A hallgatás hosszúra nyúlik. Cullen láthatóan nem tudja, hogyan folytassa.
Pont úgy néz ki, mint egy kisfiú, aki rosszat tett, pedig nem akarta, és ez most nagyon kínos. Végül aztán alig hallhatóan elsuttogja:
– Borzalmas volt a lapjárás...
Aha. Tehát ahogy elnyert valamelyik létsíkhalmazzal együtt, úgy el is veszített. Hát a póker az ilyen. Aki rosszul játszik, az biztosan veszít. Aki jól, annak azért elkel egy kis szerencse is. Különben ő is ugyanolyan bi z-tosan veszít. Meg kéne tanulnom profi módon pókerezni – pont nekem való ez a felállás. Meghalni könnyű. És nincs igazság. Sem ellenszer.
Ahogy kell.
Elkezdem unottan piszkálni a körmeimet.
– Tehát tőled nincs több segítség. Nem mintha eddig sokszor felzava r-talak volna a legszebb álmodból, hogy mentsd meg azonnal az irhámat.
Annyit azért megkérdezhetek, kinek veszítettél el?
Krákog.
– Hát éppen ez az.
Az ajtó felé fordul.
– Gyertek be!
– Hé, – megbököm a vállát az asztalon át. – Búcsúzóul kaphatok egy állandó belépőt a pókerszobába is, éles játékhoz?
Meglepődve néz rám. Majd sűrűn bólogat. Azt hiszem, ezzel kienges z-teli majd a lelkiismeretét. Miért teszek én annyi jót mindenkivel? Főleg olyanokkal, akik nem érdemlik meg. Morbiditás a köbön.
Az ajtó nyílik.
Felvonom a szemöldököm. Újabb ismeretlenekre számítottam, mivel nem vagyok nagyon bejáratos az igazán nagyhatalmú aranykörösök közé.
Ehelyett ketten lépnek be: az egyik még csak-csak ideillik valahogy, de a másik...
Sosem láttam még Vivient estélyiben, és el sem tudtam képzelni, hogy így is tud kinézni. A haja továbbra is rövidre nyírt, de ízléses, valódi gyé-mántokkal díszített hajpánt fogja körbe. Ruhája sötétzöld selyem, jól illik a haja színéhez. A kezén könyékig érő csipkés kesztyű. Minden tökéletes, a sminkje is... Ez lenne az a barbár félvámpír harcoslány, akibe néha lelket
kellett öntenem? A sötét szeme kicsit vad, de ezzel együtt az egyik leg-szebb nő, akire emlékszem. Ővele szerelmeskedtem?
– Vee...
Huhh, de elhaló hangon sikerült.
A lány ragyogó mosolyt villant felém, szemében jókedv.
– Pontosítanék, vámpírlordom.
Színpadiasan kézcsókra nyújtja a kezét.
– Veeh Semaah vagyok, és örömömre szolgált megismerni.
– Solo Icew... – itt jövök rá, hogy teljesen meghülyülhettem a látványtól, hiszen ismeri a nevemet. Zavartan elhallgatok.
A lány csengően nevet.
– Ennyire tetszem? Talán még a nővéremnél is jobban?
Hogy? Persze. Már világos, miért váltotta ki belőlem a Vee becenév azt az érzést, hogy már hallottam valahol. Akkor nem tudtam hová tenni, mert nem az én emlékem volt, hanem Wolfé. És barátaim óvá intettek ettől a nőtől, aki ezek szerint szintén entitás, Tye rokona, legalább olyan vesz é-lyes, mint én, és még mindig félvámpírként manifesztálja magát.
Nem tudom, nekem inkább kellemes meglepetés. Az arckifejezése egyáltalán nem barátságtan. Talán nem is annyira szörnyű, amit mondani készülnek nekem.
Bár... ránézek a másik belépőre, aki már helyet foglalt az asztalnál. Mit keres itt Veewyle, a nekromanta? A francba...
