„Kedves Solo Icewind Vámpírlord,”
Már rosszul kezdődik. Ha így indítok egy levelet, az valószínűleg üzleti jellegű, különös tekintettel a hivatalos megszólításra. Vagy valami nagyon komolyat akarok közölni, és egészen biztosan nem kellemeset. Ha nekem írnak így magánlevelet, akkor egész bizarr a helyzet, mert feltehetőleg valóban minden nem létező kedvességemre szükségem lesz, hogy azon nyomban ne a kardhoz kapjak. Persze a Máguslány esetében ez fel sem merül.
Viszont egészen biztos vagyok benne, hogy elveszítem. Főleg a vörös ködnek köszönhetően. Hát Tye, nem örökre. Amúgy sem érdemeltelek meg.
Ez meg egy hülye megállapítás részemről. Mintha nem tudnám, hogy a párkapcsolatok sosem aszerint alakulnak, ki mit érdemel. Inkább szere n-csejáték, mint akár a póker. Abban egész könnyű nyerni, ha rájössz a nyi t-jára. De itt? Á!
„Anthony küldött neked egy másik üzenetet is. Hasonlót. Utólagos e n-gedelmeddel beleolvastam.”
Persze, nincs jelszóval titkosítva semmi. Hiszen csak én járok erre. Már csak én.
„Te úgy is ki akartad törölni az egészet. Nyugodtan megteheted. Volt az asztalodon egy pendrive, amit sosem használtál.”
Ezt még Wolf kapta ajándékba. Csakhogy ő maga mindig is jobban szerette az újraírható CD-ket.
„Átmentettem rá, és elvittem. Megőrzőm neked. Talán egyszer egy m á-sik manifesztációdnak szüksége lesz rá.”
Érdekes gondolat. Nem is olyan ésszerűtlen. Wolf valóban vonzódott ahhoz a lányhoz, efelől semmi kétségem. Emberek... furcsa észjárású lények. Mindent túlbonyolítanak, és elkövetnek egy csomó badarságot.
A legfőbb átkuk az a nyúlfarknyi életük. Semmire nincs idejük. A pá r-kapcsolatokban sincs másként. Nincs idő megvárni az igazit. Mert egy -kettő, három, hopp a koporsó. Kampec. Hányszor fordul elő az, hogy ö sz-szekerül ugyan az igazi pár, de nem szinkronban? Az egyik kilencven éves már, a másik csak harminc. Volt valamelyik földi létsíkon ilyen költő, pont így járt. Talán egy évig lehetett boldog. Amíg végigég egy gyufaszál.
De hogy Wolf miért felejtette el, hogy ez mind rá nem érvényes? Fiatal halandó nők mindig lesznek, a Földön is, és még számtalan helyen, ahová ugyanúgy bejáratos volt. És egy-egy csak akad mindig köztük, aki elég intelligens is ahhoz, hogy szót tudjanak érteni, ha nem is tökéletesen.
Vagy ez tényleg ennyire ritka? Na mindegy. Főleg, hogy a tökéletesség eleve nem létezik. Na meg a tökéletes lényt csak csodálni lehetne, szeret-ni nagyon nehéz. Tye sem az, csak nagyon közel áll hozzá.
Wolf pedig mindig annyi évesnek nézhetett volna ki, ahánynak éppen akar. Nekem például tetszik ez a huszonöt éves forma. Ezt meg is tartom erre a kilenc évre. Nincs szükségem arra, hogy úgy tegyek, mintha öre-gednék. Nem tartok fenn kapcsolatokat közönséges halandókkal. Semmi-lyeneket.
„Azért olvasd át, ha az értékes időd megengedi.”
Némi rejtett gúny. Pont én szoktam azon kiakadni, hogy a halandóknak soha nincs idejük a valóban lényeges dolgokra. Minden fontosabb. Jó, átolvasom. Még egy kis adag édeskés szirup talán nem mérgez meg.
