Elefántcsonttorony
Hó, mindenhol csak hó... Én választottam ezt a helyet. Legyen ember vagy vámpír, bárki csak úgy képes megnyerni sorban a halálos játszmáit, ha van egy olyan talpalatnyi föld, ami csak az övé. Ahová visszavonulhat a két játszma között. És ahol nem háborgatja senki. Vagy szinte senki...
Ez jut eszembe, amikor Tye meleg kezét érzem a meztelen vállamon.
Bámulok kifelé a kristályablakon. Kint verőfényes napsütés, hószikrák m i-riádjai lebegnek a könnyű szellőben. Nem hallatszik be semmilyen zaj.
Akkor sem, amikor a szomszédos hegyoromról legördül egy kisebb lavina, újabb hófelhőket verve fel a magasba.
Egy erős istenség avatárja kérhet szinte bármit, különösen ha az az i s-ten még számít a szolgálataira. Ez itt az én elefántcsontba öntött kívánsá-gom. Egy fehér torony a Havas Észak legmagasabb hegységében. Embe-rek egyáltalán nem járnak erre, talán soha nem is jártak, még a Nagy Vámpírháborúk előtti emberi birodalmak fénykorában sem. Néha látok valahol messze odalent néhány vonuló orkot – vagy eltévedtek, vagy me-nekülnek valamitől, csak azért, hogy halálra fagyjanak valamelyik külön ö-sen kegyetlen éjszakán. Ide nem lehet feljutni szárnyak és mágia nélkül – a torony egy megmászhatatlanul csúszós szikla tetején öltött formát egy éjszaka alatt.
Ha korábban beszélni akartam valakivel, annak idején Anthony Craw-ford nevű barátomhoz mentem az Álmodók térkapuin keresztül, az egyik földi létsíkra. Csak azt hiszem, vele kifogytunk a témákból, legalábbis pi l-lanatnyilag. Különben is, a Máguslány legalább olyan jó beszélgető par t-ner.
Visszafordulok és rámosolygok. Tökéletes alakja van – senkinek nincs ilyen párja. De mi mást is lehetne várni attól az entitástól, aki a Végtelen Szépség megtestesülése.
– Csodálatos a kilátás, – mondja a lány.
– Igen. Sokat segít a meditálásban. Néha végig kell gondolnom, mit is akarok majd csinálni.
Köntöst borít a vállára.
– Vagy hogy mit akarsz legközelebb játszani?
– Talán. Csak tudod, olyan rohanással teli minden. Egy játszma, mint a kard egy villanása. Jóformán nem is látod, és már vége. Nincs idő sorra venni a tanulságokat, máris jön a következő. Pedig annyi mindent kellene.
Nekem is hoz egy másik köntöst. Egyáltalán nem fázom, de azért fel-veszem. Elegáns, valódi selyem. A vámpírlordok eleganciája – ellenállha-tatlanul elbűvölő és halálos. Ha úgy akarjuk.
– Például mit?
– Például azt, hogy nem illik már hozzám a Wolf utónév. Lezárt kor-szakhoz tartozik – akkor még volt emberi részem. Ne nevess, az emberek társadalma majdnem ugyanúgy épül fel, mint a farkasoké. De ezt te is tudod, kár bármit magyarázni.
Még mindig mosolyog.
– És milyen név illene hozzád?
Ismét kinézek az ablakon. Lent jeges szélfuvallatok.
– Legyen Solo Icewind.
Átölel.
Még érzelemmentesebb, még hatékonyabb, még keményebb, még ha-lálosabb?
Elvihogjuk magunkat mind a ketten. Végigsimítom a haját.
– Hát nem minden helyzetben. Erről jut eszembe. Solo Wolfnak, vagy inkább a vele lévő embernek volt egy álma, közvetlenül a végső össz e-csapás előtt. Tudod, amelyet megnyert ugyan, de az emberi énje végleg elenyészett. Jelentősége valójában semmi, mert ha volt is, pont az embe r-nek számíthatott volna valamit. Csak meg szeretném érteni. És te vagy az egyetlen, aki talán segíthet ebben.