– Igen, jól gondolod, – szólal meg a fekete köpenyes mágus, – Vee és Veeh. Vivien a lányom volt, valamikor. Nem tartozna ugyan rád, de azért választottam a nekromanciát annak idején, hogy vissza tudjam hozni a Halál Birodalmából. Túl fiatalon ölték meg, és túl erőszakosan. Ezért olyannak kértem vissza, hogy ha akarja, bosszút tudjon állni magáért az egész Univerzumon. Ehhez kellett elnyernem Veeh jóindulatát, és azért jutott eszembe ő, mert annyira hasonló volt a neve. Meg kell mondjam, ennek az entitásnak a rokonszenvét megszerezni semmivel se könnyebb, mint a tiédet. És ugyanolyan egyszerű elveszíteni.
Most sem titkolja, hogy úgy olvas a gondolataimban, akár egy nyitott könyvben. Viszont ismét annyi mindenre fény derült...
– Azért utáltál annyira, mert a szemedben azt a fajta erőszakot testes í-tem meg?
– Jól vág az agyad. Solo szélsőségesen férfi. És az olyanok tették vele azt.
– Tehát nem engem gyűlöltél, hanem azt a férfitípust, amelyet, mint hi t-ted, képviselek?
– Igen. De veled kapcsolatban tévedtem. Veet azért küldtem az utadba, hogy legyen alkalmad állat módjára viselkedni vele. Tudod, minden lehe-tőség adott. Látszólag csak egy profi gyilkos, nem túl intelligens, és eng e-delmességgel is tartozik neked, mert ő ugye csupán egy közönséges vámpír, te pedig vámpírlord és Zzarng avatár.
Ami azt illeti, nagyjából úgy is indult, ahogy elképzeltem – azonnal le-fektetted, ő meg hagyta magát. Bármelyik pillanatban megölhetett volna.
Vivienhez fordulok:
– Ezért nem mosolyogtál.
Vállat von.
– Sok minden vagyok, de a képmutatás nekem sem az erősségem. Mit vágjak jó képet annak, akit talán percek múlva kibelezek. Ne érts félre, nyílt párbajban nem biztos, hogy le tudnálak győzni – gyorsabb vagy ná-lam. De láttad a karmaimat.
Láttam.
– És miért nem tetted meg?
– Mert nem adtál rá okot. Szándékosan előtted vetkőztem, és én hívt a-lak együtt fürödni. Arra vártam, mikor okozol nekem fájdalmat. De te na-gyon gyengéd voltál. Meg is leptél, olyannyira, hogy nem is élveztem ig a-zán az első együttlétet. Annyira összezavartál.
– Tudod, hogy gyönyörű vagy? – csúszik ki a számon.
Hiába, nem változom.
Érdekes, hogyan lesznek nemes ellenfelekből barátok. Veewyle, akit démonizáltam... de sosem kételkedtem rendkívüliségében. A megszállott nekromanta... aki sokkal emberibb, mint én magam.
Mindketten tévedtünk egymást illetően. Hát, nem az első eset, nem az utolsó.
A fekete mágus fanyar mosollyal kommentálja legutóbbi megjegyzése-met:
– Pont ez az a vonásod, ami engem megkevert. Szinte soha nem mu-lasztasz el semmilyen alkalmat arra, hogy bókot mondj egy csinos nőnek, bárki legyen is az. És ha vevő rá, jönnek a kétértelmű mondatok, majd valahogy az ágyadban köt ki a legtöbb.
Rázom a fejem.
– Hát hagyományos értelemben nem vagyok hűséges típus, de...
Vivien vigyorog, ezért önkéntelenül máshogy folytatom a mondatot.
– Szóval, soha nem hagytam el az egyik nőt egy másik miatt.
Vee itt kacagja el magát hangosan. Amikor abbahagyja, nagy nehezen kinyögi:
– Persze, mert mindig megtartod a régit is, nemde, vámpírlordom?
Vagy úgy lenne helyesebb mondani, vámpírlordunk? Nekem nem gond, szerintem Tyenak sem. Még hány nőd van?
Nevet tovább. Kezdek teljesen összezavarodni. Mit is akartam eredeti-leg mondani?
