– A kápolna restauráció alatt van. Idegeneknek szigorúan tilos a belépés!
Kérem, azonnal hagyja el a helyiséget!
Egyáltalán nem néz ki restaurátornak, inkább idősebb szerzetesnek. De nem is nagyon van mit restaurálni. Az egyik mozaikból kiesett pár kő, de ez minden. Még ki is van takarítva. Ami érdekes, az egész helyiségben nem látok egyetlen vallási szimbólumot sem. Fura egy szentély.
Hirtelen megváltozik az arckifejezése.
– De hiszen zárva volt az ajtó. Hogy jött be?
– Nem volt bezárva. És ezt a levelet hoztam. Sergio atyának.
Átnyújtom a borítékot. A szerzetes gyanakodva nyúl ki érte. Azonban amikor megtapintja, némileg megnyugszik.
– Igen... Nem volt zárva. Hogy is felejthettem el. Valakit vártam.
– Azt, aki ismeri a színátmenetek jelentését?
Elengedi a kérdésemet a füle mellett. Kibontja a levelet, mintha meg se hallotta volna. Végigsimítja a tenyerével, egyébként rá se néz.
Egészen másról kezd beszélni.
– Már több hete dolgozom itt. Majdnem kész vagyok a helyreállítással.
De ez a mozaik mindig kifog rajtam.
Rámutat a hiányos képre.
– Az asztalon van néhány kő. Elvileg bármelyik beleillik a hiányzó két darab helyére. De akármelyeket is rakom bele az üregekbe, folyton kies-nek. Pedig itt soha nem használtak ragasztót, sem cementet.
Jobban szemügyre veszem a rajzolatot. Kettős spirál, szorosan össz e-fonódva. Két ellenkező irányban csavart ág, kergetve egymást, de soha el nem érve. Még a kiindulási pontokban sem, holott azok azonosak. A vé g-telen egyik titka – a szokványos utakon járva bármilyen közel lehet kerülni a végső célállomáshoz, vagy a kiindulási ponthoz, de egyiket sem lehet sem elérni, sem akár megérinteni. A semleges nulla egyszerűen nem lét e-zik, ez az emberek absztrakt találmánya. A matematika csak közelítő k é-pet fest a valóságról – a fókusz élesíthető, bármilyen fokozatig, de maga a festmény attól még homályos marad.
Tudom, hogy mit kell keresnem. És azt is, mi van az ábrán. Benne volt a levélben a sorok között – Zzarng kiolvasta számomra, neki nem okozott gondot. Jó kis avatár lehetek – az utolsó, aki eszembe jut, mint lehetséges segítő, a saját istenségem...
A Sötét Inkvizíció másfajta szimbolikát használ, mint az Aranykör, lé-nyegében ugyanannak a leírására. Ez a Sokszirmú Napvirág eltérő síkú metszete. Itt nincsenek jelölve a befolyási övezetek. Viszont jelezték a dinamikus forgást – semmi sem áll soha egy helyben. Kivéve két pontot – azokat, amelyek körül az egész tekeredik. A kép borzasztóan csalóka – lapos felületen próbálja ábrázolni a negyvenkét vetületet. A különböző látószögeket a színek jelképezik, sajátos logika szerint elrendezve. Me g-nézem a köveket az asztalon. Elméletileg két olyan darabnak is ott kell lennie, amelyek nagyon hasonlítanak egymásra. De csak egy olyat látok.
Szóval rejtvényt játszunk.
– Nem tudod kirakni.
Meglepetéssel vegyes tisztelettel bámul.
– És ugyan miért nem? Hisz ott van rengetegféle színárnyalat. Csak meg kell találni a két megfelelőt. Valószínűleg nem teljesen egyforma a méretük, csak ez nem látszik szabad szemmel. Ha lenne nagyítóm...
Félbeszakítom. Miért néz madárnak? A szeme elárulja – pontosan tu d-ja, mi vagyok. És azt is, kicsoda ő maga.
– Nem. Az én látásomat nem csapná be. De szerintem a tiédet sem.
Más a gond.
– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Itt félhomály van, nem szabad erősebb fényt gyújtani – kifakítaná a falakat. Csak tizedmilliméternyi eltérés, és...
