HONFOGLALÁS ÉS BERENDEZKEDÉS

4.2.1 Honfoglalás

A régi híradások alapján a honfoglalásról két ellentétes képet kapunk. Krónikáink egy tervszerű, diadalmas bevonulásról számolnak be. „Apáink feljöttek Kárpát szent bércére”, majd mindent gyorsan lerendeztek hősi csatákban legyőzve Gyalut, Zalánt és a többieket.

Fordítva vélekednek az ellendrukkerek. Szerintük a besenyők annyira szétzúztak bennünket,

56

hogy csak zsenge maradékaink élhették túl a csapást, tehát honfoglalásunk nem volt más, mint kényszerű ugrás az ismeretlenbe.

A szemléletmód nem lehet közömbös a számunkra: nem mindegy, hogy eleink csak üldözött földönfutók, vagy mérlegelésre képes gondolkodók voltak-e. Ezt majd a pont végére meglátjuk. Előzetesen megjegyzem, hogy a Kárpát-medencében 895-ben ténylegesen történt eseményekről semmilyen írásos feljegyzés nem maradt fenn, ezért minden azokkal kapcsolatos állítást óvatosan kell kezelni. Most pedig lássuk a tényeket!

Magyar előőrsök 895 előtt négy ízben – legelőször 862-ben – jártak a Medencében, hol a frankokat, hol a szlávokat támogatva az egymás elleni és közötti torzsalkodásokban. Tudjuk, hogy a keleti népek ilyen vállalkozásba nemcsak a zsoldért fogtak, hanem a terepet és a várt ellenfelet is ki akarták ismerni a leendő foglalás céljából. Ezért biztos, hogy foglalásunkban volt egy nagyfokú tervszerűség. Nem véletlenül haladtunk erre – és nem délnek vagy északnak. Más vándorló népek vagy bebocsátást kértek a Bizánci Birodalomtól, vagy meg-támadták a kievi oroszokat: tehát a nyugati, vagyis a Kárpát-medencei irány nem volt az egyetlen lehetséges választás.

Honfoglalásunknak vannak nem kellően tisztázott mozzanatai is. Ilyen a továbbmozdulás oka, a beköltözés ideje és iránya, a honfoglalás mikéntje.

Vereség vagy elhatározott szándék? Költözésünk alapvető okaként a besenyőktől elszenvedett vereséget szokás megjelölni. Azonban egyrészt vereségünk nem volt annyira súlyos, mint azt egyes források hangoztatták, másrészt nem az volt mozgásunk fő oka. Ezt a megbízható forrásnak számító kievi évkönyvekből lehet tudni. Árpád népe már 895 ősze, vagyis a nagy összecsapás előtt északnak indult, majd elhaladva Kiev mellett nyugatra fordult és a Vereckei hágón át vonult be a Kárpát-medencébe. Világos, hogy a temérdeknek mondott állattal nem indulhatott hosszú útnak ősszel: mivel táplálta volna őket? Ebből a körülményből biztosra vehető, hogy az állandó zaklatás miatt népünk költözése már eleve elhatározott szándék volt és nem egy ad hoc eseménytől függő véletlenszerű aktus.

Az ok mellett két kiegészítő részletet kell tisztázni.

Miért szenvedtek vereséget eleink, ha lovasseregük kétszer erősebb volt a besenyőéknél, amint a bizánci források egyértelműen állították? Úgy tudjuk, hogy Árpád fia, Levente volt az összecsapásra kirendelt magyarok vezére és ő az első napon győzött is. Csak éppen műve nem volt teljes: míg a magyarok a félgyőzelem okán mulatoztak, a besenyők másnap hajnalban rajtuk ütöttek és megfordították a csata végső kimenetelét.

Miként volt képes Árpád a rengeteg asszonnyal és gyermekkel, meg lábasjószággal átvergődni az 50-60 kilométer széles vad erdőségeken? Eleinknek bizonyára voltak jó – feltehetően orosz – hegyi kalauzai és a vállalkozás egyébként sem volt példa nélküli: arrafelé költöztek ide korábban a jazigok és a gepidák is.

