Sok olyan világ van, amely történelmének valamelyik pontján egyik vagy másik országban egy nagyon fiatal valakinek jut véletlenül a korona. Az ilyen uralkodóknak egyetlen közös vonásuk van – szinte soha nem alakul a sorsuk átlagosan. Van, akit azon nyomban eltesznek láb alól. Van, aki nagy hódító lesz. És volt olyan is, aki féktelen kicsapongásai miatt lett h í-res. Ezek az utóbbiak nagyon sokszor vérrel vegyültek, nem is akárhogy.
Vajon ez a tüsi sötétszőke hajú óriás, aki éppen előttem áll, melyik kateg ó-riába tartozik? Földi mércével nézve van vagy tizenhét éves, de szabad szemmel is látszik, hogy nem mindennapi fizikai erőt örökölt valamelyik ősétől.
Nem tudja, hogy barát vagyok, vagy éppen most készülök arra, hogy megszabadítsam az anyagi lét béklyóitól. Tartása ugyanakkor nyugodt, nem próbálja rángatni a bilincseit, amelyekkel odaláncolták a tömlöc fal á-hoz. Felesleges is lenne, a nemesacél csak felhorzsolná a csuklóit. Önfe-gyelme, az van. Talán inkább, mint nekem. Az a vörös köd időnként elő-jön, és akkor olyat kell cselekednem, ami enyhén szólva is furcsán hat.
Vagy akkor annak látszik.
Mielőtt idejöttem, egy darabig még elidőztem az Elefántcsont toron y-ban. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, aztán valamilyen indíttatástól vezérelve letiltottam annak a halandó lánynak a kulcsát, akinek egy szí-vességet ígértem, Wolf iránti tiszteletből. Akkor egy kicsit úgy éreztem, most szegem meg az ígéretem, de ez valamiért nem váltott ki belőlem semmilyen lelkiismeret furdalást. Teljesen indokoltnak látszott.
Utólag rájöttem, hogy tényleg az. Nem megszegtem bármit, hanem é p-pen fordítva – teljesítettem. Mellettem könnyű meghalni – tehát a legjobb, amit tehetek, hogy távol tartom magamtól, amennyire csak lehet. Bezárok minden ajtót, és nem mondok többé neki semmit, így el is fogja felejteni, hogy Solo Wolf valaha létezett.
A Földre amúgy is ritkán jövök már – csak amikor szükséges Wolf játszmáinak a befejezéséhez és a fia segítéséhez. Három ilyen befejezet-len játszmát hagyott maga után. Ha mind a hármat megnyeri, a korlátlan szabadságához korlátlan hatalom is társult volna, emberi fogalmak szerint.
Megnyerem neki én. A lánnyal egyik sincs kapcsolatban, így vele vége mindenfajta párbeszédnek. Értelmetlen, unalmas és fárasztó. Különben is, a Sötét Harcosok Kódexének Első Parancsolata a Ne erőltesd! Ha ezt minden hadvezér betartja, jóval kevesebb lenne a vesztes csata.
De most itt van dolgom.
– Megtiszteltetésem, hogy kiszabadíthatom, Nagyméltóságú Valfor Herceg.
Utálkozó fintort vág.
– Hogy kerültem ide? A koronázási ünnepséget készítettük elő, és a k-kor...
– Ó, a koronázás... az megtörtént.
Csodálkozva emeli rám a tekintetét. Aztán belehasít a felismerés.
– Az átkozott de Bruelle! Tudtam! Meg fog ezért lakolni! Vissza kell fog-lalni a trónt!
A düh szikrái lobbannak a szemében. Én viszont ismét kezdek morbid lenni.
– Ja... persze. Jut eszembe. Az is megvolt már. Vee, mutasd meg neki.
Vivien vigyorogva magasba emeli a gróf levágott fejét, a hajánál fogva.
A legszebb az egészben, hogy az áruló arcán még mindig ott az ájult gyö-nyör. Hát nem a legrosszabb halál volt.