– Nagyon is jól tudod, miről beszélek. Arra a fényre egyikünknek sincs szüksége. A mozaikot nem a fizika törvényei tartják össze, hanem a saját innenső harmóniája. Ha megvan a kép belső összhangja, nem esik szét, sőt, semmilyen hagyományos módon nem is bírnád szétvakarni.
Tűnődve rám néz.
– És most mit csináljak veled, vámpírúr? Mindenkinek ilyen könnyen felfeded magad?
Ferdén elmosolyodom.
– Képzeld, igen. Amikor emberek között járkálok, nyíltan vámpírnak va l-lom magam. Néha az igazság legjobb elfedése a leplezetlen kimondás.
Úgysem hiszi el senki. Pláne hogy Drakula filmeken és egyéb elvont hor-rorokon nevelkedtek. Ezért úgy képzelik, hogy a napfény meg kell ége s-sen, és hogy koporsóban kell aludnom, szigorúan nappal. Na meg hogy hosszú szemfogaimnak kellene lenniük, és harapással tudnék vért sz e-rezni.
– Tény, hogy nappal valóban jobban alszom – már amikor alszom egy-általán. De ez egyéni hóbort. A Nap pedig az embereket is égeti, sokkal jobban, mint minket. Ha fizikai testet használunk, a mi bőrünk regenerál ó-dik. Az embereké nem. Vagy sokkal lassabban.
– Persze.
Abbahagyja a komédiát.
– Mennyire érzed magad élőholtnak?
– Semennyire. Mindent tudok csinálni, amit egy ember – enni, inni, akár még szeretkezni is. Csak gyorsabb vagyok, erősebb, jobb szerető, és m é-lyebb a tudásom. Más kérdés, hogy az élesebb érzékeim nem mindig tesznek nekem jó szolgálatot. Ha nem tompítom le őket mesterségesen, nem bírom a fűszeres ízeket, sem a tüzes italokat. Az éles fény vakít, ezért kénytelen vagyok fényvédő szemüveget viselni. Ők meg azt hiszik, rosszul látok, és még kevésbé hitelesnek veszik a „vámpírmesét”. Röhö g-nöm kell.
Persze nem szoktam semmit letompítani – a világ túl veszélyes hely, hogy félvakon és süketen járkáljak benne. Inkább fájjon, ettől félek a le g-kevésbé.
Bólint.
– Igen. Ronda hely. És az sosem ütött szöget a fejedbe, hogy ti vámp í-rok mitől vagytok ennyire emberiek? Bár ez neked lehet, hogy inkább sé r-tés. Sok társad véli úgy, hogy ti vagytok a magasabbrendű faj.
– Nem minden vérszívó a társam. És vannak ember és mágus barátaim is. Mert ti sem vagytok már egészen emberek. És te is ilyen könnyen fe-ded fel magad mindenkinek?
Hümmög.
– Látom, lenne sok érdekes témánk. De nem biztos, hogy veled szeret-ném őket megvitatni. Volt kulcsod az ajtóhoz, rendben. Észrevetted a h i-ányzó követ is, szép. De ez még kevés a mozaik kirakásához. És ahhoz is, hogy megbízzak benned. Ha az vagy, akinek gondollak, mindig más-hogy nézel ki. Hogy mehetnék biztosra? Meg tudod nevezni a hiányzó darabot?
– Igen, Sergio atya. Miért kételkedsz benne? Hisz már találkoztunk, és te is tudod, hogy a külső sokszor inkább eltakar. A lényeget kell érezned.
Arra nem emlékszem, hogy hívtak engem akkoriban, de...
– Ha megmondod a kő nevét, fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Ha nem, semmi keresnivalód nincs itt. Még nincs.
Így már értem. Újra körbenézek a kápolnában. Igen. Solonak sokféle manifesztációja van, és nem mindegyik lenne idevaló. Például egészen abszurdan festene itt Thornbridge. Viszont egészen biztosan itt is jártam már, csak nem ezzel a tudattal. De valami halvány emlék... Mikor? Milyen céllal? Mi fűzhet engem ide? Nemsokára megtudom.
– Lunaumbra. Holdárnyékkő.