Hatásvadászat
A jeges szélfuvallat mostanság a szokásos belépőm – azt hiszem, kezdek egy kicsit színpadias lenni. Amióta a nemrég még elfeledettnek számított vámpíristen – nem minden közreműködésem nélkül – nagyjából azonos súlycsoportba került Allahhal és egyéb hasonszőrű istenségekkel, csak természetes, hogy az avatárjának is kissé megnőttek a lehetőségei. Az pedig a mai állapotok szerint bizony én lennék.
Befordulok a sarkon. A külsőm is stílusos – magas gallérú arisztokratikus hófehér ing, bíborvörös övsál a feketebársony nadrág derekán, hosszú szárú puha fekete bőrcsizma és lazán a vállamra vetett begombolatlan fekete esőkabát. Ha ez a mercis kopasz bunkó jobban megnéz, talán fe l-tűnik neki, hogy a kabátom nem leng a szélben, ami már önmagában elég ijesztő.
Különösebben nem követett el semmit, csak némileg tiszteletlenül beszélt velem pár nappal ezelőtt. Embernek hitt. Semmi kirívó, csak rossz helyen csinálta, rossz időben, és pokolian rossz alanyt választott. Így jönnek létre a halálos kombinációk. Ha bármely komponens hiányozna, nem is törő d-tem volna vele, élte volna tovább a fényűző életét, amíg le nem lövi vala-melyik üzlettársa. Ugyanis nem vagyunk egyenrangú ellenfelek, csak pont fordítva, mint ahogy ő akkor gondolta. És nagyon jól tudom, hogy az igazi hatalom megnyilvánulása nem az, ha merő szeszélyből kivégzek valakit, hanem éppen fordítva – ha kegyelmet adok olyasvalakinek, akit nyugodt lelkiismerettel a földbe tiporhatnék a „kedves” gesztusaiért.
Csakhogy ez most nem morális kérdésekről szól, hanem átment telj e-sen gyakorlati síkra. Mivel bevallottan nince-senek erkölcseim, gyakran a pillanatnyi kedvem határozza meg, kit mire használok. Na meg a pillana t-nyi helyzet. És egyik sem ösztönöz éppen arra, hogy bármiféle nagylelkű-séget gyakoroljak a saját káromra.
Egyrészt már nincs meg a kedvenc kardom. Igazából nem is lenne szükségem rá, de valahogy lelkileg nagyon hozzám nőtt... hitem nincs, és szerelmem a kard... És még ha csak a kard hiányozna... Tehát nem va-gyok rózsás hangulatban.
A lány, aki ott vár, Vivien, és valóban nem prosti, bár én persze lefekü d-tem vele egyszer. Talán csak hogy felejtsek, sőt biztosan csak azért. Ig a-zából nem az esetem – nekem túl nyers a modora. Fényben járó vámpír ő
is, csakúgy, mint én. Azzal a különbséggel, hogy én vámpírlord vagyok, és ő az egyik alattvalóm.
Az istenemtől, Zzarngtól kisírtam, hogy tegye nekem lehetővé egy m á-sik hasonló kard elkészítését a Vámpírkard helyett, amelynek köszönhető-en az lettem, ami. A még megedzetlköszönhető-en sötét mithril pköszönhető-enge itt lapul a kab á-tom alatt, rajta a megfelelő varázsrúnák, de ahhoz, hogy ebből is mágikus fegyver legyen, amely szintén a részemmé válik majd, el kell végeznem egy szertartást. Ahhoz pedig szükséges egy balek, aki elkövet ellenem valami olyasmit, amit nem vagyok köteles eltűrni. Mintha bármire is köt e-lezhető lennék... de mindegy, a csillagok mostani állása szerint a kopasz barom ott áll, és biztosan valami lőfegyvert markol a hóna alatt. Halottnak a csók... és most milyen igaz ez a mondás.
Érzi, hogy valami nagyon nem jó, mert nincsenek jelen a gorillái, és a szeretője sem ad semmilyen életjelt, pedig neki is itt kellene lennie valahol a házban. Nem, Vivien nem ölt meg senkit, bár az sem okozott volna neki nehézséget. Csak minek oltsunk ki életeket feleslegesen – hiszen nem vagyunk emberek, hogy barbárságokat műveljünk ok nélkül. Alszik mi n-denki, olyan álommal, amelyből nem fog egykönnyen felébredni.
A kopaszka még nem sejti, hogy mi is ő most valójában. Áldozati b á-rány az oltáromon. Pech, nagyokos...
– Hát te meg mit keresel itt? És mi ez a maskara?
Gyanakodva néz, miközben elkezdenek neki beugrani a kép részletei.
– Te nem is...