Végigdőlünk az ágyon. Kezünk mintha véletlenül találkozna. Játszad o-zom a gyönyörű ujjaival.
– Azt hiszem, meg tudom neked mutatni. Nézz egy kicsit a szemembe.
– Egy vámpírlord szemébe? – ismét csengő nevetés. – Na jó, ha ennyi-re akarod...
Furcsa érzés újra végignézni egy olyan álmot, amely nem egészen az enyém. Mintha moziban ülnénk Tyejal, és nem teljesen követném a cse-lekményt. Aki a képernyőn ott van, én vagyok, de valahogy mintha mé g-sem én lennék.
...A szokásos földi helyemen tartózkodom éppen, illetve mit is beszélek – az ember szokásos földi helyén. Ide járt be nap mint nap valamiért. Hivat a-losan azért, hogy pénzt keressen. Olyasvalamit, amire nem volt semmi szüksége.
Óriási rohangálás, nyüzsgés, a lányok élénken vitatkoznak, vagy nem, inkább kitörő jókedvvel gratulálnak... kinek is? Valamelyikük férjhez ment?
Csaknem az ember „titkos szerelme”? Elvette volna feleségül, Solo nem figyelt oda kellőképpen? Kizártnak tartom, az embernek lehet, hogy kev e-sebb az esze, de az irracionalitás nem rá jellemző. Én meg biztosan nem kértem meg a kezét. Nem azért, mert a lány nem tetszik, csak nem vagyok annyira gonosz, hogy tönkretegyem az életét egy vámpírlorddal kötött friggyel.
Mi vámpírok egyébként kiváló partnerek tudunk lenni akár a halandó nőknek is, csak állandóan nem szabad ott lenni mellettünk. De ez az örömünnep most nem erről szól.
Odajön hozzám. Szép, mint mindig. Amikor az ember beszélni akart v e-le, többek között azt mondta volna, hogy amint először a közelébe került, rögtön elkönyvelte magában, hogy a jelenlévő lányok közül ő a legvo n-zóbb. De már nem fogja elmondani.
– Képzeld, férjhez mentem...
Miért ilyen bizonytalan a hangja?
– Tudod, muszáj volt...
Rámutat a hasára. Kényszeredett mosoly. Miért van zavarban? És mi-ért beszél külön az emberrel?
– Gratulálok! És ki a boldog kiválasztott?
Na ez Solo Wolfos válasz – nincs nagy baj. Valóban nincs? Az ember gyomra görcsben. Mintha valami jóvátehetetlen történt volna. Miért?
– Itt van ő is, elhoztam...
Odasandítok a mutatott irányba. Igen, ott van. Kurtán biccent felém, majd megy tovább a kötelező ismerkedési körútra.
Jobban szemügyre veszem. Hogy lehet ilyen lehetetlen lila színű ö l-tönyt viselni? Elvises frizurával egybekötve. A francba, nem tesz rám sok-kal jobb benyomást a kopaszkánál, akit nemrég megöltem. Maga a vise l-kedése is valami mérhetetlen fölényt sugároz. Pedig a felsőbbrendűség kimutatása nem a felsőbbrendűség jele. Egészen másé – a ki nem élt frusztrációé. Ezek az emberek rúgnak bele a kutyába, ha letolást kapnak a náluk erősebbektől. Szemem előtt vörös köd, és mintha neonfényes sz a-vak lebegnének a látóképemben: BÁNTANI FOGJA!!!
Jó, ha megtudom, hogy bántja, a kopaszka sorsára jut, mielőtt még me g-értené, miért kapja. Csak neki előbb a torkát fogom elvágni, hátha mégis felfog valamit a valóságból élete utolsó másodperceiben. Ránézek a lán y-ra – ijedt tekintetet látok. Azt hiszem, valamit kiolvashatott a szemeimből.
