Horvátok

A horvátok korán nemzetté értek. Egykori országukban és környékén egymás mellett laktak. Magyarországon belül mindig sajátos jogokat élveztek. Éppúgy voltak nemzetségeik (azaz nemeseik), mint nekünk. Hagyományaikat erősen őrizték: náluk a reformáció is csak átmenetileg volt sikeres: döntő többségük katolikus maradt. Egyelőre nem volt közös irodalmi nyelvük: három dialektust beszéltek. A klérus egy régieset erőltetett, viszont az értelmiségiek a modernebb mellett álltak ki. A XIX. századra az utóbbi, az ún. stokáv nyelvjárás vált elfogadottá.

Ismereteink megrekedtek ott, hogy a magyar-horvát ellentétek a nyelvkérdésre vezethetők vissza. Ez alapos tévedés, mert a horvátok részére nem a nyelv jelentette a nemzetté válás döntő aspektusát: a nyelv nem végcél, hanem csak ürügy volt valódi vágyaik elérésére.

A horvátok a hódoltság során meghasonlott állapotba kerültek. Még élt bennük a hungarus tudat, de már magával ragadta őket az új szellem, főleg azokat, akik délről kerültek hozzánk és akiket már nem vezérelt a régi haza képe. 1578-tól osztrák irányítás alatt, tőlünk függetlenül éltek. A török kiűzése után részt vettek ugyan a magyar országgyűléseken, ahol a rájuk is érvényes törvények (lex) születtek, de volt saját tartományi gyűlésük is, bár az csak helyi rendeletekre (statutum) jogosult. A gyűléseket a bán hívta össze, akit a király nevezett ki, bár az a magyar nádor tiszte lett volna.

120

A horvátok hangoztatni kezdték, hogy csak perszonálunióban állnak velünk, azaz bár közös a királyunk, Horvátország nem képezi Magyarország részét. Ennek jegyében tartományi gyűléseiket horvát országgyűléssé akarták volna előléptetni és tiltakoztak a magyar nyelv hivatalos használata ellen. Viszont nem a saját nyelvükhöz ragaszkodtak, hiszen az még nem is alakult ki, hanem a latinhoz. Ez is jól mutatja, hogy valójában nem a nyelv jelentette számukra a fő kérdést. Akkor tehát mi?

A horvátlakta területek kibővültek. A horvátok asszimilálták a Dráva-Száva köze lakos-ságát és többségbe kerültek Dalmáciában. A néhai picinyke Horvátországot minden oldalról olyan régiók kísérték, ahol horvátok éltek azonos szokásokkal, katolikus vallásban és lassan egységesedő nyelvvel. A közösség tudata nemzeti igényeket ébresztett, amelyeket – velünk szemben – igazolniuk kellett. Ekkor terjedt el Rousseau hatására a társadalmi szerződés eszméje, amit anakronisztikusan nemzetek közötti egyezményként értelmeztek. A horvátok felfogásuk igazolására Spalatói Tamást (1200-1268 Spalató érseke) vették elő a tarsolyból.

Bár a „horvát Anonymus” hiteles krónikás volt, némi szépítésért ő se járt a szomszédba. A tatárjárás után írt művében, amit nem véletlenül adtak ki Bécsben 1748-ban, Horvátországról és Dalmáciáról egységként szól és sejteti, hogy Szlavónia mindig az előbbihez tartozott. Persze Tamás is a vágyait és a saját kora félreértelmezett viszonyait vetítette a kortársai elé. Ez nem zavarta a horvátokat, akik rá hivatkozva emlegették a soha nem volt „Háromegy Királyságot”, vagyis Horvátország, Szlavónia és Dalmácia egységét. Annak a helyreállítását követelték, hivatkozva a Szent Lászlóval kötött állítólagos szerződésükre.

Ilyesminek nyoma sincs, de ha ő hagyta is volna, hogy megkössék a kezét, ami kizárt, a megállapodás akkor se térhetett volna ki Szlavóniára, amely akkor még nem is létezett és Dalmáciára, amit csak később és akkor is csak részben hódítottunk meg. Mindez jól mutatja az ürügy hamisságát.

