A titkos tőzsdeguru
Anthony Crawfordnak vannak kevéssé ismert arcai, amelyeket nem rek-lámoz a széles nagyközönség előtt. A halandók egy különc kutatónak tar t-ják, aki talán egy kicsit mélyebben ásta bele magát a parajelenségek kut a-tásába a kelleténél. Így ezek bizonyos fokig az agyára mentek, ami főleg feltűnő szórakozottságában és némileg furcsa szokásaiban nyilvánul meg.
Ezzel együtt elismert szaktekintély, aki nem szenved hiányt a meghívá-sokban különféle konferenciákra, mint olyan előadó, aki érdekes színfoltot visz a műsorba. És távolról sem mindegyiket fogadja el, az nem férne bele az idejébe. Különös tekintettel azokra az arcaira, amelyekről a közönség mit sem tud.
Most nem beszélek az Aranykörben betöltött szerepéről. Van olyan o l-dala is, amiről szintén elég kevés embernek van tudomása. Vagy még kevesebbnek. Ugyanis tőlem eltérően Tony szerintem egyáltalán nem fo g-lalkozik a nőkkel az utóbbi időben, tehát nincs kiknek kifecsegniük a titkait.
Persze hülyeségeket mondok – nálam sem fecseghetnek ki semmit. Főleg azért, mert utólag nem szoktak emlékezni a részletekre – a vámpírlét sz o-kásos előnyei. De a prof eleve nagyon elvont figura, összesen két partn e-réről tudok. Az utóbbit jó ideje elküldte, valószínűleg nem sokkal finoma b-ban, mint ahogy én intéztem a saját dolgaimat. A régebbiről elég bizarr történetek keringtek egy darabig, ugyanis az őrültek házában kötött ki, majd később öngyilkos lett. Tudok olyan varázslatról, amellyel el lehet érni ezt a hatást. Hát igen, mindenkinek más a stílusa. Nekem a kard, más-nak... Mindegy, ha ez történt, oka az volt rá, bőven.
Barátkozni nem barátkozik senki közönséges halandóval. Üzleti ügyeit interneten keresztül intézi, amikor csak teheti. A technokrata részét – tű z-fal, kémprogram elhárító, ilyenek – szinte biztosan maga Shadowwarrior komponálta. Ő a legjobb, akit az okkultista ismerhet, a mi köreinkből. Na most, ha tényleg ő rakta fel a jelenlétgátló programokat – ezeket más lét-síkokon JÉG-nek is szokták emlegetni – akkor egészen biztosan van ben-ne fekete jég is. Az a fajta behatolás elhárító, amely fizikailag megöli a felhasználót a másik gépnél. A jegeket eredetileg nem PC-kre tervezték, hanem olyan ketyerékre, amelyeket közvetlenül csatlakoztatták rá az agy-ra, a magasabb hatékonyág elérése érdekében. Csakhogy Shadow min-dent továbbfejleszt. Egyszer mesélt nekem az általa kitalált technológiáról.
A lényeg egyszerű: olyan kódot küld vissza a támadó gépre, amely biz o-nyos frekvenciájú hangokat és fényeket gerjeszt, felhasználva a PC egyes
alkatrészeit. A hangokra nemcsak a hangfalait, nehogy a kikapcsolásukkal ki lehessen küszöbölni a kívánt eredményt. És természetesen az ember által nem hallható és látható tartományban. Így a szerencsétlen hacker gyanútlanul ül tovább a gép előtt, miközben mindenféle válogatott marh a-ságokban gyönyörködik a valós adatok helyett. Az első tünetek úgy tíz percen belül jelentkeznek – már nem is tudja, mit keresett pontosan. Fé l-óra múlva arra sem emlékszik, hogy ő maga kicsoda. A memóriája szép lassan teljesen üresre törlődik, míg a végén elfelejt lélegezni. Kedves módszer, nekem tetszik. Egyszer lehet próbálkozni. Bátraké a szerencse.
És a temetők tele vannak hősökkel, ahogy mondaná Robert Gorn atya.
Apropó, majd hozzá is be kellene ugranom.
Innen a helyzet adott. Senki nem tud az üzleti ügyeiről a pár beavato t-ton kívül. Pedig neki is megvan a maga legális pénzszerzési módszere ebben a világban. Ő nem öl meg senkit. Bár biztosan akadt már olyan, aki közvetve miatta ugrott le a hídról.
– Megfogadtam a tanácsodat.
– Melyiket?
Nagy nehezen elszakítja magát a képernyőtől. Most is valami gazdas á-gi híroldalt nézett. Grafikonok, adatok, kommentárok.
– Gartht illetően.
Itt már érdeklődéssel hátrafordul.
– Beleegyezett?
– Igen. De csak akkor, ha magáért a játékért teszem.
Tony elismerően csettint a nyelvével.
– Jellemző rá. Így van. Játszani csak a játék kedvéért szabad.
