KALANDOZÁSOK ÉS ÁLLAMSZERVEZÉS

4.3.1 Kalandozások

Régen azt tanultuk, hogy előbb csak kalandozgattunk, majd 1000-ben szinte egy csapásra államot alapítottunk. Természetesen ez nem így történt. Már Árpád törekedett a hatalom központosítására, a többi törzsi vezető alávetésére, azaz egyféle királyi hatalomra.

Anonymus a vérszövetség idilli meséjével akarta eltussolni, hogy Árpád egyeduralomra törekedett. Azzal akarta igazolni az Árpád-vonalon kívüliek utódainak az igényeit úgy, hogy közben Árpádot se vádolja meg. A Névtelent ezen a téren dicsérni kell, mert szinte dialektikus módon kezeli nemcsak a hun kérdést, hanem az Árpádok kontra ellenfeleik témát is.

Ide tartozik, hogy Fajsz fejedelmünk már a kalandozások vége előtt fel akarta venni a kereszténységet (950), de elutasították. Voltak más komoly jelei is a magyar beilleszkedési és államszervezési törekvéseknek. Mielőtt azokra rátérnék, a kalandozások néhány sajátosságát kell megemlítenem. Azok céljait sokan ismerni vélik, viszont okairól kevesebb szó esik. Pedig ezt az egész jelenséget jól meg lehet érteni egy párhuzam segítségével.

Beköltözésük idején a kunok nagyjából úgy éltek, mint kétszázötven évvel korábban mi azzal az eltéréssel, hogy ők nem ismerték a földművelést. Emiatt és persze azért, mert a földek már a magyarok birtokában voltak, az ismert összeütközésbe kerültek velünk. A nekik kijelölt terület kevés volt az állataik eltartására, ezért a magyarokat zaklatták, illetve kalandozni kezdtek, amin egész Európa felháborodott. Kalandozás a XIII. században?!

A honfoglalás után a magyarság két részre tagolódott. A nemzetségi, mondjuk így:

politikai vezetőréteg és a hozzá tartozó közemberek legelőváltó állattenyésztésből és föld-művelésből éltek. Viszont a katonai rétegeknek, a harcosoknak nem volt sem földje, sem a besenyő veszély elhárulása után munkája: nem volt miből megélnie. Végeredményben ez is, nem pedig a puszta szerzési vágy kényszerítette ezt a réteget a kalandozásra.

62

Ez másból is kitűnik. Az első kalandozások, melyek elérték Hispániát is, rablóhadjáratok voltak, amelyeknek célja a kincs- és rabszolgaszerzés volt. A rabszolgáknak jó piacuk volt Bizáncban. Később is megmutatkozott a kiruccanások „kenyérkereső” jellege, mivel a kalan-dozók zsoldos munkát vállaltak, főleg Németföldön, ahol a fejedelmek marakodtak. Azonban mivel egy idő után kiderült, hogy mi vagyunk a főellenség, az érintettek félretették korábbi ellentéteiket és összefogva ellenünk előbb Merseburgnál (933), majd Augsburgnál (955) vereséget mértek ránk. Ezek után a harcosok Bizánctól kezdtek védelmi pénzt követelni és oda ruccanni annak behajtásáért.

Témánk szempontjából már csak arra kell kitérnem, hogy vajon ez kihatott-e a Kárpát-medence etnikai összetételére is? A felvetés jogos, hiszen hun és avar elődeink sorai az általuk vezetett hadjáratok miatt ritkultak meg. Azonban van egy jelentős eltérés az ő és a mi kalandozásaink között: a mieinkben nem vett részt a főfejedelem és katonai derékhada. Ezért bár kiruccanásaink áldozatokat követeltek, azok nem voltak jelentősek.

