Ne taníts élni, ha ölni akarsz
– Kezdjük az elején. Te úgy vívsz, mintha elemi érdeked lenne ízekre szedni az ellenfelet. Olyan, mintha mindig valódi ellenséget képzelnél az éppen szemben álló helyébe. Miért?
Sóhajtok.
– Talán valóban így van. A világnak az a része, amelyet ismerek, tele van ostoba kötöttségekkel. Mindig csak a lényeg sikkad el.
A legrosszabbak a halandók.
Ironikusan megjegyzi:
– És a legjobbak a vámpírok?
– Nem, dehogy. De szinte minden halandó csak az élvezeteket hajszol-ja. Az, aki megtagadja őket saját magától, úgyszintén, mert ő meg az ö n-sanyargatásban leli örömét. Ami talán még rosszabb.
Beszélgetni nem lehet értelmes dolgokról senkivel, mindenki rohan va-lahová, nehogy lekésse a saját temetését. Meg rengeteg pénzt igyekeznek gyűjteni, biztosan azért, hogy a legdrágább koporsót vehessék meg m a-guknak. Mire ez sikerül, általában már használatba is vehetik.
Gorn bólint.
– Aha. Értem. És te gyűlölöd az értelmetlen konvenciókat. Csak úgy alapból, vagy valami különös okod is van rá?
Van-e rá különös okom? Van. Megint értéket látok veszni. Persze lehet, hogy az az érték soha nem létezett, csak Wolf akarta észrevenni ott, ahol nem is volt jelen, legfeljebb nyomelemekben. Egy biztos – kimondatlanul maradtak olyan szavak, amelyek talán részeivé válhattak volna az örökké-valóságnak. És miért? A rohadt konvenciók rohadt betartása miatt. Egy értékes valaki felett úgy fog eljárni az idő, hogy semmiféle nyomot nem hagy maga után a létezésben. Már maga az esély kétségbeejtő. Kicsit olyan, mint megfogni egy könyvet, belelapozni, majd véletlenül beleejteni a tűzbe. Pedig az az egy oldal érdekes volt. És egyetlen példány volt belőle.
Ezzel együtt az egész könyv még lehetett csapnivaló. De sosem lehet tudni. Belepottyantani egy gyémántot az óceánba... gyémánt volt, vagy csak üveggyöngy? Csepp a tengerben...
– Látom, hogy van. Nos, az első lecke: bizonyára azt várod el tőlem, hogy megkérdezzelek, mi az. Akkor közlöm: engem fikarcnyit sem érdekel.
És jobb, ha úgy veszed, hogy senki mást sem. Ha van az indulataidnak konkrét okozója – ezt nem tudhatom – akkor hidd el, hogy őt a legkevé s-bé. Őt gyűlölöd?
Megrázom a fejem.
– Nem.
– Szereted?
– Nem.
Magam is csodálkozom a válaszaimon. Pedig teljesen igazak. Solo Icewind itt egy kívülálló. Jó, nem tetszik nekem a világ rendje. És? A fegy-vermester mintha a gondolataimat folytatná:
– Ha az ellenfeleidet akarod megbüntetni a vélt vagy valós sérelmei-dért, eleve hátránnyal indulsz velük szemben. Mielőtt elkezded a harcot, döntsd el magadban, hogy élni akarsz, vagy ölni.
Ha az első, akkor dobd el a kardodat, vonulj egy kolostorba, és ott a z-tán kedvedre meditálhatsz a világ elfuserált berendezkedésén. De ne ta-níts senkit élni, ha ölni akarsz. Főleg saját magadat ne. Majd a Halál Bir o-dalmában vagy a Pokolban – kinek mi jut ki – kielemzed, mit lehetett volna másképp.
Itt és most pedig nem az a fontos, hogy te élj, és hogyan, hanem hogy az ellenfeled meghaljon. Az Arénában elég, ha csak simán veszít, de álta-lában ölnöd kell. Ugye az a kard sem azért készült, hogy díjakat nyerj vele a ringben?
– Nem.
Nem vagyok túl bőbeszédű, attól tartok.