Hát igen, mellettem könnyű meghalni.
Csak azt nem értem, hogy volt képes itt ezzel... menten elhányom magam.
A lány arckifejezése valahogy könyörgő és bocsánatkérő egyszerre. De miért kellene tőlem bocsánatot kérnie? Jó, nem ölöm meg a ficsúrt. A h a-landó nők szeretik, ha bántják őket, elfelejtettem? Mert ebben látják az erő megnyilvánulását. Azért adnék ennek a csodalénynek egy kardot a kezé-be, hogy megmutathassa, mit ér a Szívkeresőm ellen. Vagy nem is has z-nálnék fegyvert.
... na ezek már az én gondolataim. Az álomképek elhalványulnak. Jól b e-lelovaltam magam. Mi okból? Tye mindjárt megmondja...
– Vélemény?
A Máguslány végigcirógatja az orcámat.
– Tudod, hogy miért épp te vagy a párom?
– Miért?
Feláll az ágyról.
– Hozok egy pohár vizet.
– Van bor is, ott az asztalon. A legjobb fajta. Nekem nem kell, tudod.
Azért szereztem be, hogy téged megkínálhassalak. Csak téged. Más nem fog ide jönni soha.
Ingatja a fejét.
– Jobban szeretem a forrásvizet. Mert ugye te abból is csak a legjobbat tartod?
Bólintok.
– Mint a legtöbb vámpírlord. Minőség mindenben.
Tölt magának a kristálykancsóból, majd elgondolkodva kortyol néhá-nyat. Felém fordul.
– Te azt akarod, amit csak én adhatok meg neked – a Tiszta Szerel-met. Mármint amikor éppen nem játszol. A mi kapcsolatunkat nem lehet bemocskolni semmivel, mert nincs benne érdek. Lehet viszonyod akár ezer másik nővel, és nekem sem kell kolostorban élnem, amíg nem vagy velem. De nekünk nincs sem múltunk, sem jövőnk – mi csak a jelenben létezünk.
– Hisz vannak emlékeink.
Közelebb jön.
– Azok sosem a mieink. Mint ahogy nem a tiéd ez az álom sem.
Felemelem a fejem a párnáról és felkönyökölök.
– Vagyis bármire vágynánk, ezt csak úgy élhetjük ki, hogy valahol ma-nifesztáljuk magunkat?
Elmosolyodik.
– Nem. Azért nem ennyire szörnyű. A Most csak a miénk, ha és amikor úgy akarjuk. Jó ötlet volt felépíttetned ezt a tornyot. Én nem kértem ugyan Zzarngot semmire – milyen alapon is tenném? – de ő maga keresett meg, és azt mondta, mindig tudni fogom, ha éppen idevetődsz.
Most valóban meglepett. Egyre jobb véleményem van a választott i s-tenségemről. Úgy tűnik, ez a szövetség hosszú távra szól. Tye hirtelen témát vált.
– Említetted, hogy az ember mondani akart neki valamit. Tudod, annak a lánynak. Csak ennyit akart mondani? Mire emlékszel még?
– Féltékeny vagy?
– Hogy lehetnék?
Tényleg, hogy lehetne. Ostoba kérdés volt. Emlékszem még valamire?
– Igen, emlékszem. Csak mindez hiábavaló. Már nem mondja el neki senki. És az ember kérdezni is akart, talán inkább, mint beszélni. Ez sem fog már soha megtörténni. Ha visszagondolok, az ember meggyőzött, hogy segítsek neki. Pedig engem megnyerni bármilyen ügynek nem köny-nyű feladat. Fontos lehetett neki. Miért? Mégiscsak szerette azt a nőt?
– Ez ennél bonyolultabb. Mit nevezel te szerelemnek, Solo Icewind Vámpírúr?
Most gúnyolódik? Nem vallana rá.
– Semmit. Nem hiszek benne. Legalábbis a halandó szerelemben nem.
