KORAI ETNIKAI ELLENTÉTEK

A hódoltságig békében éltek a Medence népei. Persze akadtak köztük a vallás, az életmód és a vagyoni helyzet eltéréseiből fakadó súrlódások: ilyenek mindig voltak, vannak és lesznek.

Az idegengyűlölet nem a föld népére, a jobbágyokra, hanem azok mindenkori (német, török) uraira vonatkozott. Ez a kép Mohács után gyökeresen megváltozott.

A hódoltság következtében kicsíráztak népeink ellentétei.

Baj volt az is, hogy népünk megfogyatkozott, de ez önmagában nem vezetett volna későbbi trianoni sorsunkra. A problémát az okozta, hogy a hódoltságtól kezdve a Medence népei már nem fértek össze egymással.

Ennek a jelenségnek több korszakát és okát kell szemügyre vennünk.

A török idők elején délről idegenek lepték el hazánkat. A rácok nem az otthonkeresés békés szándékával jöttek. Alig tudunk bekéredzkedő, a közjogi állapotokat tiszteletben tartó rácokról. Ismerjük viszont Cserni Jován esetét (6.3.2 alpont), akinek magatartása a rácság egészére jellemző. Ők nemcsak az üres falvainkat foglalták el, hanem már akkor az „etnikai tisztogatás” eszközével élve a lakottakból is elűzték a magyarokat.

A hajdúk is rác hajléktalanok voltak, akik elveszítve otthonukat és családjukat bandákba verődve fosztogatásból éltek. Majd a marhahajtás lett a foglalkozásuk, azaz „cowboyok”

voltak, akik értettek a fegyverforgatáshoz. Idővel elmagyarosodtak és Bocskai mellé álltak, aki sokat ígért nekik, de a helyzetüket nem tisztázta. Ezért halála után újra rablókká váltak és hol ennek, hol annak a fejedelem-jelöltnek az oldalán kínozták a népet. Végül elrendezték a jogaikat és azzal az addigi negatív szerepük véget is ért.

A török idők során a fentihez hasonló ellentétek alakultak ki a horvátok és a rácok-vlahok között is. Az új népség („homo novus”) jobban ellepte Horvátországot, mint hazánkat.

Nem véletlen, hogy az uralkodó két hatalom az új jövevényeket kedvezményezte az őshonos lakosokkal szemben. A németek elunták a „rebellis” magyarok panaszait. A törökök pedig

116

szívesebben tudták maguk körül a hitehagyásra hajló, velük nem konfrontálódó elemeket, mint a földjeikhez ragaszkodó volt birtokosokat. Jellemző, hogy a külföldi utazók ruházatuk és szokásaik miatt a rácokat törököknek vélték. Az sem véletlen, hogy a törökök a magyarokat nem engedték a városokba, de a rácok azok mellé települhettek. Így jöttek létre a „rácvárosok”

Buda, Eger, Pécs és más városaink környékén.

A török idők után mindent az osztrákok intéztek. Idegeneket hívtak és engedtek be a megkérdezésünk nélkül. Az új beköltöző ingyen földet, eszközt, állatot, adókedvezményt kapott, miközben a magyart nem engedték a régi otthonába visszatelepedni. Csoda, hogy a magyarság nem gyűlölte meg a telepeseket. Viszont a rácokkal nem békélt meg. Őket az osztrákok határőrzőknek (vö. granicsár) alkalmazták a Határőrvidéken, de nem tudunk arról, hogy e funkcióban jeleskedtek volna. Kilógott a lóláb: a rácokra az osztrákoknak a kurucok miatt volt szükségük. Be is vetették őket Rákóczi ellen és azzal fenyegették a magyarokat, hogy rájuk küldik a rácokat úgy, mint a törökök Erdélyre a tatárokat. És ez nem volt puszta ijesztegetés. Miközben Kecskemét és Debrecen lakossága a legvéresebb török harcok során sem hagyta el városát, a rácok jöttének a hírére megfutamodott.

Mária Terézia állítólag jóságos volt hozzánk. Az alábbi kitétele mást mutat: „Valahány-szor nyugtalanság tört ki magyar földön, ... megmutatkozott, milyen hasznos, szükséges, sőt nélkülözhetetlen e nép (ti. a rác) a nyugalom helyreállítására.”