Mikor és milyen irányból történt a foglalás? A kérdésre részben válaszoltam. A honfoglalás éve a források elemzése szerint 895-re tehető. Két iránya volt. A köznép tömege lassan vonult Árpád vezetésével a Vereckei hágón át. A jóval kisebb hányadot kitevő vesztes harcosok pedig az erdélyi hágókon át futottak a Kárpátokon innenre. Az egykorú krónikások ezt a kettősséget nem érzékeltették, bizonyára nem is tudtak róla és beszámolóik ebből adódóan tűnnek számunkra egymásnak ellentmondóaknak.

A főleg germán szerzők nem kedveltek minket, ami érthető, hiszen a krónikáik megírása idejére párszor már megbúboltuk őket. Ezek kárörvendően közölték, hogy a besenyők a magyaroknak minden jószágát elpusztították. A keleti – semleges vagy velünk szimpatizáló és sokkal jobban tájékozott – források erről nem tudnak. A kettősség titka egyszerű. A nyugati források a vesztes magyarokra figyeltek, akik legfeljebb csak annyi jószággal bírtak, amennyi

57 dicső emléket akart állítani a korában élt nemesek elődeinek, ezért fantáziadúsan mindenféle harcokat és győzelmeket talált ki. A magyarok többsége ezeket a meséket ma is komolyan veszi, mint ahogy tették költőink és íróink is a XIX. században.

Ha egyáltalán lettek volna ilyen nagy csaták, akkor se lehetnénk túl büszkék rájuk, hiszen egy Gyalu vagy egy Zalán – ha léteztek volna – nem jelentett apró falatot se a magyar hadi-gépezetnek. Honfoglalásunkat nem kísérték véres harcok, még kisebb ellenállásról sincs tudomásunk. Mégis miért hangoztatták a romantika korában eleink hősies cselekedeteit?

Csak azért, mert abban a korban dívott a hódítási jog elve. Elődeink országunk akkori területi és etnikai széttöredezettsége miatt érezték úgy, hogy az egész Kárpát-medencéhez való jogunkat a hódításokkal kell igazolni.

A tények arra a következtetésre vezetnek, hogy a honfoglalás nem volt se riadt menekü-lés, se tudatosan eltervezett népmozgás. Őseinkben már rég felmerülhetett a nyugatra vonulás gondolata, amit a besenyő támadások csak erősítettek. Ezért a szükségszerűség és a terv-szerűség mozzanata egyaránt hozzájárult a beköltözésünkhöz.

A Medencébe sokféleképpen érkeztek népek. Frontális támadással, mint a gótok. Ravasz körülölelő hadmozdulatokkal, mint a hunok. Szinte észrevétlenül, mint a gepidák. A magyar honfoglalás leginkább az utóbbi módot követhette azzal az eltéréssel, hogy minket nem akadályozott más nép vagy hatalom a terjeszkedésben, mint a gepidákat. Egy kissé menekül-nünk kellett, egy kicsit már el is terveztük egy másik térségbe való költözésünket, míg végül itt kötöttünk ki.

Így tehát sem a vereség miatti csüggedés, sem a hősi foglalás miatti büszkeség nem indo-kolt. A magyarok nem először kerestek és találtak új hazát, hisz’ egykor Levédiából is hasonló módon távoztak. Kárpát-medencei megtelepedésünket is csak azért hívjuk honfoglalásnak, mert arra már az államalapítás következett.

A honfoglalás és az államalapítás tipikus magyar fogalmak: mások nem élnek velük.

Honfoglalás helyett költözésről beszélnek, államuk alapítását pedig azért sem ünnepelik meg, mert a dátum ismeretlen. Ki tudja, hogy ki és melyik napon alapította Angliát, Franciaországot vagy Olaszországot? Mindez persze nem baj, mi ennyivel gazdagabbak vagyunk és vannak szép alkalmaink az ünneplésre.

Beköltözésünk 895-ben kezdődött, bár páran korábbra, 892-894-re teszik a kezdetét.