Vajon vonatkozik-e ez a halálos játszmákra is?
– Ha nem így teszel, úgy kergeted a győzelmet, mint egy káprázatot.
Nem nézel a lábad elé, és menthetetlenül beleveszel a mocsárba. Vagy ha jobban tetszik ez a hasonlat, a szakadék mélyén leled veszted.
– Tudod, hogy majdnem úgy beszélsz, mint egy Harc-Isten pap?
Széttárja a karját.
– Naná! A legkomolyabb harc a játék. És minden harc játék is egyben.
Csak a tét más. Kinek jóval magasabbnak tűnik. Kinek egyáltalán tét nél-küli. Azt hiszem, felesleges mondanom, hogy mindig az utóbbiak nyernek.
Tessék, itt a válasz a halálos játszmákkal kapcsolatos kételyeimre. A halandók vajon miért képtelenek egyszerűbb kérdésekre is gyorsan fele l-ni? Gyűlölöm, ha egy általam fontosnak tartott felvetést válasz nélkül
hagynak. Nem úgy, hogy kereken megtagadják a válaszadást – ilyet én is szoktam néha – hanem amikor úgy tesznek, mintha meg sem hallották volna. És ha nyíltan egyértelmű figyelmeztetést kapnak, talán akkor és ott figyelembe is veszik, de legközelebb újra eltáncolják ugyanazt. Vagy való-ban ilyen ostobák, vagy engem néznek madárnak. Az előbbi a saját bajuk, az utóbbiért hivatalból kijár a kard a torokba. Ami szintén a saját gondjuk, végső soron.
Mellesleg ez volt az egyik oka, hogy miért szabadultam meg attól a lánytól ilyen kurtán-furcsán. Tulajdonképpen még kedves is voltam, a k ö-rülményekhez képest. Wolf lelki társnak szánta, de a fenének kell olyan lelki társ, aki nem akkor beszél veled, amikor te azt szeretnéd, hanem amikor éppen nincs jobb dolga. Ami igen ritkán adódik, mert minden font o-sabb. Az egyetlen igazán hűséges társam a kard. Mindig így volt, és így is fog maradni.
– Tony, Wolfnak nem a póker volt az egyetlen befejezetlen játszmája.
Kérdően felvonja a szemöldökét. Mivel nem szól semmit, folytatom.
– Ahogy látom, éppen hasonlóval foglalkozol.
Gépiesen hátrapillant a monitorra.
– Na ne mondd. Solo mint tőzsdejátékos? Viccelni tetszik.
Rezzenéstelen arccal nézek vissza rá.
– Persze. Viccelek. Úgy szoktam. Ezzel a számmal indulok az idei hu-morfesztiválon.
Tényleg elneveti magát.
– Ne haragudj. De ez már a perverzió határát súrolja.
– Sosem voltam ellenzője a perverziónak. Kérdezd meg a nőimtől.
Kezd felbosszantani. Ebben a rohadt kilenc évben nincs idő ilyen tilitolizásra.
– Solo, ha pénz kell...
Rácsapok a kezemmel a dohányzóasztalra.
– Annyi helyi pénzt szerzek, amennyit éppen akarok, te csökött agyú!
Te is tudod, hogyan!
Azonnal rádöbbenek, hogy a „csökött agyú” azért túlzás volt, különösen a professzor esetében.
– Bocs, ez egy kicsit erősre sikerült. Nem állt szándékomban.
A prof tágra nyílt szemekkel bámul maga elé. Aztán felnéz.
– Hát igen...
Az asztal lapja végig van repedve.
– Tulajdonképpen ráfért már az egész helyre egy kis felújítás.
Az asztal felülete már vadonatúj polírozással ragyog, és az egész sz o-bára alig lehet ráismerni. Még a tapétát is kicserélte. Mindezt persze pár egyszerű varázslattal. Tud ő, ha akar.
Crawford látja a csodálatot a szememben, ezért hozzátold még némi magyarázkodást.
– Tudod, a rendrakással az a baj, hogy teljesen mindegy, naponta ké t-szer végzed, vagy egyt-szer egy évben. Mindkét esetben minimum félóra, és maximum félóráig marad fenn.
Ezzel egyidejűleg lesodorja a nadrágszárával az asztalról az eddig a szélén egyensúlyozó üres poharat. Apró darabokra törik a padlón.
– Na ugye megmondtam.
Egy mozdulattal eltünteti az üvegszilánkokat.
– Ezzel az erővel össze is rakhattad volna, – jegyzem meg kissé ep é-sen.
– Á, úgy is untam már!
Egymásra nézünk. Mindkettőnknek a Gyaloggalopp jut eszünkbe. Egy darabig együtt röhögünk, majd Tony, a nevetéstől könnyes szemeit törö l-getve, megkérdezi:
– Szóval mit akartál tudni a tőzsdéről?