Az etnikai ellentétek magja el volt hintve. A magyarok utálták a labancokat, nem kedvelték a magas Porta képviselőit, de sohasem gyűlölték a német vagy a török embert. A török kiűzése után még jelentős számban éltek törökök Buda, Eger, Pécs és egyéb városaink környékén, de soha még egy rossz szó sem érte őket.

Viszont a rácokkal már ekkor kiéleződtek ellentéteink. Ezek az új jövevények felismerték, hogy ki itt a valódi úr – és nem magyarnak látták. Idegen földre telepedtek, amit hallgatólag, sőt támogatólag elismert a török, majd az osztrák hatalom. A balkániak új generációi pedig már „ősi jussként” tekintettek az apáik által nemrég elbitorolt Kárpát-medencei területekre.

Ma úgy állítják be a dolgot, mintha a magyarok a XIX. század során nem adták volna meg a nemzetiségeket megillető jogokat. Ez hamis vélemény: az igazság ennek éppen a fordítottja.

A Kárpát-medencére sokan úgy tekintettek, mintha soha nem is lett volna a magyaroké, mintha az mindig a birtokukban lett volna.

1680-ban egy budai zsidó azért fohászkodott [SIZ], nehogy magyarok foglalják vissza Budát! Nem tartotta a várost és az országot magyarnak. Ez a felfogásmód és nem a Medence elnéptelenedése vagy elmagyartalanodása vált a későbbi bajok forrásává.

A hódoltság meghatározta a térség sorsát. De sokan csak az etnikai hatásait emelik ki és arra kevesen figyelnek, hogy a korszak végére

Trianon három mozgatórugója már egymásra hatóan működött.

 A Kárpát-medence jelentős térségeit idegenek lepték el, miközben a magyarság a jó részéről kipusztult. A török kiűzése után népünk talán újra tért nyerhetett volna, de ez csak feltételezés, mert a tömeges betelepedés és betelepítés miatt erre nem került sor.

A Medence már nem volt etnikailag a magyarok által dominált térség.

117

 A török időkben országunk a torzsalkodásaink miatt négy részre szakadt. A hódoltság után a térséget nem Magyarország, hanem hat osztrák tartomány töltötte ki és csak az egyik volt a mi hazánk. Ezért Európa már a XVII. század elején sem ismerte azt az államot, amely egykor azonos volt a Kárpát-medencével, hanem elkönyvelte, hogy Magyarország, Erdély és Horvátország három egymástól független állam.

 A hódoltságig a nem-magyarokat patriotizmus jellemezte. A tót, az oláh, a rutén tudatában volt annak, hogy nem magyar, de a különbség nem foglalkoztatta, nem volt jelentősége. Mindegyikük szeretett ebben a hazában élni a maga szokásai szerint. Ez a szemlélet a hódoltsággal megváltozott. A Balkánról „feltolyakodott” rác, vlah és a betelepített idegenek egy része nem hazát, hanem csak megélhetést keresett itt. Egyik se tisztelte a hagyományokat és a régi berendezkedést. Vagyis eszük ágában sem volt Magyarországon, a magyarok irányítása alatt élni.

Ez a három tényező és nem az állítólagos magyarosítás határozta meg a Kárpát-medence majdani trianoni sorsát.

Mielőtt ezt a gondolatmenetet tovább folytatnánk, tisztáznunk kell, hogy ha ennyire nem voltunk jóban egymással, a hódoltság után miért nem éleződtek ki azonnal az ellentéteink.

Ennek két oka van. Egyrészt a magyarok még nem érzékelhették a helyzetet, mert még nem tértek teljesen magukhoz és nem értették meg a folyamatokat. Ugyan ki és mit tudhatott mondjuk a bánáti történésekről?

Másrészt a népek még nem értek nemzetekké: arra csak a XVIII. század végére került sor.

Ezért a nem-magyar népek még nem éltek nemzeti követelésekkel. Ez csak később, az egyes népeknél eltérő időben, módon és intenzitással következett be, amint alább majd meglátjuk.

118

7. NEMZETTÉ VÁLÁS (1719-1847)