Terra Infinita
Mielőtt bármi mást tennék, visszamegyek a tornyom internet szobájába – hátha kaptam valami fontos üzenetet. A zűrzavaros létsíkkal kapcsolatos szándékaim már most világosak, de a további lépések pontos megterv e-zéséhez nem árt minden információt begyűjteni.
Vivient nem vihettem fel magammal, őt kidobtam a még mindig alvó kémmel együtt Zzarng létsíkjára, az egyik főtemplomba. Nem mintha bárki megtilthatná neki ide a belépést, de ez a torony csak Tye Semahé és az enyém. Vagy most már inkább csak az enyém, mert ő aligha látogat meg többé. Wolf egykori szerelmének is van ide kulcsa – de neki csak az inter-net szobába, és az is csak távoli kapcsolatként működhet, személyesen nem jelenhet meg – minek? Valahogy újabban állandóan ugyanaz a refrén kísért.
...ne kérdezz kedves, nincs már mit – akit keresnél, már nem lakik itt...
Amúgy hagyjuk végre a fenébe ezt a kitalált „titkos” jelzőt, mert engem kezd kifejezetten idegesíteni. Wolf se gondolta soha komolyan – hol a
„szerelmet” nem, hol a „titkost”. Ragyogó példája volt annak, hogy szere t-het egy férfi két nőt egyszerre, ha nem is ugyanabban az értelemben. Én, Solo Icewind, nyíltan kimondhatom az igazságot, hisz úgy is a múltba ve-szett minden – oda, ahol a magunkfajta entitások nem léteznek.
A kulcsot becsületből kapta tőlem, és nem más miatt. Wolf részéről ez ugyanis valóban ritka értelmetlen játék volt, két okból is. Az első, hogy ez a lány nem való játékszernek, amit Wolf is ugyanúgy láthatott volna, ha veszi magának a fáradságot. De hát mit várok én egy olyasvalakitől, aki félig-meddig ember? Eszetlen fajta. A másik az, amit a gyakorlott pókerj á-tékosok tudnak a legjobban. Ha egyszer nem lehet elképzelni olyan ko m-binációt a kezedben, ami reálisan nyeréssel kecsegtetne, azonnal be kell dobni a lapot. Ha nem ezt teszed, abból mindig csak baj van. Pozitív cs o-dában nem szabad reménykedni, ez nem a nyerők jelszava. Hát ott aztán minimum isteni közbeavatkozásra lett volna szükség, hogy bármi értelmes kisüljön belőle. Persze Solo akármelyik manifesztációja cselekedhet irrac i-onálisan, és ő élt is ezzel a lehetőséggel.
A becsület nem szenvedhet csorbát, tehát kegyeletből megteszem, amit kell. A kulcsot odaadtam, más elvégzendő dolgom ezzel kapcsola t-ban nincs. És vélhetőleg nem is lesz soha, mert úgysem fogja merni has z-nálni. Nem ítélem el érte – mintha bárki felett valaha is ítéletet mondanék
bármikor – mi vagyok én, bíró? Mint halandót, meg is értem – elveszítheti azt a keveset is, amije most biztosan megvan, cserébe valami olyasmiért, amiről halandó nem is nagyon álmodozhat ugyan rendes körülmények között, csak nem egyértelmű, hogy ez számára inkább vonzó lehetőség, vagy ijesztő fenyegetés.
Általában minden Solo manifesztáció kardtávolságra tart magától szinte minden nőt, de Wolf közvetlenül a halála előtt mintha közelebb engedte volna a halandó lányt, számomra nehezen érthető megfontolásból. Egy darabig tiszteletben tartottam a döntését, de most felmosom a padlóról, amit fel kell. Persze sejtem, hogy milyen pozitív csodában gondolkodott.
Lehet, hogy megcsinálom helyette, mert az speciel nem tűnik lehetetle n-nek, és ugyanúgy értek hozzá, mint ő, vagy jobban. De nem a halandó lány miatt fogom megtenni.