Teljesen tanácstalanná válik hirtelen. Hát persze. A helyzet több mint bizarr. Itt áll előtte egy illető, aki kísértetiesen – ha, de jó szó ide – ha-sonlít arra a fickóra, akivel nemrég tárgyalt valami üzleti ügyről. Nemleges választ kapott, ami annál a fickónál nem is olyan szokatlan – nem csinál belőle magának lelki problémát, nem az a fajta. És itt követte el az és z-kombájn a végzetes tévedését: olyasmivel vádolt egy vámpírlordot, amit ő nem tett meg. Nem tudhatta, hogy ezzel automatikusan rákerült a nélkü-lözhető lények listájára. Normális körülmények között nem lenne túl nagy jelentősége. Ez a jegyzék sosem szokott pár névnél hosszabb lenni, és nehéz rajta sokáig maradni. Én, Solo, nem vagyok haragtartó. Viszont külön balszerencse, ha éppen akkor és ott van szükségem egy nélkülö z-hető lényre. Mint például most.
A félresikerült Supermanünk azért van zavarban, mert az előtte álló személy szeme nem barna, mint ahogy neki rémlett, hanem szürke, de erre akár rosszul is emlékezhetne. A legtöbb férfi még a felesége szeme
színét sem jegyzi meg tisztességesen. Ami feltűnőbb, a furcsa jövevény úgy tizenöt évvel fiatalabb kinézetre, mint akit lebecsmérelt. És teljesen lehetetlen szerelésben van – mi ez, tizenkilencedik század? Még deleje-zésre sincs szükségem, annyira leblokkolt.
– Hoztam Önnek egy ajándékot, uram. Nézze meg. Nagyon szép mu n-ka.
Előhúzom a fegyvert. Nem hazudok neki. Ilyet ezen a Földön nem k o-vácsolt soha senki. Gyönyörű karcsú tőrkard – rájöttem, hogy ez jobban illik az egyéniségemhez, mint a durvább vágószerszámok.
Még mindig bambán néz, már el is felejtette, hogy a jobb keze mit keres a zakója belsejében. Nem tudja hová tenni a történéseket. Állítólag nagy-jából így jártak anno az indiánok Kolumbusz hajóival. Mivel sosem láttak ehhez hasonlót, nem fogták fel agyilag. Ez is úgy áll itt, mintha fejbe csa p-ták volna. Váratlan szituáció – nincs beprogramozva a szürkeállományba.
Ha van neki ilyenje.
Kihúzom a pengét a hüvelyből.
– Látja? Nemesen sötétzöld a színe, ilyet nem kap egy szu venír-boltban. Egyedi ötvözésű acél.
Még hogy acél, annál minőségileg jobb. Ez a fajta fém a Földön nem is létezik. A nagymenő tudása és felfogóképessége ehhez persze reményt e-lenül kevés.
– És ami figyelemreméltó, – lapjával ráteszem a tenyerem élére a ma r-kolat közelében, és a kard nem billen semerre, hanem vízszintes állásban marad – itt van az egyensúlypontja. Ahol kell. Ez valódi fegyver, ariszto k-ratáknak való. Megfizethetetlen.
Az a vicces, hogy most éppen csupa igaz állítást mondok. De csak egy arisztokrata van jelen, és nem az ember az.
– És még valami. A készítőjét bizonyára a fantasy regények ihlethették meg – tudja, a Gyűrűk Ura, ilyenek.
Dehogy tudja. Viszont ez is terheli tovább a parányi elméjét, fokozva a túlfeszültséget. Csak agyvérzést ne kapjon idő előtt, elrontaná a műsort.
– Ezért a pengére néhány rúnát is vésett. Figyelje csak.
Bal kezemmel végigsimítom a varázsjeleket. Ő csak az ujjaimat bámu l-ja, így fel sem tűnik neki, hogy a penge hegye valahogy éppen a bal válla felé mutató irányba áll be, bizonyára teljesen véletlenül. Hát jó, a mutat-ványnak vége.
Az érintés hatására a varázsige működésbe lép, a penge felizzik, mág i-kus tűzzel – a közönséges láng nem elég a mithril megmunkálásához – és fullánkként előreszúr. Sisteregve hatol át a szíven, megmártózva a vérben egészen a markolatig. A Nagyarcú száját artikulálatlan hang hagyja el.
Szép lassan húzom vissza a pengét, hogy jól megszívhassa magát. Már nem nemeszöld, hanem sötétvörös. Azért marad még a lerogyó emberben is valami vér. Vivien mohón megnyalja a száját. Fegyelmezett kislány, szó ami szó, nem ugrik engedély nélkül. Vajon hány éves lehet, van már száz?
Mindegy.
– Tiéd.
Azonnal ráveti magát.
Magasba emelem a pengét, és úgy tekintem végig, mint aki megkapta az életében áhított legszebb vágyálmát. Halkan suttogom:
– Üdvöz légy, Szívkereső...