A mérlegeléshez nem árt tudni a következőket. A catalaunumi csatatéren állítólag 140 ezer halott maradt (451-ben). Bár ez alighanem túlzás, tény, hogy Attila korában még voltak százezres seregek. Azonban a középkorban már egy 15-20 ezres vegyesen gyalogos és lovas sereg is igen nagynak számított. A bizánciak szerint az etelközi magyarok 20 ezer lovast tudtak kiállítani és elborzadtak ezen a nagy számon. Visszatérve Augsburghoz 955-ben a veszteségek nem lehettek tízezres nagyságrendűek, amint azt a korabeli – persze német – források hangoztatták.

A magyarság katonai ereje megmaradt és népünk nem fogyatkozott meg. Viszont mindig sok fogollyal tértünk vissza a kalandozásokból. Eleinte eladtuk őket a rabszolgapiacon, később szolgákként alkalmaztuk őket. Ők a magyarságba beolvadva sorainkat gyarapították és ekként a kalandozások mérlege számszerűen kvázi kiegyenlítődött.

Bár nem ért el minket a hunok sorsa, kalandozásaink nem maradtak területi és etnikai hatások nélkül. Megtorlásként a németek ránk támadtak. Fel kellett adni a Morva- és a Bécsi-medence távoli gyepűit (lásd 9. ábra), visszahúzódva későbbi határunkra (területi veszteség).

Ez azzal is járt, hogy az ottani székelyek és avarok felmorzsolódtak, helyüket pedig szlávok és németek vették át (etnikai veszteség).

4.3.2 Komplikált államalapítás

Államalapításunk korántsem volt olyan egyszerű folyamat, mint azt az emlékünnepén el szokás mondani. Ismertetése előtt egy fontos eseményre térek ki. A 955-ös év nem csak Augsburgról nevezetes: akkor váltotta fel Fajsz fejedelmet Taksony. Besenyő lányt vett feleségül, aminek kapcsán országunkba engedte az apját, Tonuzoba vezért és népét. Ő még különös elbánásban részesült: népét Heves vidékére egy tömbbe telepítették. Később Géza is befogadott besenyőket, de igen szigorú feltételekkel: másodrangú elemeknek tekintette és szétszórta őket, határőrző és egyéb katonai feladatokat – például Koppány sakkban tartását – bízva rájuk. Az ország peremein sokfelé találkozunk besenyőkre utaló helynevekkel, így Erdély déli szebeni szélén „talmács” formában, ami egy besenyő törzs neve.

Most már rátérhetek az államalapításra, amelynek évfordulóját méltán ünnepeljük. Azt azonban nem hihetjük, hogy az államok egy adott napon egyszeri aktussal születnek. Nálunk sem az történt. A fejedelmek mindegyike hozzáadott valamit Árpád kezdeti központosító

63

művéhez úgy, hogy arra Szent István tette fel a koronát. Államépítő érdemeit mindenki ismeri és elismeri, viszont elődeiről hallgatnak, netán rosszat feltételeznek róluk.

Már Fajsz fejedelem keresztény államot akart alapítani. Ezt a dolgot annyira komolyan vette, hogy Tonuzobát állítólag élve lovastul eltemettette, amiért nem akart kereszténnyé válni. Géza fejedelemről rengeteg csacsiságot hordanak össze kezdve azzal, hogy véreskezű volt és csak politikai okokból támogatta a kereszténység felvételét, végezve ott, hogy noha maga is megkeresztelkedett, lélekben pogány maradt. Mindebből egy szó sem igaz. Elég említeni, hogy kerülte a háborút: a béke érdekében még a Lajtán túli területeinket is feladta.

1575-ben Heltai Gáspár ezt írta: „Ez pedig jámbor ember vala, csendes erkölcsű és nyugalom szerető. Ezek mellett Isten félő is és szent életű...” [HEL]. Géza csak azért nem lehetett az első királyunk, mert az ő idejében még nem volt kedvező rá a nemzetközi helyzet. Konkrétabban: a Szentszéknek még nem volt sürgető szüksége a magyar támogatásra. A pápa nem ingyen adta Istvánnak azt a koronát...