A lány pedig veheti úgy, hogy bármennyire is pártolója vagyok „hivata l-ból”, az egyenesen felé irányított Szívkereső ott van köztünk, így nem j ö-het hozzám közelebb három lépés távolságnál. Saját jól felfogott érdeké-ben.
Persze mennyivel vagyok különb Wolfnál? Annyival, hogy az én első számú pártfogoltam nem ember, hanem vámpírnő, és máshogy hívják?
Hm. Legalább nem halandó, még ha egyszerűbb léleknek is tűnik Wolf kedvencénél. De hátha tévedek. Na meg az évszázadok során ez sokat változhat. Ami nekem csak egy pillanat. Majd most beszélgetni is fogunk egy kicsit – ismerd meg felebarátodat címszóval, miután már... mindegy, hagyjuk.
Az egész pókerhasonlat egyébként onnan jut eszembe, hogy látok a postafiókomban egy meghívót – ugyanoda, ahol a múltkor jártam az ál-momban. Gondolkodás nélkül elfogadom, ráklikkelve az Igen gombra.
Nem azért, mert pókerezni van éppen kedvem, csak sejtem, hogy ők sem elsősorban azért hívtak meg. És már az is jelent valamit, hogy most nem megkérdezésem nélkül átrántottak, hanem rám bízták a döntést, hogy kíváncsi vagyok-e az összejövetelükre. Naná, hogy igen!
...örvény...
Most nem a pókerasztalnál találom magam, hanem valami társalgó -féleségben. A megvilágítás nem verőfényes, mint a játéktermekben, h a-nem sejtelmes félhomály. A teremben kávézó asztalok kényelmes
székek-kel, a sarkokban fotelok és kanapék. Az előttem lévő falon egy furcsa rajz – sok-sok szegmensre osztott kör, amelynek egyes részei különböző színárnyalatokban pompáznak. Az egyes tónusok néhol alig térnek el egymástól, mégis tisztán kivehető a határ. Megpróbálom összeszámolni a körcikkeket, de hamar feladom. Ugyanis észreveszem, hogy az egész rajzolat mintha folyamatosan áramlana kifelé, azonkívül az egyes cikkek is osztódnak és méretüket változtatják. Vajon mit ábrázolhat?
– Solo Icewind Úr, ha nem tévedek? – udvarias hang hátulról.
Megfordulok. Velem szemben egy szimpatikus vörös hajú fiatalember – vajon hány éves valójában, háromezer? Vagy inkább háromszázezer?
Tekintve a helyet, ahol vagyok, bármi elképzelhető. Még az is, hogy ő t u-lajdonképpen hüllő, vagy egy óriásrovar, csak most ezt a formát vette fel, a jelenlévők kedvéért. Külseje hanyag eleganciát tükröz – halszálkamintás nadrág, makulátlanul tiszta fehér ing, sötétszürke selyem nyakkendő, mindez nyitott felső inggombbal, és enyhén kilazított nyakkendőtartással.
Ez az egyik múltkori pókerjátékos a távoli sarokból. Ők beszélgettek cse n-desen mindenféléről. Azt hitték, hogy nem hallom. Kezet ráz velem:
– Üdvözlöm a Terra Infinitán. Nevem Garth Cullen, de szólíts csak valakit, ide hívjuk. A többi létsíkhoz képest ugyanis ez téren és időn kívül van. És ami a legfontosabb, ez a létsík csak önmagában áll – nem szap o-rodik, és nem ágazik el.
– A szingularitási pont.
Kicsit mintha zavarba jönne.
– Hát... van aki így nevezi. De honnan tudsz te ilyeneket?
– Néha szoktam olvasni. Tudod, nekünk vámpírlordoknak rengeteg a szabadidőnk.
Ismét körülnézek.
– Ha nem tévedek, ez a kaszinó pihenőszobája. Így van?
– Igen. Ja, ha inni vagy enni akarsz valamit, vagy lenne bármi egyéb kívánságod, ott a bárban megrendelheted.
