Furcsa szövetségek
Ezt se hittem volna. A Harc-Isten templomában állok. A papok inkább ha-sonlítanak lovagokra, mint szerzetesekre. A falakon mindenhol fegyverek, zászlók és pajzsok. A sarkokban üres lovagi páncélok.
- Igen, ennek az istennek vagyok a harcos-papja, – mondja Gorn. – Ezért nem hatott rám a vámpírdelejed. Minket nem lehet irányítani sem parancsvarázslatokkal, sem különféle tudatrablásokkal. I m-múnisak vagyunk a félelmen alapuló mágiára is.
Ezt jó lesz az eszemben vésnem. Teljesen logikus, hogy a vámpírteki n-tet nem hatásos mindenkivel szemben. Solo Wolf is kitapasztalhatta, am i-kor egy másik létsíkon ki kellett cseleznie egy helyi fekete mágust. Ha csak a különleges képességeken múlt volna, és nincs ott Buchanan, mint segítőtárs, akkor már ott feldobta volna a talpát. De valahogy annyira megszoktam, hogy elég a szemébe néznem valakinek, hogy teljesen az uralmam alá hajtsam, hogy berögződéssé vált. Az Arénában nyilván nem próbálkozhattam ezzel, mert ez a fajta technika speciel nem engedély e-zett. Még itt sem. Pedig Prosperity városállam befolyási övezetében szinte mindent szabad, mert az itt főistenségként tisztelt Sors úgy véli, mindenki úgyis azt kapja tőle, ami kijár, tehát feleslegesek bármilyen korlátozások.
Ennek megfelelően a Jólét Városában a közbiztonság hihetetlenül ro n-da, kivéve a nemesi negyedet, az utcák koszosak, és itt gyűlik össze a Sötét Birodalom minden söpredéke – az éppen pénzszűkében szenvedő kalandorok, szerencsét próbáló bárdok és trubadúrok, üldözött közelle n-ségek. Ha jól belegondolok, én is azért járok ide, mert néha jól esik söpr e-dék módjára viselkednem. Szépen kiengedni az ösztönöket, és aki bújt, aki nem, meghalni könnyű, a feltámadás pedig csak a kiválasztottaké.
Természetesen az utóbbiak közé tartozom. Tisztességtelen játék? De-hogy. Ők is pontosan tudják, mit vállalnak. Felteszek a fegyvermesternek egy kérdést:
– Milyen a Harc Istene? Akkor számíthatok a segítségére, ha áttérek a hitére?
Gorn ingatja a fejét.
– Nem. Mindenfajta harcot értékel, ha lát benne szépséget. Nem fo n-tos, hogy milyen ügyért harcolsz, neki az lényegtelen. Csak az számít, hogy hogyan. Az én figyelmemet akkor irányította rád, amikor a sötét elf nemessel vívtál. Félelmetes híre van. És tőled eltérően nem törődik azzal, hogy ne vegyen el életeket csak sportból. Neki mindegy. De te úgy ronto
t-tál neki, mint egy forgószél, nem foglalkozva azzal, hogy rajtad kívül senki sem számított a győzelmedre.
– Bevallom, én sem.
Összecsapja a tenyerét.
– Ez az! Amikor láttad, hogy veszíteni fogsz, mégis felvállaltad az ösz-szecsapást! Itt irányult rád az Isten szeme. Ezt a magatartást szereti. Am i-kor semmivel sem küzdesz rosszabbul a Halál árnyékában, mint ha csak egy veszélytelen gyakorlás lenne a barátoddal.
A Halál árnyékában... csak ott küzdök igazán jól. De ezt megtartom magamnak. Halálos játszmák... amelyekbe Tye szerint általában bele is halok. És akkor majd manifesztálom magam újra, valamilyen más alakban.
A mostani megjelenésem annyiban szokatlan, hogy Wolffal van egy kö-zös részünk – nevezetesen a vámpírlény. Ezért a legtöbb emléke is velem van, csak egyeseket nem tudom értelmezni, és egy sor másikban képtelen vagyok felidézni minden részletet.
– A Harc Istene nem követel kizárólagosságot. A jellemeddel szemben sem támaszt semmiféle követelményt. Neki áldozhat bárki, aki betartja a lovagias küzdelem íratlan szabályait. Nem szúrhatsz senkit hátba, és sen-ki elől nem hátrálhatsz meg, mert elveszíted a jóindulatát. Amíg viszont megvan, mi tanítunk téged győzni, hogy tetteiddel hozz dicsőséget annak, akit tisztelünk és követünk.
– Tehát ez egyfajta szövetség. Sosem gondoltam volna, hogy pont a Harc Istenével kerülök ilyen kapcsolatba.
Gorn elmosolyodik:
– Sosem tudhatod, milyen furcsa szövetségekre sarkall a mindenkori jelen. Nem biztos, hogy ez az egyetlen.
A jelen... amelyben létezem.
A harcos-pap látja rajtam, hogy mennem kell.
– Még pár szót búcsúzóul. Csak tanácsok.
Tiszteletteljesen meghajolok.
– Szívesen fogadom új szövetségesem bármilyen útmutatását.
– Akkor figyelj rám.
A belépőd nagyon hatásos, te is láttad. De csak egyszer, vagy olyan ellenfél ellen, akit már legyőztél valamikor ugyanúgy. Ne használd több alkalommal ugyanazon a viadalon.
Milyen igaza van. Vannak olyan dolgok, amelyek elinflálódnak, ha ál-landóan forgalomban vannak. Hány egykori káromkodás lett az irodalmi nyelv elfogadott részévé? Vagy mikor ér többet a nők által olyannyira ke d-velt „szeretlek” szó – nemrég beszéltünk erről Tyejal. Ha mindennap eli s-métlik unottan tízszer, vagy pedig csak egyszer hangzik el, talán alig hal
l-hatóan? Vagy mennyit érne a Solo Wolftól kapott fehér rózsa, ha minden nő kaphatott volna belőle, és nem csak azok, akik tettek is érte valamit?
Biztosan ugyanúgy van a félelemkeltéssel is – mert a jeges szél nyár közepén...
– Más: lehet, hogy tévedek, de téged mintha valamiféle küldetés vezé-relne, hogy győzni akarj. Felejtsd el. Nem győzni kell akarni, hanem a l e-hető legkeményebben harcolni. Akkor a győzelem megjön magától. És mellékesen a küldetésed is teljesül. Egyébként elbukod mindkettőt, men t-hetetlenül.
Csak tedd a dolgod, a küldetésed is teszi a magáét – nem kell vele kü-lön törődnöd, csak elvonná a figyelmedet.
Küldetés? Hát csak egyfélét tudok elképzelni – Solo Wolf által megál-modott pozitív csodát. Valóban szép lenne megcsinálni. Bármelyik Solo manifesztációhoz méltó. De az a „díj”, amit talán ő áhított magának, n e-kem érdektelen. Maga a diadal lenne az. És nem ehhez az Arénához van köze. Az a játszma sokkal halálosabb...
Megköszönöm az aranyat érő szavakat, és elbúcsúzom. Már kifelé ta r-tok a templomból, amikor még utánam kiált:
– Még egy dolog! Ne feledd: a temetők tele vannak hősökkel!