– Akkor arra összpontosíts, hogyan tudod a leggyorsabban elérni, hogy az ellenfeled vagy meghaljon, vagy a földön fetrengjen tehetetlenül. Nem bosszút akarsz állni, érthető? Csak nyújtod a tudásod legjavát. Nem azért, mert bizonyítani akarsz bármit akárkinek, hanem a harcért magáért. A Harc Istene szempontjából lényegtelen, melyik nyer. Ő csak a harc m i-lyenségét értékeli. Ha az ő pártfogása fontos, ezt helyezd minden más fölé. Őt hidegen hagyják mind az esetleges kötődéseid...
...a kötődés megbénít...
– ...mind az esetleges ellenszenveid.
...a gyűlölet elvakít...
– Eddig világos?
Bólogatok. Akár én is mondhattam volna. Mint a Sötét Harcosok Szö-vetségének egyik tagja.
– Te tőrkarddal harcolsz – igazi arisztokrata fegyver, jó az ízlésed. Már csak azért is, mert kiválóan alkalmas az általam tanított elvek bemutatásá-ra. A mágikus pengédet most hagyd, ott a falon találsz elég jó minőségű darabot. Válaszd ki, amelyik a leginkább a kezedre áll, és a gyakorlatban is látni fogod.
– Támadj meg!
Csóválom a fejem.
– Sokkal gyorsabb vagyok egy embernél. Nem a varázskard miatt.
Mindegy, milyen fegyver van a kezemben.
– Aha, persze. Szerintem pedig csak félsz. Semmirekellő szájhős.
Mi van?
– Tudod, vannak olyan vámpírok, akik azt hiszik, hogy csak mert azok, amik, képesek legyőzni egy valamirevaló ember harcost. Holott ti egy e l-puhult faj vagytok. Túlságosan bíztok a képességeitekben.
Szóval túlságosan... egy közönséges vámpír még csak-csak, de ő egy avatárral áll szemben. Elkapom a tekintetét. Azonnal elhallgat. Na igen. A torkához emelem a kard hegyét... és már repül is ki a kezemből. Csak színlelte a hatást. Engem pedig váratlanul ért a keresztbeütés a ruhaujj á-ból kicsusszanó kampós tőrrel.
– Lecke egy. Tényleg túlságosan bízol a képességeidben. Így győzött le az erdei elf is. Amikor elkezdett hátrálni, rögtön rámásztál. Emlékszel arra a pengelendítésedre jobb felé? Egy pillanatra teljesen nyitva maradt a tested. Ő kitért szintén jobbra, és keresztbeszúrt. Fel se fogtad, mi történt, láttam. Mert ugye csak abban gondolkoztál, hogy találd el minél kemé-nyebben. Holott nyilvánvaló volt, hogy ugyanolyan ügyes, mint te. Meg se tudtad karcolni. Miből gondoltad, hogy egy berszerker rohammal elkaph a-tod?
Az az igazság, hogy egyáltalán nem gondolkoztam. Ott volt a szemem előtt a vörös köd, ráadásul pont előtte kerekedtem felül egy másik párba j-hősön. Ő még híresebb is volt. Az az üdvrivalgás... igen. Eufória...
Ismét mintha olvasna a gondolataimban.
– Lecke kettő. A jövő sosem a múlt mechanikus kivetülése.
Különösen számomra. Akinek se múltja, se jövője. De ezt ő nem tu d-hatja. A vámpírlordot meglátta bennem, de a Solo név nem mond neki semmit.
– Tehát hiába győzöl le akárhány bajnokot, elvérezhetsz egy pancser ellen. Tudod hányszor szokott ez előfordulni?
Lecke három, ami ugyanehhez kapcsolódik: ha egyszer veszítettél, ne akarj azonnal revánsot venni. Ha így teszel, nem a tudásod fog harcolni, hanem a semmivel nem indokolt bizonyítási kényszer. Emiatt görcsös le-szel és ideges, pont akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne az összpontosításra.
Na szedd fel a kardot, és próbáld meg még egyszer...