A Fegyvermester
Még körülbelül félóra a viadal kezdetéig. Jó lesz bemelegítésnek. Itt nem kellene megölnöm senkit – bár a legszívesebben... sosem volt a vörös köd még ennyire erős. Üvölteni tudnék. Soha nem szoktam ilyet csinálni, de most türelmetlenül sétálok fel-alá, és a kard már a kezemben, bár ilyenkor még semmi értelme. Passzióból suhogtatom a levegőben, hogy a penge csak úgy süvít, újra és újra elismételve az untig ismert harci figurákat, és vérszínű rajzolatokat metszve az ürességbe.
A verseny után átmegyek majd Lesliehez, és ott aztán levezethetem az összes indulatot – bármi okozta is azt. Magam sem tudom, dühös vagyok valamiért, ideges, csalódott, vagy egyszerűen rám tört a vámpírőrület.
Nekem nem feladatom közvetlenül részt vennem a hódító csatákban. Az én szerepem sokkal inkább az igehirdetés, nekem kell majd felállíttatnom Zzarng templomait ott, ahol a démonistenét akarták volna.
Miért gyűlölöm én most ennyire az egész világot? Márpedig ha Solo Icewind gyűlöl valamit...
De nem is igaz. Nem gyűlölöm Tyet, nem gyűlölöm Veet, nem gyűlölöm Wolf kisfiát. Mást sem gyűlölök igazán, csak annyira elegem van az egészből... Főleg a halandókból – úgy, ahogy vannak! Na jó, csak a felnőtt halandókból... De köztük most nehezemre esne akár csak egy kivételt mondani.
Persze a mai verseny kicsit különleges – a kiírás szerint pont itt számí t-hatok most a közönséges halandókra a legkevésbé. Jól van, Solo, lehig-gadsz... a gyűlölet elvakít... és nem is ezeknek szól... sőt egyáltalán se n-kinek. Az a baj, hogy nemcsak Wolfot értettem meg, hanem egyúttal Ed-ward már szintén halott öccsét is, a Sötét Lovagot... nyugodjon békében mind a kettő...
Francokat kellett nekem kutakodnom. Miért kérdeztem annyit? Azt ér-tem el, hogy én is érzem a fájdalmukat. Egyik sem az enyém, de így kive-títve is rettenetes. Nem baj, mindjárt másvalakinek fog fájni. Csak nyuga-lom. Hidegvér. Mindjárt...
Gong...
Nem bírom megállni, hogy ne jeges szél kíséretében lépjek be az Ar é-nába. Az ellenfelem meg is hökken, majd elindítja azt a bizonyos gladiátor-iskolában oktatott támadást, csak a meglepettség miatt kissé bizonytalan lábakon. A szabványos előredöfés helyett hirtelen elhatározással vágással próbálkozik. Az irányváltás miatt a támadásban nincs se erő, se sebesség.
El se talál, ahogy kiforgok a pengéje elől. A Szívkereső hegye körívben lendül, és mélyen végighasítja az arcát a sisak által fedetlenül hagyott résen, kis híján megfosztva őt a szeme világától. Következő mozdulattal kirúgom a fegyvert a kezéből.
Az újabb harcos egyszerűen szívszúrást kap, egy óvatlan pillanatban leeresztve a pajzsát. Egy pillanat az élet... de ennél tovább is életben tar-tom, amíg a segítség meg nem érkezik.
Ereimben gyilkos mámor tombol. Még!! Kard fel a magasba tisztelgés-re, és újabb jeges széllökés.
Hoppá. Sötét elf nemes! Mithril páncélzat és két borotvaéles penge!
Végre valami komoly – itt meg lehet halni! Vadul nekirontok, nem törődve azzal, hogy köztünk itt ő a hírhedtebb. Talán nem is emlékszik, mikor v e-szített párbajt. A pengék vadul cikáznak, de most ő sem bír rajtam ejteni akár egy karcolást. Végül a combjába kap egy döfést, és nem tud tovább harcolni. Eldobja a fegyvereit, és megadóan felemeli a kezét.
