Nincs min gondolkoznom. Eldöntöttem mindent. Sosem arról voltam híres, hogy sokáig rágódnék a választásaimon. Magammal viszem Vivient. Ha a Nekromanta hagyja. De holnap mindenképpen. Meglátogatjuk a Fegyve r-mestert. Biztosan ért a páros harci technikákhoz is...
...álom...
Fejem felett elfütyül néhány golyó. Csak vaktában megeresztett soro-zat. Nem tud eltalálni – a szikla biztos fedezéket nyújt. Körbenézek. Hát nem vagyunk túl sokan. A kommandós egység. Tökéletesen jó arra, hogy elfoglaljon egy előretolt állást a folyó ellenséges partján. Arra nem, hogy a pozícióit huzamosan meg is tartsa. Minden társam lapul, háttal az előttünk emelkedő pár méteres kőfalnak. A fejünket sem merjük kidugni, mert az állásaink be vannak lőve. Az ellenség pontosan tudja, merre keressen minket. Amíg könnyű fegyverekkel lövöldözik ránk, csak pazarolja a mun í-ciót. Egyelőre nem mernek közelebb jönni. Hát, pár gránátunk valóban még akad. De mikor indulnak meg komolyabb erőkkel? Hol a francba k é-sik már az utánpótlás?
– Vezessék ide. A szemébe akarok nézni.
A katonáim elém toloncolnak egy fiatal nőt, őrnagyi rangjelzéssel. Mi a lót keresnek a nők a hadseregben? Most sem származott belőle semmi jó.
– Tudja, Lora, fedezést kértem a jobb szárnyról.
Dacosan megrántja a fejét, hogy kirázza a haját a szeméből. Kézzel nem tudja megtenni, mert össze van bilincselve a háta mögött.
– Nekem nem felettesem, Thornbridge ezredes.
Egy pöccintéssel kiugrasztok egy cigarettaszálat a keménypapíros Marlboros dobozból. Pörgetem az ujjaim között. Hm. John ezek szerint dohányzik. Én, Solo, nem. Visszateszem a helyére, és lerakom az egészet az asztalra.
– Tisztában van azzal, kedves Sarah, kikkel van körülvéve?
– Magának Caldwell őrnagy, ezredes!
Van vér a pucájában. Jobb lett volna a hadművelet során hasznosít a-nia. Azt akár élve megúszhatta volna. Rákönyökölök az asztalra, és előr e-dőlök. Farkasszemet nézek vele.
– Tudja, kellemetlen meglepetés, amikor olyan irányból kezdenek záp o-rozni a lövedékek, ahol a mi egységünknek illett volna lennie. Nem vagyok a felettese, valóban, ezért nem parancsot adtam ki Önnek, hanem szépen megkértem valamire.
– A hadseregben nem szokás kérni. Még kevésbé megalapozatlan k é-réseket teljesíteni. És le szeretném szögezni, hogy nem tehetnek ellenem semmit. Ha most azonnal elengednek, még hajlandó vagyok megfontolni, hogy fátylat borítsak az ügyre.
Ismét felveszem a Marlboros dobozt. Játszadozom vele egy kicsit, mintha az kötné le minden figyelmem.
– Leszögezni... fátylat borítani... érdekes ötletek.
Oldalra fordulok.
– Glendale tizedes, Ön is úgy véli?
A tizedes egy fiatal srác, akinek az éjjel lett félig ősz a haja. Testvérét szeme láttára vágta ketté egy repesz. Jobb szárny felől érkezve. Tulajdo n-képpen mind ott kellett volna hagynunk a fogunkat. Ha Andrews tábornok saját szakállára nem küld ki hozzánk hajnalban egy helikopter rajt.
– Igenis, ezredes úr!
– Megengedem a kreatív alkalmazásukat. Csak ne végezzen félmun-kát. És ne húzza el túlságosan.
A nő tekintete vadul cikázik köztem és a tizedes között.
– Mi?.. Ezt...
Visszafordulok hozzá.
– Most választottál magadnak halálnemet, kedvesem. Itt csak annak a kommandónak a maradványai vannak jelen, akik ott voltak a másik parton.
Túl sok együttérzésre nem számíthatsz.
Az őrnagy elkezd sikítani, és kétségbeesetten próbálja magát kitépni a katonák kezének szorításából.
Nem méltatom egy további pillantásra sem.
– Glendale tizedes!
– Igenis, uram!
– A feladatot ismeri. A likvidálandó célpont épp az imént közölte utolsó kívánságát. Tegye meg nekem azt a szívességet, hogy tiszteletben tartja.