Géza keresztény szellemben neveltette a fiát, ami nélkül hol lenne első szentünk, hol lenne István műve és Magyarország? Ma Szent Istvánnak tulajdonítjuk a „fogadd be az idegeneket”

elvet, mert ő írta le. Ámde kitől tanulhatta a dolgot? Az apjától, aki gyakorolta is, amit tanított. Az első német (sváb) lovagokat ő hívta be csakúgy, mint az első nyugati (sváb és karantán) hittérítőket. Udvarában fehér-horvát és varég (orosz) testőrök szolgáltak. Ő vetette körül Koppányt a segédnépek gyűrűjével, felkészülve a várható összeütközésre. Somogy megye peremén sorra találhatók a Berény, Káloz, Oszlár, Székely, Várong helynevek, amelyek jelentős nem-magyar etnikumra utalnak. (A Berény és Oszlár népnevek honfoglaló alán törzseket takarnak. A Káloz kálizokat, honfoglaláskori mohamedán kazárokat rejt. A Varáng varég-oroszokat jelent.)

Az államalapítás kapcsán mindig szóba kerül a német lovagok szerepe (itt már a Gizellát kísérő bajoroké). Nekik tulajdonítják István „keresztény” seregének a „pogány” Koppány fölötti győzelmét. Én nem kedvelem ezt a fordulatot. Egyrészt Koppány sem volt pogány (ő is megkeresztelkedett), csak egyes „vadmagyarok” szeretnék pogánynak tudni. Másrészt később többször is hatalmas német hadak leptek el minket, amelyekkel csúful elbántunk. A német katona semmivel se volt kiválóbb, mint a magyar. Páncél ide, fegyverzet oda: egy maréknyi lovag – bár sokat jelentett – önmagában nem dönthette el a végső csata sorsát. Sokkal valószínűbb, hogy az István-párti magyarok és az említett segédnépek vívták ki a diadalt.

Az István kontra Koppány epizódnak nincs etnikai vonzata (németek vs. magyarok) és nincs köze a valláshoz (keresztény vs. pogány) sem. Csak arról szól, hogy a régi társadalmi rend véget ért. Az ősi szokás szerint az elhunyt fejedelemnek nem a fia, hanem a legidősebb férfirokona örökölte a főhatalmat, ezért Koppány joggal tartott rá igényt [BAK]. De már Árpád és fiai elkezdték a hatalom központosítását. Géza erőszakolta ki az utódlás örökletessé tételét István érdekében, aki újszerű jogait fegyverrel és idegenek támogatásával érvényesítette.

4.3.3 Király és hercegek

Fejedelmeink a kormányzás terheit rokonaikkal osztották meg, egyes kiemelt térségek és a segédnépek irányítását bízva rájuk. Így keletkeztek az ún. dukátusok, amiket a 9. ábra narancsszínű foltjai mutatnak. Bár olykor változtak, négy tartósan is fennállott.

Nyugaton a nyitrai létét a morvák ellenőrzése indokolta. Délen a temesit a bolgár szomszédság. Legnagyobb a bihari volt, amely Szabolcsot is felölelte és védőzónának

számí-64

tott jelezve azt a tényt, hogy Erdélyt még nem éreztük biztosan a magunkénak. A somogyiról talán a fenti okok miatt kevesebb szó esik, annyira, hogy a történelmi térképek fel se tüntetik.

A dukátus idővel hercegséget jelentett: a király kiszemelt utódjára bízta országának egy részét tapasztalatszerzés céljából. Szent Imre is egy ideig Bihar hercege volt.

A dukátus a latin „dux”-ból ered, ami vezért jelent, de a szlávok királyt értettek alatta.

