– Te tényleg soha nem iszol... bort?
Incselkedve kérdezi. Mindig is kifigurázta a vámpírlétemet. Egy szót sem hitt belőle. Pedig volt, ami majd kiszúrta a szemét. A hivatalos verzió mindig egy és ugyanaz: azért vallom magam annak, aminek, mert nem vagyok hajlandó semmiféle közösséget vállalni az emberiség némelyik előítéletével. Milyen könnyű megmagyarázni a szokatlant azzal, hogy az csak szándékosan elhintett káprázat...
– Valamikor nem vetettem meg. Amikor még félig ember voltam. De jobban szerettem a Bloody Maryt.
Nevet. Nagyon kellemes jelenség. Tudnék belé szerelmes lenni? Nem hiszem. És szeretni? Talán. Mindenesetre szellemi partnerként elfoga d-nám. Nem örökre. Hm. A varázsszó. Érdekes, a tudatalattim ismét megtré-fált.
Eszesebb a megszokottnál, de ez igaz volt a félénk kislányra is, aki olyan nagyon farkast akart játszani. Itt van még valami más is – ez a nő nem gondolkodik sablonosan. A kislány igen, még ha nem is vallja be.
De az emberi elme árnyékán nem tud túllépni ő sem. Hiszen férjnél van – akkor hogy lehet az, hogy most velem ül egy asztalnál, egy vázában fehér rózsa, amit nyilvánvalóan nem vihet haza, mert nem tudná kimagya-rázni? Hogy fog elszámolni az itt eltöltött idővel? Hogy lehet, hogy ezek közül egyik kérdés sem izgatja?
– Miért játszod azt a vámpírosdit? Olyan okosokat mondasz, amikor nem jön rád az a bolondéria.
Kérdéssel válaszolok a kérdésre:
– Azt tudod, hogy meg vagy igézve?
– Megigézve? – szép arcán csodálkozó mosoly. – Ezt hogy érted?
– Kicsit feloldom a varázslatot, és rá fogsz jönni magadtól is.
Még mindig mosolyog, de az arckifejezésébe egyre inkább belevegyül a meglepetés. Körbenéz. Mindezt eddig is látta, de valahogy nem hagyott benne benyomást. Így már igen – eltüntettem a ködöt a tudatából.
Visszafordul hozzám. Erősen megrázza a fejét, mintha ettől magához térhetne, vagy valami. Szeme tágra nyílik.
– Te... külön terembe vezettél anélkül, hogy észrevettem volna? Hogy csináltad?
Észreveszi a virágot.
– Ez az enyém?
– Látsz itt másvalakit is? Egyébként szerinted hol vagyunk?
Kezd nyugtalan lenni. Idegesen ránéz az órájára.
– Úristen! Ez megállt! Mennyi ideje vagyunk itt? Egyáltalán...
Hangja elakad, ahogy belenéz a szemembe. Várakozóan figyelem.
Leejti a kezét az asztalra, arcán döbbenet.
– Te tényleg...
Megnyugtató mozdulatot teszek a kezemmel.
– Nem tartok igényt a véredre, nem kell félni. A „szüzességedre” sem, különben már rég megkaptam volna, és még csak nem is emlékeznél rá.
Az óra miatt se aggódj. Én állítottam meg, mert becsapott volna. A hely, ahol vagyunk, Terra Infinita, bár ez nem mondhat még neked semmit. An-nak is egy olyan része, ahol a te létsíkodhoz képest áll az idő – most hadd mellőzzem a tudományos magyarázatot, de később szolgálhatok ilyennel is, ha igényled. Vendégségbe hívtalak. Kis mentális ráhatással, így fel sem merült benned, hogy visszautasíthatod. De ennek nem valami csalárd oka volt, hanem csak annyi, hogy különben sosem tudnánk veled igazán be-szélgetni. Pedig rendkívüli vagy, ez azonnal látszik. Nem a külsőd, bár ilyen tekintetben sem panaszkodhatsz.