Én teljesítem az ígéreteimet. Feltéve, hogy nem erőszakkal vagy női, esetleg mágikus bájjal próbálják belőlem kicsikarni. Ugyanis ezt az utóbbi fajta technikát is az erőszak egyik fajtájának minősítem. Legutóbb az i s-merős fehér mágusnőm akart olyasféleképpen elérni valamit. Sajnos kén y-telen volt kitapasztalni a Sötét Oldal abszolút fölényét. Aztán később rájött, hogy nem is tettem vele olyan rosszat. Igen, mi irányítjuk a Világot, a Kard Urai, a Fénynek pedig pont annyi ereje van, amennyit engedünk neki meg-tartani. És ez így van jól.
Az ifjú nemes még mondana valamit, de nincs se időm, se kedvem b e-tartani az udvari etikettet. Modortalanul közbevágok, miközben belenézek a szemébe, hogy ne kapálózzon:
– Két választása van, Felség. Az első az, hogy megpróbálja saját maga rendbe hozni királysága dolgait, mindenfajta segítségünk nélkül. Nem ne-héz megjósolni, hogy akkor a legjobb esetben nemsokára ugyanitt fog kikötni, valószínűleg a jelenleginél érezhetően rosszabb állapotban. De járhat ennél sokkal cefetebbül is. Azon kívül – ami lényegesen fontosabb – ez nem esik egybe a terveinkkel. Tehát ha így dönt, megtakarítom Önnek ezt a szenvedést, és megparancsolom a harcosainknak, hogy azon nyo m-ban végezzék ki. Majd azt mondjuk, a Gróf Úr tette. Mert azt mégsem hagyhatjuk, hogy a fővárosában templomot emeljenek egy démoniste n-nek, csak mert Ön a tapasztalatlansága miatt elveszíti majd ellene a háb o-rút.
A testén végigfut a borzongás. Ennek ellenére még mindig erőlködik, de abban a pillanatban abbahagyja, ahogy a szemem színe vérvörösre vált. Igen, tudok rémületet kelteni, ha éppen azt akarom.
– Azonban meg kell mondjam, Felség, hogy ez a megoldás, akárhány vonzó előnnyel is rendelkezik – például a körülményeket tekintve, én is rátelepedhetek a trónjára – távol áll a legésszerűbbtől. Ugyanis az össz e-gyűjtött értesüléseink szerint Ön nem kis népszerűségnek örvend a kö z-emberek körében, ami aligha mondható el megboldogult de Bruelle bará-tunkról vagy akár rólam, akit itt nem ismer senki. Tehát az ajánlatom:
Megszervezzük Önnek, hogy az a hír keljen szárnyra, hogy Ön valóban elmenekült a kastélyból, nem pedig gyanútlanul belesétált az áruló legelső kelepcéjébe. Majd szövetségeseket keresett, – teátrálisan meghajolok, – ezek lennénk mi. És győztes hadsereg vezéreként tért vissza otthonába, hogy karóra tűzze a gaz gróf fejét a vár falán. Mint győztes, nem köteles senkinek magyarázattal szolgálni. Aki mégis igényt tartana ilyenre, majd megkapja a Nagymestertől, akár ugyanebben a kellemes helyiségben, megfelelő külsőségek közepette.
A herceg szemében értelem szikrája villan.
– Látom, hogy érti. De hogy ne legyenek illúziói, a hadvezérem lesz a valódi úr.
Lesliere mutatok.
– Ön azt teszi, amit a Nagymester mond, nem hősködik, és nem önállóskodik. Ha így jár el, a végén Önt megkoronáztatjuk, mi pedig eg é-szen másfajta templomokat hagyunk itt hátra. Ezek az Ön számára érin t-hetetlenek, de a világi hatalom dolgába nem sokat fognak beleszólni, leg-feljebb további segítséget kaphat rajtuk keresztül, ha igényli. A sivatagban rendet teszünk, és az Ön érdemeként tüntetjük fel. Így a saját népe sz e-mében ünnepelt király lesz, egészen addig, amíg meg nem feledkezik a valós helyéről.
– Elfogadja?
Gyanakodva ugyan, de bólint, nem lévén jobb választása.
– Akkor üdvözlöm az új terjeszkedő birodalmunk nagyhatalmú Helyta r-tójaként.
Szeme elégedetlenül rebben, de csak ennyi.
– Higgye el, hogy sokkal nagyobb megtiszteltetésben részesül, mint Ön azt most gondolja.
Végül is, valóban megtarthattam volna a királyságát magamnak is. Kár, hogy számomra ez kevés.