Ennek ellentmondani látszik, hogy ezeréves évfordulóját [millennium] csak 1896-ban ünnepeltük meg. Ezen csak az lepődik meg, aki nem ismeri nagy népünk kicsinyke szer-vezési képességeit. Az előkészületeket nem fejeztük be 1895-re, ezért a honfoglalás évén változtattunk egy aprócska évet. Hát nem jellemző ez ránk?

A fentiekben tisztázni próbáltam egy-két mozzanatot. Azonban a honfoglalásunk körül még bőven akadnak zavaros részletek.

A tudósok egy része szerint Kurszán kündü volt népünk szakrális fejedelme és Árpád a gyula, a katonai fővezér. Mármost miként kísérhette a fővezér a beköltöző nép asszonyait, gyermekeit, barmait? Ezek szerint Árpád nem is járt Vereckénél? És ha még élt apja, Álmos, akkor miért nem ő volt a fővezér, amint a vezérnévsor állítja? És miként áldozhatták fel őt Erdélyben, amerre csak a vesztesek futottak?

58

Más történészek görög forrásra hivatkozva mondják, hogy nem sokkal a Medencébe való bejövetelük után a magyarok morvákkal találkoztak. Ezt bizonyítaná a déli Morava folyó neve is. A folyó a szerbiai Pozsarevac mellett torkollik a Dunába. Bár nem tudom, hogy kiről-miről kapta nevét, kizárt dolog, hogy eleink dél felől arrafelé haladtak, hiszen pontosan azt az irányt zárták el a besenyők és a bolgárok.

Hányan voltak a beköltözők? A tudósok egy része hallani sem akar e kérdésről, mások meg éppen hogy kiterjedt elemzésekbe bocsátkoznak. Mivel a honfoglalás jelentette a legnagyobb Kárpát-medencei etnikai váltást, a kérdés nem söpörhető a szőnyeg alá.

Minden elemző a magyarok által kiállított lovasok 20 ezres számából indul ki [GG3]. Ezt szorozzák fel a családtagok számával (többnyire ötös szorzóval), majd a kiszolgálók arányával (mindenki saját véleménye szerint). A szélsőséges felfogásoktól eltekintve, amelyek a számot csak 100 ezer főre, vagy pont a tízszeresére teszik, a legtöbben úgy vélik, hogy a beköltözők 400 ezer körül lehettek. A IX-X. század fordulóján 200 ezren éltek már itt, 400 ezren költöztek ide, tehát a Kárpát-medence lakossága közvetlenül a honfoglalás után kb. 600 ezer főre rúgott [FÜR]. Ehhez járul a Kapelán túli 20-30 ezer főre becsülhető horvát és dalmát népesség.

A lakosság XI. századi lélekszáma nem igazolja se a túl kevés, se a túl sok beköltözőt. Az előbbi esetben a magyarság nem terjedhetett volna el annyira, a másik esetben pedig kiterjedtebbek lettek volna a foglalásai.

Biztosat nem tudhatunk és egyébként is csak a nagyságrend fontos a számunkra. Ezért fogadjuk el ezt a mennyiséget. Ám a belőle levont minőségi következtetéssel nem mindig lehet egyetérteni. Néhányan úgy vélik, hogy a tengerparton élőket kivéve 400:200, vagyis 2:1 volt a magyarok és a nem-magyarok aránya. Ez a felfogás téves.

A honfoglalók nem voltak tisztán magyarok. A kabarok három törzse együtt a beköltözők kb. egy ötödét tehették ki. Ezért a horvátokat és dalmátokat is számítva a honfoglaláskor a magyarság aránya 51 százalék körüli lehetett. (Ha a rokon és később beolvasztott elemeket is a magyarok közé soroljuk, akkor cirka 380 ezer fővel (60 %) számolhatunk.)

Az alábbi táblázat mutatja a népesség honfoglalás utáni becsült mértékét és összetételét.

Megjegyzendő, hogy a szláv történészek is 200 főre taksálják a Medence akkori lakosságát.

NÉPESSÉG 900-ban ezer fő százalék

A XIX. század végéig nincsenek a lakosság népi megoszlását megbízhatóan tükröző adataink. Ezért amint az etnikai térképek, úgy a táblázatok is csak érzékeltetésre valók.