– Eeee... Jó, elölről. Soha nem bántam a nőkkel rosszul.
Veewyle szórakozott arckifejezéssel kitámasztja a kezével az állát.
Majd végigsimít a tenyerével az arcán, mintha ellenőrizné bőrének sim a-ságát. Ez berögzült reflex lehet még halandó korából. Mert nagyon kevés nagyhatalmú férfi varázsló borotválkozik. Vagy szakállt növesztenek, vagy mesterségesen leállítják a szőr növekedését. Időpazarlásnak tartják a mű-veletet ugyanis. Fura, hogy az időt általában éppen azok tartják a legn a-gyobb értéknek, akik végtelen idővel rendelkeznek. De így van.
– Miután Vivien mesélt rólad, utánanéztem. Valóban igaz. Ölni öltél n ő-ket is, sokszor, de mind indokolt volt, és sosem a személyes sértődéseid miatt. Ugyanakkor egyetlen nőt nem használtál ki, és nem aláztál meg.
Megnéztem azt a játékot is, amit azzal a halandó lánnyal játszottál, nem jut eszembe a neve.
Megmondanám, de... én sem emlékszem már pontosan, rájövök. Val a-hogy úgy működik a tudatom, hogy megkérdezésem nélkül kidob az azon-nali emlékezetemből minden olyan részletet, amit nem vél fontosnak. É v-századokig tudhatok fejből egy számkombinációt, ha tisztában vagyok azzal, hogy még kell használnom, de egy egyszerű női név... csak azért, mert már aligha fogok vele találkozni. Pedig nem is volt hosszú... azt hi-szem.
Nem baj, a Wolf-féle email üzenetben benne van a címe, talán abban szerepel. Bár nem tudom, hogy miért lehetne még rá szükségem.
– Veewyle Mester. Attól, hogy valaki halandó, még nem játékszer. Wolf is valószínűleg addig játszott volna vele, amíg pontosan megállapítja, hogy ha az emberi lénye feleségül kéri, azzal jót tesz-e vele, vagy rosszat. Solo létében egy pillanattöredéknyi epizód, a lány esetében az egész élet. T e-hát nem a saját kockázatát kellett mérlegelnie.
Neki már nem volt ideje a végső döntést meghozni. Vagy talán éppenhogy meghozta, és belehalt. Ami Solonak csak egy másik manifes z-táció születése, Solo Icewindé jelen esetben.
Mindenesetre nem zárta le a történetet, a végéről hiányzott a pont. Én csak odatettem.
Elgondolkozva mered valahová.
– Igen, nem szereted a befejezetlen ügyeket...
De én nem erre voltam kíváncsi. Mind Solo, mind a vámpírlord fogalmai szerint a lány művelt egy sor olyan kihágást, amiért nálam már valamelyik ékkövemben pihenne a lelke. Talán évezredekig, amíg véletlenül újra a kezembe akadna, és egy gyenge pillanatomban kiengedném.
Egy vámpírlordot nem komolyan venni a legjobb esetben halál, de lehet több évszázados rabszolgaság is. És majd utána halál. Egy átlagos vám-pírlordnál. Csakhogy Solo nem tart rabszolgákat, büntetni pedig csak olyat hajlandó, akit méltó ellenfélnek tart. Vagy aki gyereket ölt – bár az nem büntetés, inkább extermináció.
Amire viszont ő érzékeny, az a neki tett ígéretek betartása. Hát az a földi lény itt sem remekelt. És ha valaki egy apró ígéretet nem tart be, h o-gyan lehet tőle elvárni, hogy tiszteletben tart bármit is? Hoo-gyan fordíthatsz neki hátat?
– Lezártam a felé vezető kapukat.
– Igen, de semmilyen módon nem toroltál meg semmit. Én megtettem volna. Kéred a lelkét? Egy szavadba kerül.
– Nem viselek gyűrűket, Veewyle Mester.
A szemembe néz.
– Ha viselnél, nem segítettem volna Garthnak elérni a küldetésed elha-lasztását. Sem egyebet. De átadom neki a szót. Hadd mondja el ő.