Elmosolygom magam.
– Egyéb kívánságok... kérhetek például meleg fürdőt három fiatal szép-lánnyal?
– Hát persze.
Úgy mondja ezt, mint a világ legtermészetesebb dolgát. Folytatja:
– De ha nem elég három...
Nem hagyom befejezni. Fapofával közbevágok.
– Á, nem. Három az optimális. Mindig úgy szoktam.
Valójában most egy se kéne, de valamiért ismét morbid hangulatom támad. Újdonsült ismerősöm felvonja a szemöldökét, én pedig zavartal a-nul folytatom.
– És miben kell fizetnem?
Értetlenül néz.
– Mi nem használunk pénzt. Nem tudtad?
– Egy kaszinóban felettébb érdekes megállapítás. Akkor miben játsz o-tok?
Most az ő szája húzódik mosolyra.
– Létsíkokban, mi másban?
– Látod ezt a kört? – mutatja Garth az általam imént tanulmányozott rajzolatot.
– Elég nehéz nem észrevenni.
– A végtelent csak ebben a sémában lehet felosztani. Minden játékos-nak egy-egy körcikk. Azon belül minden létsík az ő kísérleti terepe.
Kezdek mindent érteni. És azt is, amit még Wolfnak mondott Zzarng az Aranykör totalitárius törekvéseiről. Hogy megbizonyosodjak a sejtéseimről, felteszek még pár kérdést.
– Volt már olyan, hogy kiirtottatok teljes civilizációkat?
Ez kissé kényelmetlenül érinti.
– Nézd, a Világegyetemen belül senkinek nincs „életbiztosítása”. Kiv é-ve pont a magadfajta entitásokat és egyetemleges istenségeket.
– Atlantisz?
– Igen. Volt egy kis kataklizma. De átmentettük a tudásukat, – teszi hozzá sietve.
Még nézem egy kicsit a kört, majd visszafordulok hozzá.
– Jól sejtem, hogy azért kalauzolsz te, mert elnyertél valamelyik játé-kon?
Zavartan toporog.
– Szóval jól.
A mágusok se különbek az embereknél – ők is azt hiszik, hogy ha hal l-gatnak, eltitkolhatják a választ. Holott minden mozdulatuk, tekintetük, lehe-letük elárulja őket. Különösen, amikor egy vámpírlorddal állnak szemben.
Nem beszélve arról, hogy néha a hallgatás a legbeszédesebb.
Végre megszólal.
– Ne érts félre. Figyeltem, amit csinálsz, és tetszett. Őszintén. Sokat tudok segíteni, csak mondd meg, miben. A meghívó nem csak egy alka-lomra szól – ezentúl bármikor idejöhetsz az otthonodból.
Ezt jó tudni. Rosszabbul is alakulhatott volna, ha jól meggondolom. De még van mondanivalóm.
– Kedves Garth. Ma nem akarok játszani, valahogy nem vagyok formá-ban. Ezért ha segítenél, visszaröptetsz a tornyomba.
Már emelné is a kezét.
– Állj! Csak pár dolgot még. Ha arra fogadtál, hogy Solo Wolf belesz e-ret-e abba a lányba, nyertél. Ha arra is, hogy belehal-e ebbe, vesztettél.
Nem ebbe halt bele. Én öltem meg, hogy megszülessek.
Rázza a fejét, és mondana valamit, de könyörtelenül folytatom.
– A negyvenkettő pedig úgy jön ki, hogy ugye van a hármas princípium.
Annak van pozitív és negatív oldala, vagy egyesek térnek és hipertérnek hívják. És létezik ugye a hétfátyol tánc elv, bár sok más néven is emlege-tik. De neked tudnod kell.
Leesik az álla, majd rácsap a homlokára.
Megveregetem a vállát.
– Majd ráérsz ezen merengeni. Én most mennék.
Felocsúdik a zavarából.
– Persze, persze...
... örvény...