A KÉT ANJOU

Utolsó árpádházi uralkodóink idején a hatalmat kiskirályok bitorolták, akik nem voltak tekintettel sem az ország, sem a népe érdekeire. III. Endre halálát követően mindegyikük az általa irányítható bábot kívánta látni a trónon. Szerencsére végül Károly Róbert lett az uralkodónk (1308). Őt joggal nevezhetnénk „harmadik országépítőnek”, mert tett annyit ezért a hazáért mint a „második országépítő”, IV. Béla, talán sikeresebben is. Noha Károlyt „idegen"

volta miatt egyesek nem kedvelik, mégis a legnagyobb uralkodóink közé kell sorolnunk.

Neki köszönhető a kiskirályok uralmának a felszámolása [KR1] és a közigazgatás modern átszervezése, miszerint a volt királyi megyéket a nemesek irányítására bízta. Ami minket közelebbről érdekel: újra központi kontrol alá vonta az etnikai csoportokat. A székelyeket és a szászokat megyéktől független ispán alá rendelte, de székbíróik magához a királyhoz is fordulhattak. A horvátokat és szlavónokat bán, a bosnyákokat zsupán, a kunokat-jászokat főkapitány, a szepesi szász lándzsásokat őrgróf igazgatta.

A 14. ábra mutatja hazánk állapotát Károly trónra lépésekor. A király csak a pirossal jelzett területek birtokában volt: ide vezetett IV. Béla „privatizációs” politikája. Várakra szük-ség volt, de építésükre nem volt központi forrás, ezért magánosítani kellett. Béla jóformán kiárulta az egész országot: megyényi térségek jutottak a kiskirályok birtokába. Ebből a káoszból Károly teremtett rendet. Ha mást nem ért volna el, már ezért is nagy uralkodónak kellene tartanunk.

77

14. ábra: A kiskirályok birtokai

Ő virágoztatta fel a városokat [GRA]. Más kérdés, hogy pozitív tettének voltak negatív kísérőjelenségei is. A német lakosú városok szövetségeket kötöttek egymással (lásd a sárosi pentapolist), amivel a magyar megyék befolyásának a csökkentését célozták. Kialakult az a város-megye ellentét, amely végigkísérte századainkat (vö. „A fekete város”). A német patrí-ciusok meggátolták, hogy az irányításban a magyar plebejusok is részt vegyenek. Bár itt főleg a gazdag/nem gazdag ellentétéről, a jussok átörökítéséről volt szó, a jelenségnek volt etnikai vonzata is. Például Budán, csakúgy mint Kolozsvárott, csakis az tölthette be a bírói tisztet, akinek mind a négy nagyszülője német volt.

Anjou királyunk nemcsak belső viszonyainkat rendezte el, hanem békés külkapcsolatokra is törekedett. Hozzá fűződik a visegrádi találkozó (1335), amivel létrejött az első „európai unió” a cseh, lengyel és magyar érdekek egyeztetésével. Valójában a találkozó nem hármas, hanem négyes volt: jelen volt a bajor fejedelem is. Azonban ezt a szocialista érában nem volt illő említeni, azóta meg elfeledkeztünk róla. Károly kerülte a háborút, de ragaszkodott ahhoz, ami a miénk. Így visszavette a másoknak kényszerűen átengedett (pl. Pozsony), a mások által elorzott (pl. Muraköz) vagy elszakítani óhajtott (pl. Szörényi bánság) területeinket.

Többször találkozunk olyan kitétellel, amely volt magyar terület visszavételéről szól.

Megdöbbentő, hogy olykor elfelejtik megemlíteni, hogy miként veszítettük el azt. Például közlik, hogy a Muraköz hosszú ideig osztrák birtokban volt, azt viszont nem, hogy mikor, miért és hogyan került oda?

Más: Károly Róbertet helytelenül hívjuk így, hát még Róbert Károlynak! Nem kettős nevet viselt: eredetileg Carloroberto-nak hívták, ami egyetlen olasz név.

Tetterős királyunknak sem sikerült minden. Uralkodása előtt az oláh Basarába volt a fogarasi vajda, aki neve szerint nem is oláh, hanem kun származék volt. A központosító akciók miatt kellett távoznia az országból. 1324-ben kíséretével a Kárpátoktól délre vonult, ahol az oláhok addig kis közösségekben éltek. Ezeket Basarába rendre felszámolta, megalapítva a havaselvi oláh vajdaságot, amit róla Basarábiának is hívtak. Ezzel létrejött az első román

78

állam, aminek a fontosságát fölösleges ecsetelni. Basarába el akarta szerezni tőlünk a Szörényi Bánságot, bár sikertelenül és csatában is legyőzte királyunkat. Ámde a végeredmény így sem lehetett kétséges: a Havasalföld magyar hűbér lett, amit görög neve (Ungro-Valachia) is mutat. Ettől fogva a havaselvi vajdák lázadoztak ellenünk és arra bíztatták moldvai rokonaikat is; szóval velük csak nyűgöt vettünk a nyakunkba.

Károly Róbert ugyanazt jelentette fia, Nagy Lajos számára, mint egykor Géza Istvánnak:

előkészítette az utat utódja nagysága felé. Lajos óriási birodalmat kovácsolhatott össze (lásd 15. ábra), amelynek a szólás szerint három tenger mosta a partjait.