Mások a történelmi fordulópontokhoz – Árpádház kihalása, Mátyás halála, Mohács, Buda visszavétele stb. – kötik adataikat, egy-egy ismertebb népességfelmérés szerint kerekítve (pl. 1495, 1720). Hasonlóan fogok eljárni én is, de fontosnak tartom az oláhok tömeges bevándorlását (1380-ig és attól fogva) és a törökök első foglalásait (1520-tól).

59

4.2.2 Berendezkedés

A számszerű mutatók mellett lényeges, hogy miként telepedett meg a magyarság, azaz a Kárpát-medence mely térségeit foglalta el és melyeket nem. 900-ig csak az alföldi területeket népesítettük be a Duna déli vonaláig, majd 900-ban egy itáliai kalandozást követően megragadtunk a Dunántúlon és eljutottunk a Dunától északra is. Viszont nem laktuk be a Dráva-Száva közét és nem nyomultunk a hegyvidéki folyóvölgyekbe. Jellemző, hogy a garamszentbenedeki kolostornak még 1075-ben sem voltak tőle északra fekvő birtokai: a térség lakatlan volt. Elterjedésünknek északon a Zólyomi-erdőség, keleten a Bihar-hegység, délen a Dráva-Duna vonala, nyugaton az Alpok előtere szabott gátat. Lásd a 9. ábrát.

9. ábra: A Kárpát-medence etnikai képe a X. század második felében

A magyarokhoz segédnépek tartoztak. Ilyenek a velünk beköltöző kabarok, az itt talált avarok és az ezen a két módon hozzánk csatlakozó székelyek és végül a fekete-magyarok. Az utóbbi nem külön nép, hanem a valamilyen ok miatt másodrendűnek tartott (pl. a besenyő vereség miatt lefokozott) elemek gyűjtőneve. Páran ugyan tagadják a létüket, de a korabeli források világosan utalnak rájuk (ungri nigrii).

Eleink a segéderőket szétszórták a külső és a belső gyepűk védelmére, illetve az ún.

dukátusokba (lásd 4.3 pont), a kabarok magját kivéve, melyet Borsod, Heves és Nógrád táján helyeztek el. Több jel mutat arra, hogy ez az Anonymus által tévesen „kunnak” hívott csoport képezte a későbbi palócság gyökerét. A részletekre nézve lásd a B. függeléket.

A Duna és Száva déli vonalát kivéve a gyepű mindenütt kettős volt. A külső a jóval későbbi országhatáron, tehát a Kárpátok gerincén futott, kivéve észak-nyugatot, ahol az Enns folyóig terjedt. A belső természeti jellegéből adódóan védhető vadvizet (Moson), vagy erdős hegységet (Bihar, Zólyom) jelentett. A magyarság a belső gyepűt tolta ki lassan-lassan a külsőig, de erre már csak a XII. században került sor és a védelmi vonal változása nem jelentette egyben a magyarság etnikai terjeszkedését is. Éppen ellenkezőleg: a gyepűkre továbbra is csak nem-magyarok kerültek.

60

A magyarság törzsek és nemzetségek szerint telepedett meg. Azonban nem igaz, hogy népünknek volt hét főkapitánya és ők, illetve a honfoglaló vezérek egy-egy összefüggő régióban foglaltak helyet. Ezt sugallta Anonymus és ezt mutatta Magyarország legelső történelmi atlasza [TOM]. Valójában a honfoglaló törzsek a nagy folyók mentén egy-egy nyári és téli szállást kerestek, amelyek alkalmasak voltak az állatok ellátására [GG3].

4.2.3 Erdély megtelepedése

Abból, hogy a beköltözés egyik iránya Erdély volt, egyesek arra a hamis következtetésre jutottak, hogy a régiót hamar belaktuk. Azonban ott csak három honfoglaláskori nemzetségről (Bogát, Doboka, Zombor) tudunk kevesebb mint egy tucatnyi előfordulással és azok nagy része is csak a XI. századból ismert. Az elmondottak Erdély északi részére vonatkoznak, a déli részeken honfoglaláskori magyar települést senki se feltételez.