A Háromegy Királyság nem a múlt, hanem a horvátok által vágyott jövő volt. A horvát nép nemzetté vált, amelynek a kor felfogása szerint saját ország dukált és ők azt az akkorinál jóval tágabb otthonban látták. A Mária Terézia által kreált (1746) három régi-új szlavón megyét (lásd 6.4 pont), a Muraközt és a nekünk ítélt Fiumét is a magukénak akarták tudni, amiből száz évig tartó viszály kerekedett közöttünk.

Már hallatszottak olyan hangok is, miszerint a horvátoknak nem kellene a magyarokkal és az osztrákokkal együtt élniük (Orfelin 1761). De egyelőre nem erőltették a törést, hanem a fokozatos elszakadás taktikáját követték. A hivatalos nyelv próbáján túl a hadügyekben is saját útra tértek, külön fizetve a hadiadót (1802) és vezetve nemesi felkelésüket (1808). A vallás terén is voltak ellentétek: a horvátok nem engedtek az „országukba” protestánsokat, vagyis persze magyarokat. Általánosan is ellenezték a reformjainkat.

A horvát önálló nemzetté és azáltal ellenségünkké vált.

Ügyeikben nem hozzánk, hanem közvetlenül Bécshez fordultak. Emiatt Metternich már 1830-ban meglátta, hogy biztos szövetségesre lelhet bennük a mi törekvéseink ellen. Attól fogva az osztrák vezetés mindenben a horvátok oldalára állt. A várható be is következett: a horvát-magyar viszony 1844-re javíthatatlanul megromlott.

Remélhetőleg a fentiekből világossá vált, hogy a magyar-horvát ellentétnek egyáltalán nem a magyar nyelv körüli huzavona volt az oka és a viszályt egyébként sem mi gerjesztettük.

Az osztrákok a ludasak, mert ők keltették a horvátokban a perszonálunió, a függetlenség képzetét. Jóval később, a legvégső órában, a Monarchia felbomlásakor is ennek a jegyében intézkedett IV. Károly, akinek akkori magatartása nem éppen vallott magyar királyra.

121

7.3.2 Szerbek

A szerbek is hamar nemzeti tudatra ébredtek, de náluk az átalakulás más kurzust követett, mint a horvátoknál. A török időkben déli határaink megszűntek és attól fogva az óhazai és a Száván innenre költözött szerbek ugyanazt az életet élték. A török kiűzése után Szerbia török uralom alatt maradt, az itthoni szerbek nagy része pedig a Határőrvidék katonája lett, ahol sajátos jogokat élvezett. Emiatt a szerbekben erős volt a közös terület tudata: a Dunán és Száván inneni és túli régiókat közös szerb hazának tartották. Berendezkedtek új otthonukban és azt többé már nem óhajtották senkinek sem – még a volt tulajdonosának sem – átengedni.

Szokásaikat, hagyományaikat, ortodox vallásukat megőrizték, amikben meg is erősödtek.

I. Lipót 1690-ben egy több tízezres szerb csoportot költöztetett a Szerémségbe Csernovics Arzén ipeki pátriárka vezetésével. Az osztrákokat kiszolgáló, a hazát eláruló, finoman csak aulikusnak titulált főnemesség hozzájárult ehhez a paktumhoz. A Szerémséget ők engedték át a szerbeknek, amivel lényegében megalapozták a Délvidék trianoni sorsát.

A szerbek őshazai vallási központja, Ipek (Peč) lehanyatlott és helyét Karlóca vette át. A betelepedési paktum feltétele volt, hogy a szerbek vallási gyűléseket tarthattak az egyházi autonómia jegyében. Mivel azokon nemcsak az itteni, hanem az óhazai szerbek is részt vettek és mivel ott nem csak vallási kérdésekről esett szó (a pátriárka volt a legfőbb politikai vezető is), a karlócai találkozók már a XVIII. században nemzetgyűlés jelleget öltöttek. A szerbek számára ott – és nem a magyar országgyűlésen – születtek a fontos és követendő döntések.