Nem vagy a foglyom, csak szívesen látott látogató. Ha bármi miatt nem éreznéd magad jól, távozhatsz akár most is, de nincs hová sietned – po n-tosan oda és akkor fogsz visszaérkezni, ahonnan és amikor elindultál.
– Biztosan álmodom.
Ismét egy mosolyt villant felém. Nem csalódtam benne, nincs benne fé-lelem. Megint körbejártatja a szemét, ezúttal alaposabban.
– Ízléses. Nem a legrosszabb álom.
– Remélem is, mert én kértem ezeket a színeket. Na meg a gyertyákat, az aláfestő zenét, és minden mást is. És a vámpírlordok adnak a stílusra.
A legtöbbje, legalábbis.
Legyint.
– Persze. Álomban bármit kérhetsz. Illetve én kérhettem ezt, végtére is az én álmom. Csak olyan élethű.
Az asztalon álló égő gyertya fölé emeli a tenyerét.
– Au!
Elrántja a kezét. Felém fordul.
– Nagyon valóságosnak hat. Bár mindig is gyanús volt nekem, hogy ezek a módszerek nem alkalmasak arra, hogy megkülönböztessük az iga-zán színes álmot az ébrenléttől. Csak azt nem értem, te mit keresel az ábrándomban? Hisz alig ismerlek. Ennyire mély benyomást tettél rám ilyen rövid idő alatt?
Elneveti magát.
– Tulajdonképpen nem zavar, különösen hogy vámpírnak egész bará t-ságos vagy. És egy álomban lehetek kicsit szabadosabb.
– Miért, hány vámpírt ismersz közelebbről?
A szája elé teszi a kezét, és csendesen rázkódik a kacagástól.
– Ti emberek olyan elhamarkodottan alkottok véleményt. Olyanról is, amivel egyáltalán nem találkoztatok. Pletykák, hiedelmek, legendák.
Semmit nem tudtok rólunk, azon kívül, amit valaki hallott olyantól, aki me-sélte, hogy ismert valakit, aki majdnem... Így van?
Tűnődve néz vissza.
– Most sem mondasz hülyeséget. És álomban lehetsz vámpír, miért is ne?
– Szerinted mi a különbség az álom és a „valóság” között?
Széttárja a karját.
– Olyan egyszerű. A valóság érzékelhető, tapintható. Az álom csak káprázat.
– Káprázatok és igézetek... Amíg meg voltál igézve, minden valósá g-nak tűnt. Most nincs igézet. Odatennéd újra a kezed a gyertyaláng fölé?
Hisz csak káprázat. Vagy a fájdalom nem volt az? Akkor most alszol, vagy ébren vagy? El tudod dönteni?
Kortyol egyet a borából.
– Azt hiszem, igen. Ennek a bornak nagyon szokatlan az aromája. Fi-nom, de nem ismerek ilyen fajtát – a valóságban gondolom, nem létezik.
Tehát...
– Melyik valóságban?
Keze megáll a levegőben. Egyenesen a szemembe néz. Látom rajta, hogy kezdi érteni. Soha nem foglalkozom átlagos képességű halandókkal.
Most sem tévedtem.
Leteszi a poharat az asztalra, olyan óvatosan, mintha félné összetörni.
– És mi a terved velem, vámpírlord?
Elképesztő, hogy szinte minden nő előbb-utóbb így szólít. Mintha nem lenne nevem.
– Szólíts csak nyugodtan Solo Icewindnek. Az a név, amelyen ismersz, na az, ami nem valóság. Szerinted mi lehet veled a tervem, mégis? A mai estére csak annyi, hogy jól érezd magad, és olyan dolgokat hallj, amelye-ket csak tőlem hallhatsz. Ami a jövőt illeti...
– Melyik jövőt?..
Olyan találó közbevágás, hogy elhallgatok. A kérdés, amely megvála-szolja önmagát. És benne van minden. Még biztosan sokáig maradunk, de elhangzott az, amiért ide hoztam, és ő mondta ki, a megfelelő helyen és időben.
Muszáj neki halandónak maradnia?.. Mit szólna az örök fiatalsághoz?
Mi lenne, ha...