, a középsővel viszont nem bírt, ezért ott sohasem építhette ki a hatalmát, lásd az 5. ábrát.

5. ábra: A Kárpát-medence a római kor kezdetén

Nyugaton Augustus tette meg az első lépéseket elfoglalva a keltáktól Savaria, vagyis a mai Szombathely vidékét (Kr. e. 35). Utóda, Tibérius kezdte megszervezni Pannoniát, miután bevette a térség déli kulcsát, Siscia, azaz Sziszek városát (Kr. e. 15). Pannonia, amely nevét a pannonok kelta törzséről kapta, nagyjából a Dunántúlt és a Dráva-Száva közét ölelte fel.

Néhányan úgy vélik, hogy a Római Birodalom kiterjedt az egész Medencére, hiszen még Miskolc felé is lehet római tárgyakat találni. A rómaiaknak bizonyára voltak Dacia és Pannonia között is telepei, főleg a közös germán-latin uralom idejében. Azonban a törté-nelmi források (Tacitus, Plinius, Marcus Aurelius) és a mai olasz történészek egybehang-zóan azt állítják, hogy a limes a Dunánál volt.

Keleten Traianus alapította Dacia tartományát, miután leverte a trák népcsaládhoz tartozó dákokat (Kr. u. 106). A köznépet szétszórta, vezéreiket pedig kivégeztette, amiről római diadaloszlopa tanúskodik. Az új tartományt távolról jött latin telepesekkel népesítette be. A dákok maradékai egy ideig tovább éltek a peremvidékeken „karp” néven [STR]. Jól sejtik: róluk kapta nevét a Kárpátok. Sokáig nem maradtak fenn, mint ahogy Dacia sem. Az erős germán támadások miatt Aurelianus a teljes lakosságot kitelepíttette 271-ben a Duna alatti Nova Dacia-ba, a mai Bulgária északi vidékére.

42

Majd egymást követték a népvándorlási hullámok. Egyes népek csak átviharzottak a térségen, míg mások megtelepedtek és ideig-óráig a Medence döntő tényezőivé váltak. A fontosabbak a következők: nyugati-gótok, hunok, keleti-gótok, vandálok, gepidák, langobár-dok. Megannyi nagy nép, amelyek közül a hunok, a vandálok és a gepidák végleg eltűntek, míg a gótok és a langobárdok az ibériai és az itáliai félszigeten államokat alapítottak. Ezek a népek lassan felmorzsolták a Római Birodalom itteni maradványait, de nem hagytak mást maguk után, mint ködös emlékeket.

Utolsóként érkeztek az avarok (565). Róluk több ok miatt is meg kell emlékezni. Ők voltak a legtartósabban (796-ig) a Medence urai ráadásul úgy, hogy mindhárom – nyugati, keleti és középső – régióját egyszerre birtokolták, elsőként a történelemben. A szlávok mentoraiként léptek fel, akik ekkor kezdtek elterjedni a Medence vidékén.

Az Avar Birodalom száz évvel a honfoglalás előtt omlott össze: 796-ban a frankok legyőzték őket elfoglalva Pannoniát. Majd a bolgárok tették rá kezüket a Kárpát-medence keleti harmadára, a Marostól délre (804). Ezért az avarok az Alföld északi vidékére kény-szerültek, bár töredékeik tovább éltek a Dunántúlon – Moson táján és a Duna mentén – is (lásd 6. ábra). Eleink még találkoztak a maradékaikkal és felfogadták őket határőröknek.

A bolgárok az ideáramlók kereszttüzében nem tudtak tartósan berendezkedni. A déli véget katonai vezetőkre bízták, de a térséget nem szervezték meg. Anonymus híradásával szemben az Alföld középső és felső része sohasem állt bolgár uralom alatt, vagyis nem létezett ott Zalán fejedelemsége sem. A Medence keleti, nagyobbik felében említésre méltó esemény alig történt. Epizód, hogy a bolgárok elszerezték a frankoktól a Szerémséget.

6. ábra: A Kárpát-medence hatalmi viszonyai a honfoglalás előtt

N.B.: Az esemény később járt komoly következményekkel. A Szerémség lett a keleti kereszténység fellegvára. 1071-ben Szávaszentdemeteren (ma Mitrovica) görög püspökség alakult, amit Bácsra helyeztek át (1085). A terület a bizánci támadások célpontja lett: a XII. század második felében a bizánciak kétszer is elfoglalták a déli részeit. Még később a térség – a szerémségi Karlóca – vált a szerb nemzeti eszmélés bölcsőjévé és a balkáni szláv terjeszkedés bázisává.