A szólásnak nincs alapja. Hazánknak mindenkor csak egyetlen tengere volt:

Horvátország révén az Adria. Hűbérbirtokaink (Bulgária és Moldva) csak átmeneti kijáratot nyújtottak a Fekete-tengerre, viszont a Balti-tenger sohasem öblögette birodalmunk partjait, mert Lengyelországot, amely nem is volt hazánk része, a Német Lovagrend választotta el tőle.

Lajosról sokat feltételezünk. Sok nála jobb uralkodónk volt, de csak őt illetjük a „Nagy”

jelzővel. (Krónikáink néha III. Bélát is „Nagy”-nak hívták és II. Gézára is alkalmazták a jelzőt, de a történészek nem vették át ezt a minősítést, pedig megérdemelték volna.) Lajos csak formálisan volt Lengyelország királya, a lengyelek nem kedvelték és ez az érzés kölcsönös volt:

nem is időzött ott. Lengyelország kormányzását előbb anyjára, majd Hedvig lányára bízta. Őt a lengyelek már nemcsak hogy nagyon megszerették, hanem Jadviga néven ma is saját nagy szentjükként tisztelik a litvánok megtérítése – no és persze Litvánia meghódítása – miatt.

15. ábra: A Magyar Birodalom Nagy Lajos halálakor (1382)

A Toldi monda, a Lackfiak hőstettei ne tévesszenek meg! Sajnos Lajos életének jórészét az értelmetlen és eredménytelen nápolyi hadjáratok töltötték ki. Ezt az intrikáktól terhes rém-történetet nem akarom felidézni; legyen elég leszögezni, hogy a hadakozás által semmivel sem gyarapodtunk, bár olyan sokat nem is veszítettünk.

Viszont el kell mondani, hogy jogosan tartjuk Lajost az utolsó magyar, sőt európai lovagkirálynak. Ellenségeivel mindig nemesen bánt és a keresztény erkölcsök mentoraként lépett fel egy olyan korban, amely azokat már megtagadta. Gondoljunk csak a pápaság leg-sötétebb, avignoni korszakára!

79

Ennél fontosabb, hogy ő volt az utolsó királyunk, aki még a súlyának megfelelően próbálta kezelni a török veszélyt, bár annak távlati hatásait még nem is érzékelhette és aki még ragaszkodott a szentistváni elvekhez. Déli tartományainkat azért erősítette meg és bővítette az ún. vidini Bulgáriával (Bulgária északi fele), hogy gátat vethessen a törökök előretörésének, akik 1361-ben elfoglalták Drinápolyt. Itthon arra törekedett, hogy a beköltöző idegenek a nyugati-keresztény eszményeket és szokásokat kövessék.

Az utóbbi téren nem járt sikerrel. Erdélyt és déli vidékeinket nagy tömegekben árasztották el főleg az oláhok, de részben már a szerbek is. Finoman fogalmazva ők egy másféle kultúr-körből érkeztek. Ámbár a keleti keresztény teológia alig tért el a nyugatitól, a vallás-gyakorlatot tekintve más volt a helyzet: a keleti vallást babonák és furcsa szokások kísérték (például a már több napja halottak csókolgatása). Az igazi főfájást az okozta, hogy az ortodox lakosságot hazai világi vezetői szinte képtelenek voltak irányítani, mert az oláhság a mindennapi életben is az egyházi vezetőire hagyatkozott, akik a határainkon kívül éltek.

Lajos a korát meghaladó módon türelmes volt, amit az is mutat, hogy a munkácsi ruténoknak kolostort adományozott (lásd 3.3.5 alpont). Azt viszont nem tűrhette, hogy népe a balkáni szabályok szerint éljen. Ezt a hatást úgy akarta megkerülni, hogy az ortodox papokat püspökeink alá rendelte. Vagyis egyféle vallási uniót óhajtott volna (a valódira majd csak a XVIII. században került sor), de szándéka megtört a pópák ellenállásán. Még az is megfordult a fejében, hogy kiűzi őket az országból, de az ortodoxia addigra már annyira elterjedt, hogy erre a lépésre nem szánhatta el magát. Így az ortodox már az ő korában megtűrt vallás lett, jóllehet ezt a jelzőt csak jóval később alkalmazták. Megjegyzendő, hogy a zsidók kitiltását célzó rendeletét is vissza kellett vonnia, amikor anyagilag bajba került.

Lajos védelmi zónát akart kiépíteni a Kárpátoktól keletre a tatárok és a litvánok ellen.

Magyar telepeseket küldött oda. Lásd a B. függelék csángók alcímét. A szervezéssel az oláh Dragost bízta meg (1346), aki a jelentős számú bereg-ugocsai oláhság ispánja volt. Terve nem vált be, mert Dragos ellenlábasa, Bogdán lett Moldva (görögül: Mauro-Valachia) vajdája. Így létrejött a második román állam, a havaselviek támogatásával. Bár visszatérítettük a magyar hűbérre, az oláhsággal kapcsolatos gondok magva már ott el is volt vetve.

A vajda szláv eredetű szó és hadi vezetőt, hadnagyot, jelent. Régen így hívták Erdély első emberét. Később abból származott a román fejedelmek címe, illetve a szerbek által elorzott déli területeink neve (vö. Vojvodina, azaz Vajdaság).