„Ahol a szokásos halandó allűröket vélted látni, szerintem egészen más rejtőzik. Nem vagyok annyira tévedhetetlen, mint te, elvégre csak egy nő lennék.”
Ismét egy tüske. Hogy ne játsszak profétát. Jogos valahol. Na jó, lev e-let egy kicsit félre. Mi van abban az olyan érdekfeszítő Anthony-féle üze-netben?
Végigolvastam.
Miért nem hallgatok Tye Semahra? Szinte mindig neki van igaza. Nem fogom kitörölni, ennyi érzés van a vámpírban is. Az előzőt se.
Wolf rájött valamire. A lány azért játssza a vagányt, mert valószínűleg életében nem simogatta meg senki rendesen. És már nem is várná el, csak viszonyuljon hozzá valaki úgy, mint szeretnivaló emberhez. Óriási a szeretetéhsége, kompromisszumokra is hajlandó, mert elsorvadna ané l-kül. Emberek...
A tüskés maszkja alatt pedig egy nagyon kedves kislány rejtőzik, aki fél előbújni az ágy alól. Bántotta vajon valaki? Nem mostanában, régebben.
De hát Wolf sem azért lett ilyen, mert felnőttkorában bárki... illetve aki a k-kor megpróbálta, az már nem fog próbálkozni semmivel.
És mit tesz erre Wolf? Amikor felfogja, hogy mi a helyzet, mást se csi-nál, mint simogatja. Na nem szó szerint, bár nem csodálkoznék, ha az is előfordult volna, teljesen ártatlan hangsúllyal.
Annyiban jól járt vele a kislány, hogy Wolfot soha nem érdekelte, hogy egy nővel volt-e testi kapcsolata. Mint ahogy engem sem érdekel – egy-szerűen és könnyen hozzáférhető örömök. Attól nem viszonyult a nőkhöz se jobban, se rosszabbul.
Na most mit csináljak vele? Végül is, ha akarom, manifesztálhatom magam ismét emberként. Talán megteszem. Talán nem. Talán csak sok év múlva. Talán egy másik létsíkon, ahová kaput fogok neki nyitni. Majd.
Annyi „talán”. Csak egy a biztos: ártani nem kívánok. Talán sikerül. Ismét morbid vagyok. Talán az a legjobb, ha kiparancsolom a kard ívéből. Néha nem árt egy tabula rasa. Kapni fog egy rózsaszín rózsát egy haiku kísér e-tében. Ha abból nem ért, magára vessen.
Viszont nem olvastam még el Tye levelének a végét. Na folytassuk...
„Ha veszed magadnak a fáradságot, eldöntesz majd mindent, amit el akarsz dönteni. Saját belátásod szerint, én már nem kívánok beleszólni.
Mint ahogy másba sem. Nem jövök vissza. Ebben a kilenc évben nem.”
Remek.
...a gitár zengett, a dal rikoltva szólt – nincs lelki társad, és soha nem is volt...
Nem mintha nem lennék meg lelki társ nélkül is. Solo Icewind vagyok, szerelmem a kard, kísérőm a jeges szél.
„Még egy fontos dolog – amit átéltél az elmúlt órákban, nem álom volt.
Hagytam, hogy a tudatalattid oda vezessen, ahová az ösztöneid
irányíta-nak, és ott tedd azt, amit a leginkább meg akarsz tenni. Látni akartam az igazi arcodat, Solo Icewind Vámpírúr. Láttam. Nem vagy Wolf. Nincs me l-letted helyem. Veeh jó párod lesz.
Nincs bennem irántad harag – olyan vagy, amilyen. Te se haragudj rám. Más manifesztációkban még biztosan találkozunk. Mint mindig. És nem örökre.
Tye”
Gyomrom görcsben. A kezem elengedi az egeret. Beletemetem az ar-comat a tenyerembe. Egy darabig így ülök, és nem jut eszembe semmi, de semmi...
Solo, nem ülhetsz így a végtelenségig...
Miért nem?..
Ezt a miértet most egyáltalán nem érzem tréfásnak.