43

A keleti rész eseménytelensége miatt figyelmünket a Medence nyugati harmadára kell fordítani. Ott a frankok voltak az urak, bár csak hatalmi és nem etnikai értelemben: ők nem költöztek a térségbe, amit határterületnek se tartottak. Védvonaluk nyugatabbra húzódott (vö.

„ostmark”, Österreich, azaz keleti határ és Keleti Birodalom – a frankok szempontjából).

Birtokaikat hűbéri alapon szervezték meg. A hűbéresek főleg szlávok voltak. A birtokot három részre osztották. A Dunántúlon és a Dráva-Száva közén fel akarták támasztani a régi Pannoniát, bár másféle tagolásban. Ezt a két részt közös irányítás alá vonták és amikor a szláv vezetők csődöt mondtak, frank hercegekkel cserélték le őket. A harmadik, a Dunától északra lévő régiót csak közvetve voltak képesek ellenőrizni csakúgy, mint egykor a rómaiak.

A szláv hűbéresek folyton lázadozva önálló hatalomra törtek. Elsőként a Dráva-Száva közén Liudevit (822), akit végül a frankok saját rokonaival ölettek meg. Majd a szlávok közül kiemelkedtek a morvák. Vezérük, Mojmír nemcsak a Morván túli szlávokat hódoltatta (833), hanem elfoglalta Nyitra környékét is, elűzve onnan a szintén szláv Pribinát, aki ekkor lett frank hűbéresként „zalavári herceg”. A frankok szeget szeggel taktikával az egyik szláv vezért a másik ellen akarták kijátszani. Így amikor Mojmír önállósulni akart, elmozdították és helyébe fiát, Szvatoplukot ültették.

Szvatopluk a honfoglalás előtt betört a Dunántúlra, kegyetlenül irtva a szláv lakosságot. A frankok Braszlávot, a dunántúli herceget küldték ellene. Ő átkelve a Dunán még vadabbul öldöste a Pozsony-vidéki szláv népességet. A magyar királyi város ma az egykori ellenfelek egyikének a nevét viseli (Bratiszlava), a másiknak pedig ott látható a hatalmas szobra (Szvatopluk). A szlovák tudatban az egykori kölcsönös és kegyetlen szláv pusztításokat mára békévé mosta az emlékezet, bezzeg a mi – kevésbé véres – honfoglalásunkat nem szűnnek felpanaszolni.

894-ben Szvatopluk meghalt. Ezért hamisak a híradások a bánhidai csatáról és meg nem történt eseményt ábrázol a híres festmény, amely Szvatopluk és Árpád találkozását örökíti meg. Viszont bizonyára találkozott eleinkkel, akiket a frankok ellenében bérelt fel és talán ahhoz a szövetséghez fűződik a fehér ló mondája. Halála után fiai egymással és a frankokkal civakodtak a hatalomért. A harcokba már a magyarok is beleavatkoztak. 895-ben beköltöztek a Kárpát-medencébe. 900-ban elfoglalták Pannoniát, átkukkantva a Dunától északra is. 902-ben egyetlen csatában véget vetettek a morvák Kárpát-medencén kívüli uralmának. A honfoglalás záróéveként 907-et szokás megjelölni, amikor a frankok lábra kapva újra meg-támadtak minket, de Pozsony mellett sikerült őket végleg legyőznünk.

Ennyit dióhéjban a tényekről. Ez az objektív, de szürke kép sokakat nem elégít ki, akik a maguk szempontjából tartalmasabb múltat szeretnének felmutatni. Ezért sorra fogjuk venni az itt élt népek folytonossági nézeteit, megvizsgálva azok valóságtartalmát.

Előbb azonban érdemes kicsit elgondolkodni azon, amit Stuart Piggott a történelem-szemléletről ír a druidákról szóló műben, amely más tekintetben érdektelen [PIG].

Kifejti, hogy a történelemnek három síkja van. Szemléltetésként Diogenest említi. Az első a technikai szint. Erre tartoznak a leletek, a feliratok, a bizonyítható tények stb. Például egy, a kellő helyen fellelt hordó, mint objektív faktor. A második szint az ahhoz kötődő adatok halmaza. Sok elfogulatlan, hiteles beszámoló szerint a hordóhoz egy Diogenes nevű fickó tartozott. Vajon milyen volt ő? Bölcs avagy csak filozofáló? Humoros, vagy csak viccelődő? A válasz feltételezés, ami a történelem harmadik síkjára tartozik és sohasem mentes a szubjektív elemektől. Piggott ezt úgy összegzi, hogy létezik egy technikai történelem, egy megismert történelem és végül egy vágyainkban szereplő történelem. Tartok tőle, hogy az itteni emberek, köztük a honfitársaim is, főleg a harmadik szinten gondolkoznak.

44