A lelátókról hatalmas üdvrivalgás. Igen!! Üdv a Harc Istenének!
Egy erdei elf. Könnyű mágikus bőrpáncélzat, kecses mozgás, és műv é-szien kidolgozott tőrkard az ő kezében is. Kerülgetjük egymást, majd e l-kezdem lassan hátrafelé szorítani. Nem fogom fel ésszel, hogyan sikerül elérnie. Gyors és pontos szúrás. Átjárja a jobb tüdőmet. Huhh, ez fáj...
Még szerencse, hogy nincs szükségem levegőre... De feladom, jogos a győzelem. A fenébe...
Gyorsan rendbe hoznak, még felül is kerekedek egy másik hírhedt har-coson, de az utána jövővel már nem bírok. Ma valahogy jobb a felhoz a-tal... vagy velem van baj... Hála a Szívkeresőnek, nagyon gyorsan regen e-rálódom, de ez mégsem így az igazi... Amúgy tényleg jobbak az ellenfelek a szokásosnál – de ezt jelezték is előre... a fegyveres harcművészetek fesztiválja. Nem mindennapi esemény...
Még végigharcolom valahogy az összes mérkőzést. Azt se tudom, mi lett a végeredmény. Ólmos fáradságot érzek, és semmi mást. Közöny.
Nincs szükségem semmire... pedig nekem van lelki társam... nem úgy, mint a néhai Wolfnak, aki helyett nekem jelent meg végül Tye...
Már értem, miért mondta annak idején a Máguslány, hogy mind a Ha-lált, mind a Szerelmet megkaptam. Wolf a HaHa-lált, Icewind a Szerelmet. Amiért Wolf dolgozott meg...
Beszéljen még az igazságról, akinek van hozzá kedve... én csak üres-séget érzek...
– A fegyelmezetlen indulatok.
Felnézek. Egy középkorúnak kinéző bőrvértes férfi tekint le rám.
– Mi?
– Kiváló technika, gyors reflexek. Ugye vámpírlordhoz van szere n-csém?
Kissé ingerült vagyok.
– Miért, tilos? Na ne mondd!
– És elégtelen önfegyelem. Mint látjuk.
A francba, érzem, hogy igaza van. A fenének törődöm én a néhai Wolf és Sötét Lovag viseltes ügyeivel. Nekem ehhez semmi közöm. Mióta lett tulajdonságom a beleérző képesség? Úgy harcolok, mintha bosszút aka r-nék állni valakiért. Saját magamért talán? De hát még itt vagyok.
Hagyom folytatni.
– Viszont látszik benned a benső tehetség. Egészen rendkívüli.
Kezet nyújt.
– Robert Gorn vagyok, az Aréna főfegyvermestere.
– Solo Icewind.
– Hm... Solo Wolfként vagy bejelentve.
Ó, hát persze, nem értesítettem senkit a változásról.
– Nincs köztünk olyan nagy különbség...
Francokat nincs. Wolf nem bírta a kiképzést...
– Egyik feladatom az, hogy kifigyeljem a hozzád hasonlókat. Mi nem csak gladiátor, hanem harcművész iskolát is fenntartunk. De erről az utó b-biról kevesen tudnak. Ezennel vedd úgy, hogy van oda egy meghívód.
Általában abban a közeli páholyban foglalok helyet, onnan a legjobb a rálátás. Most nem hiszem, hogy alkalmas állapotban vagy ahhoz, hogy
beszélgessünk. De amikor olyan verseny lesz, amin nem akarsz szerepe l-ni – tudod, pusztakezes harc, ilyesmi – felkereshetnél. Segítek neked tö-kéletes harcossá válni, abban a műfajban, amelyhez a legjobban értesz.
Megtanítalak teljesen kikapcsolni az érzelmeidet a küzdelem idejére.
– Csak a küzdelem idejére? – kérdezem tompán.
A létező leghülyébb kérdések egyike. Csodálkozva néz rám.
Rázom a fejem.
– Fáradt vagyok. Bocsánat. Én most el.
Tye... ugye ott vagy...
...örvény...