Várj! – intek a kezemmel, mert nyitná a száját, hogy megszólaljon. – Előbb elmagyarázom.
Gondolj bele, mi mozgatja a halandókat? Az eszmék, a magasztos szándékok? Dehogyis. A legprimitívebb testi vágyak. Nincs idejük me g-csömörleni, mert mire megtörténne, már meg is haltak aggkori végelgyen-gülésben.
– De neked volt, ugye, nemes vámpírlovagom?
– Igen, volt. Egyszer egy humorista mondta, amikor kérdezték a véle-ményét a nőkről: hát hogy is fogalmazzon. Képzeljük el, hogy felhajtunk egy kupica vodkát. Majd egy másodikat, harmadikat. A negyediknek víz íze van. A nőknek nincs idejük arra, hogy beszéljenek, hiszen anyagi jav a-kat kell szerezni. Tehát eszköznek használják a férfiaa-kat. A férfiak pedig, akik átlátnak ezen, őket kezelik élvezeti cikként. Nem társként, nem barát-ként, még csak nem is nagyon értelmes lényként. Egy pohár finom capuccino, vagy egy gyors numera valahol egy motelben – nem mindegy?
Leteszi az üres poharat az asztalra.
– És te nyilván a capuccinot választanád?
Elnevetem magam, kicsit keserűen.
– Nem. Nem a capuccinot. A kardot. És a halálos játszmákat.
– Biztos vagy benne, hogy semmi értelme nem lett volna bármit mon-danod annak a lánynak?
Széttárom a karom.
– A kiaknázatlan lehetőségek birodalmába érkeztünk. Nem mindegy?
Nem fogja elmondani már senki. Én már a Földre is csak a még befejezet-len játszmáim miatt látogatok néha vissza. Mert különben nem befejezet-lenne kinek befejeznie.
– És nem szereted az elvarratlan szálakat. Látod, ez a válasz a te kér-désedre.
Törökülésbe ül az ágyon mellém, és a szemembe néz.
– Mit akartál neki mondani?
– Mit, mit? Tulajdonképpen csupa banalitást. Tudod, amikor oda kerü l-tem, ott volt hat nő, és egyik sem csúnya. De ő volt az, akire rögtön mon d-tam magamban, hogy ő a legszebb – valakinek meg is jegyeztem, amikor meséltem a helyről. Azt is mondtam volna, hogy sokkal okosabbnak é r-zem, mint amilyennek mutatja magát. Azt is, hogy ha egy picit változtat a stílusán – csak egy icipicit, anélkül hogy bármit elveszítene önmagából – ezt észrevennék mások is, és talán valami normális pasit is kifoghatna, nem pedig ezt a ficsúrt ott. Valamelyik létsíkon pedig kifogta. Lehet, hogy mégis megkeresem, és miszlikbe aprítom. Egyszerűen nem méltó hozzá, nem érted?! Hát nincs neki semmi önbecsülése?!
Észre se veszem, hogy szinte ordítok. Tye figyelmesen hallgat, majd hirtelen félbeszakít.
– Tudod, hogy mi fájt neked annyira? Értéket láttál veszni. És nem te-hettél ellene semmit. Talán igazad volt, talán nem. Az ember a maga mód-ján tényleg szerethette – nem feltétlenül nőként, lehet, hogy inkább kis-lányként. És neked, kedves vámpírlovagom, mindig fájt, ha gyereket láttál elkárhozni.
Lehorgasztom a fejem. Amit mond, kíméletlenül célba talál. És attól nem fáj kevésbé.
Tye megsimogat. Kicsit jobb. Rám mosolyog:
– Ne légy már ennyire búskomor. Segítek neked.
Értetlenül ráemelem a tekintetem.
– Miben?
– Elmondom neki én. Úgyhogy megyek is öltözni. Rám jobban fog hal l-gatni. Nő vagyok, tudod. Téged pedig várnak már az Arénában. Vagy t é-vednék?
Nem téved.