Ezt az éjszakát egyedül töltöttem, pedig az előző nappal nem történt semmi rendkívüli. Már lassan tíz napja gyakorlunk Camillával mindennap kétszer, és már nem is csúfol. Nincs miért. Azért egy vámpírlord ellen n e-héz harcolni, sámáni mágia ide vagy oda. És az új kedvesem nagyon jó tanítónő, nem tudom, képes leszek-e valaha meghálálni azt, amit értem tett. Lassan mindent tudok, amit ő – sokkal gyorsabban tanulok, mint a halandók. Ez is egy újabb paradoxon – pont nekem lenne végtelen időm a tapasztalatszerzésre, mégis pillanatok alatt sajátítok el olyan ismereteket, amelyekre egyes embereknek kevés egy élet is.
A harcművésznő már többször is alulmaradt párviadalaink során. Ilye n-kor a csodálatosan tündöklő szemében mindig felvillan valami dac, de ugyanakkor büszkeség is, hogy jól végezte a dolgát. Valószínűleg nem én vagyok az első, akinek bemutatta a fegyvertelen harc fortélyait. Talán ő az Univerzum egyik legjobb mestere – nagyra értékelhetem, hogy figyelmére méltatott és komolyan vette a felkészítésem feladatát.
Reggel elmentem a templomhoz, mint mindig, hogy megkapjam a sz o-kásos adag véremet a napi fáradalmak előtt. Kinek a reggeli zabkása, k i-nek a...
Sergio atya szokott várni. Ilyenkor mindig egy kicsit elbeszélgettünk, megtárgyaltuk az előző napon elért sikereimet, vagy éppen kudarcaimat.
Néha próbáltam faggatni Carmenről is, de valahogy mindig kitért a téma elől. Vajon mi oka lehet rá? Egyszer úgy is meg fogom tudni. Mint minden kérdésemre, erre is megkapom a választ, ha akarja ezt bárki is, ha nem.
Most nincs itt. Ehelyett a templom kapuja kitárul, és Camilla-Blanca lép ki rajta. Sosem láttam még ennyire szépnek. Most az ő szerelése is éjf e-kete, mint az enyém. Mintha valami ünneplésre készülne. Vagy inkább szertartásra. Persze, hiszen ő papnő. Nem mosolyog, és a szeme szoka t-lanul hideg.
– Most nem kapsz vért.
– Miért?
– Vámpírlordként már nagyon jó vagy. Jobb nálam. Érzem, hogy néha hagysz győzni, engem nem tudsz becsapni.
Szó, ami szó, tegnap tényleg megnyerhettem volna az összes mérkő-zést. Csak nem vitt rá a lélek. Úgy éreztem volna, megalázom, és ő aztán
tényleg semmivel nem szolgált rá. Rosszat kezdek sejteni – a jó szándé-kok ritkán vezetnek a boldogsághoz. Csak azt nem tudom még, mekkora bajt okoztam.
– Jelentettem a Nagymesternek. Azt a parancsot kaptam, hogy ma úgy küzdjek meg veled, hogy nincs vámpírerőd, vagy csak nyomokban. Ami még tegnapról maradhatott. Ugyanis amikor szellemként vándorolsz majd a Voidban, pontosan ez lesz a helyzet. Ha most veszítesz ellenem, akkor ott menthetetlenül elbuknál – nincs értelme elindulnod.
Már értem. Bólintok.
– Jogos. Jobb elveszíteni egy gyakorlóharcot.
Egy pillanatra félrenéz, majd rám emeli a tekintetét. Nincs benne se m-milyen érzelem.
– Azt a parancsot kaptam, hogy ha tudlak, öljelek meg. És azt is, hogy mondjam ezt el neked, még a harc előtt. Miheztartást végett. A végső pr ó-batétel mindig csak élesben mehet. Különben nem veszed komolyan. És én sem.
– Ezt hogy érted?
– Természetesen te is végezhetsz velem. Meg van engedve.
– Szóval ezért vagy feketében. Ha te ölsz meg engem, talán pár év szá-zad múlva ismét itt leszek. Csak nem Icewind lesz a nevem. És ha én té-ged?
Most mosolyodik el először, kicsit szomorúan.
– Sötét Inkvizíció Mesterének lenni bizonyos kockázatokkal jár.
– Tehát meghalsz.
– Azért ne fogd vissza magad. Ha észreveszem, hogy csalsz, ígérem, hogy nem hagylak életben. Akármilyenek is voltak az éjszakáink. Készen állsz?
– Camilla...
– Ne fecséreld a szavakat. Készen állsz?
– Soha nem foglak elfelejteni. Vagy ha igen, gondoskodom arról, hogy mindig eszembe juttasson valaki. Újra és újra. Akármelyikünk győz most.
Az arcán ismét átsuhan egy mosoly árnyéka.
– Szépen beszélsz, Solo. De nem fogok elérzékenyülni. Kezdhetjük?
Mellettem fekszik a földön, szájából vércsík. Bordái összetörve, éles csontdarabok a tüdejében. Adtam volna neki vámpírvért, de nem fogadja el. Most azt hiszi, hagyom meghalni. Megint mosolyogni próbál, pedig n a-gyon fájhat neki:
– ...azért... jó harc... volt... ugye?..
– Igen, és még nem ért véget.
Amit nem tud rólam, hogy egy kicsit értek én is a nekromanciához. Nem leszek képes teljesen rendbe hozni őt, mert ugye okosan nem adtak vért.
De valamelyest fokozhatom a hatást. Így.
Felszakítom az ereimet a bal kezemen a tüskés kesztyűvel.
– Ne...
– Aludj!
Vámpírparancs, vérmágiával erősítve. Ez ellen most nem segítenek a sámáni tetoválások, túlságosan legyengült. Szeme fennakad, majd lecsu-kódik.
Meggyógyítani nem tudom, csak lelassítani az életfunkcióit a minimum-ra. Így még kihúzhatja, amíg beviszem a templomba.
Alig bírom felemelni, a vérveszteség kezdi éreztetni hatását. A fülem cseng, és szédülök. Nem eshetek el! Most nem!
Előttem magától kinyílik minden ajtó, egészen a belső szentélyig. Bel é-pek.
– Tudom, hogy itt vagy...
Hangosan akarom mondani, de alig futja az erőmből suttogásra. Óv a-tosan leteszem a lányt a padlóra.
– ...őt fogom kívánni... élve...
Végig kell mondanom valahogy, csak azok a harangok ne zúgnának...
– ...manifesztálj majd itt... ahogy neki jó... vagy egy szót sem...
Sem tovább beszélni, sem felállni már nincs erőm, négykézláb kecme r-gek ki... kaleidoszkóp... mi ez a piros folt?..
Kupa, teli friss vérrel. Mohón kiiszom. Szememben kigyullad a vörös fény. Felnézek. Sergio atya áll előttem. Megszólal.
– Most már megtudhatod. Carmen nővér akkoriban elárult téged, de bocsánatot nyert tőlünk. És köszönjük. Camilla-Blanca nagy veszteség lett volna.