A nyelv őket nem foglalkoztatta; ürügyet se kreáltak belőle. Az egyháziak a pravoszlávot – az egyházi liturgia ószláv-orosz keveréknyelvét – erőltették. 1733-ban orosz (!) paptanárokat hívtak Karlócára, mert hiába kértek szerb könyveket Bécstől. Később azokat Pesten (!) nyomtatták. A nyelvújítási fáradozások csak lassan értek be. Végül Karadžić 1814-ben vetette meg a szerb irodalmi nyelv alapjait.

A szerbek a területhez ragaszkodtak. Nem érveltek kontinuitási és szerződési nézetekkel.

A kemény gyakorlatra alapoztak és joggal. Ki tudja miért a nagyhatalmak – a törökök és osztrákok – kedvelték és pátyolgatták őket, akárcsak utóbb az oroszok, a franciák, sőt ma már az amerikaiak is. Ferdinánd felkarolta Cserni Jovánt (6.3.2 alpont), akinek önálló Vajdaságot ígért. Az újonnan beköltözött szerbekben sem élt hungarus tudat: ők nem Magyarországhoz, hanem a Kárpát-medence mindenkori tényleges urához igazodtak.

Magyar nyomásra a Határőrvidék egyes részeit idővel visszapolgáriasították. Ez sértette a szerbeket, akik emlékeztették az osztrák uralkodót (és nem a magyar királyt!) az ígéret – az önálló szerb Vajdaság létrehozása – betartására. Azonban elutasították őket 1770 után a két Illír Regulamentummal, 1779-ben a Rescriptum Declaratorium leirattal. Ekkor más utat választották. 1790-ben Putnik pátriárka azt kívánta tőlünk, hogy ismerjük el a szerbet politikai nemzetnek és ők is képviselhessék magukat a magyar országgyűlésen.

Erre következett a meglepetés: A javaslatot elfogadva vezetőink a szerbeket a parlamenti megjelenésre bíztatták mondván: azáltal elismerik, hogy ők is a „natio hungarica”, vagyis a magyar politikai nemzet tagjai. A szerbek észrevették a csapdát és azonnal visszakoztak, de addigra már fény derült valódi szándékaikra.

Fekete-fehéren kitűnt, hogy a szerbek nem Magyarország magyar irányításában akartak részt venni, hanem területi önállóságot óhajtottak. Megjegyzendő, hogy a régóta itt élt szerbek nem ezt az irányvonalat követték: a Budán és környékén lakókat nem fűtötték efféle vágyak.

Jellemző, hogy a szerb vallási vezetők el is tiltották híveiket a reformgondolatokat tápláló pesti Szerb Nemzeti Újságtól.

122

1830-ban újjászületett a szerb állam, bár török fennhatóság alatt. Karadjordević lett a fejedelme, aki szakított a régi irányzattal. Garašanin belügyminiszter átfogó tervet vázolt fel, amely szerint töröktől, osztráktól, orosztól és magyartól függetlenül egy államban egyesítette volna valamennyi délszlávot, természetesen szerb vezetés alatt.

Nem titkolta, hogy annak részeként képzelte el a Kárpát-medence tőlünk elszakítandó déli vidékeit is. Egyébként már jóval korábban felmerült a Montenegrótól a Bácskán át egészen a Bánátig terjedő délszláv országnak, Nagyszerbiának a gondolata (Obradović 1784, Rajić 1794).

Mindezek miatt világos, hogy a szerbek nem nemzetiségi jogokat akartak, hanem a magyartól független nemzetté kívántak válni. Velük már a Rákóczi-féle szabadságharc során keményen összeakasztottuk a bajuszt. A helyzet 1848-ig sem javult, mert

a szerb nemzetté lépett elő és területet követelt magának.

Kibékíthetetlen ellenségekként értük meg a forradalmak korát. Az ellentétek nem voltak enyhíthetők, mert mi nem mondhattunk le az ország integrálási törekvéseiről, a szerbek viszont semmiképpen se akarták elismerni a magyar szuverenitást.