Ilyen értelemben már Géza király volt, ahogyan Árpád is. A király latinul „rex”. E cím használatát a pápai – és általa az összeurópai – elismeréshez kötötték. Ezért lett Szent István a legelső keresztényként elfogadott magyar király, jóllehet már előtte is voltak királyaink.

Megyéink közül régen Somogy és Bihar viselte az „ország” nevet: ma is használjuk a Somogyország és a Biharország kifejezéseket, de nincs pl. Tolnaország vagy Hevesország szavunk. Az ország fogalom az úrból ered: valakik valakit urukként ismertek el, „uruszáguk”-nak tartottak. Somogy nyilvánvalóan Koppány miatt kapta a rangot. Biharról nem tudjuk, hogy kinek volt az országa. Talán a későbbi erdélyi Gyuláé?

Olykor a teljes ország egyes részeit is országnak nevezték főleg akkor, amikor a király rokona – az öccse vagy a fia – is királyi címet viselt. A korabeli szóhasználatban ő volt a

„kisebbik király”.

4.3.4 Közigazgatás és lakosság

István király kezdte meg a vármegye-rendszer kiépítését. A vármegyék, amint a nevük is mutatja, az egy-egy vár által felügyelt területet jelentették. A vár birtokosa, aki eleinte egy-egy jelentősebb nemzetségfő volt, arról a területről húzta a jövedelmét. Például az Abáké volt Aba-Újvár, Abaúj megye központja. Már István bevezette, hogy a vármegye jövedelmének csak az egyharmada illeti az aktuális birtokost, kétharmada a király tulajdona.

10. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe a XI. század végén

István 44-48 megyét alapított, amelyek száma idővel 70-re emelkedett. Az északi Árva, Liptó, Sáros, Szepes, Zólyom még nem létezett; ezek lassan alakultak ki a lakatlan régiókból.

65

Északkeleten is hasonló volt a helyzet: Bereg, Máramaros és Ugocsa egyetlen egy „határtalan”

megyéből (Borzsova) vált ki. Erdélynek csak a nyugati fele volt megszervezve. A Dráva mellett Baranya, Somogy és Zala (régen Kolon) a folyón túl leértek egész a Száváig. Csak a Duna déli szakaszán volt már a XI. században is rendezett a helyzet. A régi megyékről igen jó áttekintést ad Pesty műve [PE4].

Formálódó országunk etnikailag vegyes képet mutatott. A magyarok, a segédnépek és a velünk keverten is, de külön is élő szlávok csak igen gyéren töltötték ki a Medence lakható területeit. Ez a kép – a közhiedelemmel ellentétben – csak nagyon lassan változott meg.

Népünk csak apránként tolta előrébb etnikai határait és az asszimiláció sem volt gyors.

Egyrészt alig voltak legeltetésre és földművelésre egyaránt alkalmas és még be nem lakott területek: csak a közepes folyók völgyei voltak ilyenek. Másrészt csak kevés helyen éltünk együtt másokkal, főleg a ritka népsűrűségű területeken.

A 10. ábra Kniezsa István örökbecsű alkotásának a mása. Tudós berkekben a térkép közismert és elfogadott. Több tanulság vonható le belőle. Látható, hogy a Kárpát-medence jelentős térségei maradtak lakatlanok. Az is kiderül, hogy bár a gyepűk funkciója idővel megszűnt, területük néptelen maradt. A magyarság szétterjedése nem volt túl gyors: súlya inkább a belső szaporodása, semmint a kifelé való terjeszkedése által növekedett. A szabály alól csak Erdély kivétel, ahol soraink a XI. században odatelepített székelyekkel gazdagodtak.

Kniezsa térképének legfőbb érdeme az etnikai elfogulatlanság. Viszont sok részletet elrejt előlünk. Mert nemcsak az az információ lehet fontos, hogy a XI. század végén a magyarság még mindig jelentős területeket osztott meg a szlávokkal, hanem az is, hogy kik voltak az utóbbiak? Erre a kérdésre majd a 4.5 pontban térek vissza.