Sőt, akad olyan nézet is, amely szerint Erdély déli részét még a XI. század elején is a bolgárok birtokolták, akiket Szent István győzött le és kényszerített távozásra. A legyőzött a krónikákból ismert Kean lett volna. Azonban valószínű, hogy ez a tulajdonnév valójában köznevet – kán – takar és csak rangra utal. Az sem kizárt, hogy Ajtony áll mögötte.

A monda szerint Erdélyben a vezérek hét várat építettek. Valójában csak az ott találtakat pofozták helyre és azok se voltak várak, legfeljebb földsáncok silány állapotban. Nem is hét volt belőlük, hanem ki tudja hány. A valódi várak jóval a honfoglalás után épültek, bár néha az előbbiekre. Láncolatuk az északi Déstől a déli Hunyadig húzódott a legkeletibb Küküllővárral.

Mind Erdély közepén található, távol a peremeitől. Lásd az 50. ábra közepén a lila vonalat.

Nem valószínű, hogy a gyepűőrökön és a bányákban dolgozókon kívül bárki is Erdélyben maradt volna. A honfoglalók tömege bizonyára azonnal áttelepedett a biztonságos Biharon innenre. Ezt igazolja az is, hogy az erdélyi gyulák onnan kerültek Erdélybe, azaz a Gyula nem erdélyi honfoglaláskori nemzetség. A 9. ábrán halványabb színárnyalat mutatja a gyéren lakott erdélyi magyar és szláv területeket.

Végeredményben a honfoglalás több lépcsőben zajlott le úgy, hogy közülük a legutolsó volt Erdély nyugatról történő megtelepedése valamikor a X. század végétől.

4.2.4 Élet a honfoglalás után

Megjelenésünket követően az északi morvák és a keleti bolgárok vezetői elmenekültek.

Azonban a köznép a helyén maradt és elkeveredett az új jövevényekkel.

A szlávok köreit az eltérő életmódból adódóan nemigen zavartuk. Mi a lapos és vízben gazdag alföldies tájakat kedveltük az állattartás miatt, míg ők a domboldalakat, mert nem voltak nagytestű állataik és földművelésből éltek. Eleinte nem is a szláv földeket szálltuk meg, hanem csak melléjük, az avarok helyébe telepedtünk. Ezek mentén vegyes magyar-szláv lakosság alakult ki. Ahol mégis a szlávokra telepedtünk, ott háziszolgákká, nem pedig nem rabszolgákká tettük őket. Emiatt indult el a sajátos etnikai átalakulás, amit sokkal inkább összeolvadásnak, mint a szlávok elmagyarosodásának kell tekinteni.

61

Figyeljük meg a szlovák gondolkodásmód ellentmondásait! Az egyik oldalon az általunk történt alávetés miatt panaszkodnak, a másikon meg azzal büszkélkednek, hogy a „barbár ázsiai magyarokkal” ők ismertették meg a civilizált európai életvitelt: tőlük tanultuk el a földművelést és ők vezettek minket az Egyház kebelébe. Mindkét kitétel téves.

Egyrészt általában nem az úr tanul a szolgától, hanem fordítva. Eleink a földművelésben legalább annyira jártasak voltak, mint az itt talált szlávok: Árpád neve is „árpácskát” jelent. Az állattenyésztésben pedig messze előttük jártak és nem csak a lovakat illetően.

Másrészt a természetet, az életet, a családot jobban tisztelték, mint a legtöbb európai.

Jobban ismerték és szerették Istent, akit mondáink szerint Mennyei Atyácskának hívták. Az egyházi nyelvet és praktikákat sem az itt éltektől, hanem a behívott déli karantán-szlovén hittérítőktől vettük át.

Végeredményben a hatalmilag mindenki által magára hagyott, a kölcsönös frank és szláv torzsalkodásokban szinte a végletekig kivérzett Kárpát-medence népeire honfoglalásunk nem átkot, hanem áldást hozott. Némi reményt adott arra nézve, hogy a dolgok rendeződnek és a folytonos torzsalkodást felváltja egyféle rend, egyfajta biztonság.