Szó szerint. Parancsot végrehajtani! Azonnal!
– Igenis, uram!
A szeme felszikrázik. Lora Caldwell őrnagy eltűntnek nyilvánítva.
Egy féreggel kevesebb. Mintha ezzel bármi megoldódna. A túlparti t á-maszpontot most már egy reguláris ezred tartja, akik leváltották a megfo-gyatkozott csapatomat. Vannak még lelkiismeretes katonák ebben a ha d-seregben is. Mellesleg szerveztem nekik egy kis plusz légi támogatást.
Van itt egy másik helikopterraj is. A parancsuk visszavonulásra szól – meg kell javíttatni a gépeiket. De a vezetőjük személyes jó barátom. Ígéretet kaptam tőle arra, hogy búcsúzóul tesznek még egy kört a hadszíntér felett, és ellövik azt a kevés muníciójukat, ami még megmaradt.
Eddig a jó hírek.
Ami rossz – nem volt egyértelmű utasításunk a partraszállásra. A hel y-zet diktálta így. Tudtam, hogy képesek leszünk átkelni, és hídfőállást lét e-síteni. Ilyen lehetőséget elmulasztani komoly hiba. Meg is csináltuk, csont nélkül. Csakhogy a csapataink tele vannak Caldwell mentalitású tisztekkel.
Ezekkel az a baj, hogy nem mernek semmiféle kockázatot vállalni. Való-színűleg hiányoztak a hadiakadémián arról az előadásról, ahol azt taníto t-ták, hogy bizonyos körülmények között a kockázat biztos elkerülése egyenlő a biztos halállal. Mint ahogy most is.
Hírszerzőink értesülései szerint egy ellenséges páncélos hadoszlop tart éppen felénk. Nagyjából négy óránk van, hogy beássuk és körbesáncoljuk magunkat. A túlparton van egy magaslat, amit még meg lehetne szállni.
Néhány rakétalöveg a megfelelő pontokon, és nincs mitől félnünk. De megszerezzük vajon?
Amikor visszakeveredtünk a sajátjainkhoz, egy másik ezredesnek az volt a kérdése felém:
– John, megérte ez neked? Az én embereim mind egy szálig megvan-nak. És nem tudom, mióta ennyire haverod Andrews, de a helyében egy gyufaszálat nem tettem volna érted keresztbe. Nem volt konkrét para n-csod.
Azt válaszoltam neki, nem gondoltam, hogy olyan hadseregben szolgá-lok, ahol csak haveroknak tesz meg bárki bármit. De levonom a megfelelő következtetéseket. Lesápadt, és elég gyorsan távozott. Azt hiszem, elég veszedelmes hírem lehet már, főleg amikor nem John, hanem Solo Thornbridge viszi a prímet. Caldwell kivégzése sem fog rajta sokat javítani.
De még soha senki nem tudott semmit rám bizonyítani. Meg se próbálták.
Bár ha a fiúk nem foglalják el időben maguknak azt a magaslatot, már nincs is mitől félnie az úriembernek. Négy óra az élet. Nekem, neki,
Caldwell embereinek, és mindenki másnak is, aki volt olyan eszement, hogy részt vegyen ebben a kampányban. A feltámadás pedig csak a kiv á-lasztottaké. Mint mindig. Ő nem az, tehát az ő gondjai itt egyszer és mi n-denkorra megoldódnak.
– Ezredes úr!
Glendale tizedes az.
– Elkészültél?
– Igen, uram!
Ezt szenvtelen hangon. Hm. Vajon keresztre szögezte fel, ahogy az ókori rómaiak? Vagy máshogy? És a fátyol polietilén zacskó lehetett a fejre kötve? Mindegy. Letudva. De még van mondanivalója.
– És egy üzenetet hozok, uram! Code Phantom.
Meg se kérdezem, hogy kitől, úgysem lenne képes válaszolni. És po n-tosan tudom, mit jelent. Mától lényegében forró drótom van a főhadiszá l-lásra. Váratlan fordulat. A lehetőség elméletben megvolt, de hogy valóra is váljon...
– A hírvivőnek üzenet vissza: Code Red.
Ez azonnali halálos ítélet néhány tiszttársamnak, akik elfelejtették, mi a becsület. És kegyelem mindenki másnak. Talán mégis túléljük. A nagyja.
Ha szerencsénk van. Az általam korábban már megírt jelentést most el-küldik, a saját titkos csatornámon.
– Leléphet, tizedes!
...felébredek...