– Na jó, kezdjük az alapoknál. Lássuk a felszerelésed.
Kritikusan végigmustrál.
– Ezt a hosszú köpenyt felejtsd el. Pont a legrosszabb pillanatban fogja majd a mozgásodat akadályozni.
Engedelmesen leveszem. Camilla körbejár.
– Hm. Fodros selyeming.
– Csak a stílus kedvéért, – szabadkozom. – Vámpírlord lennék, mégi s-csak.
Az elf lány megvetően megrántja a vállát.
– Hát persze. Mennyire vagy immúnis a tűzre? Csak mert a Pokolban találkozhatsz tűzmágiával. Szóval minden csicsás göncöt le, és helyette cserzett bőrszerelést, tetőtől talpig. A karok és a lábszárak maradjanak szabadon, és kelleni fognak térd– és könyökvédők is. A gyakorláshoz s i-ma bőr legyen itt is, de később vasalt tüskésre cseréljük. A kezedre kivá-gott ujjú kesztyűt adunk majd, az visszafelé legyen tüskés, majd megmut a-tom, mire jó. Most nem fontos.
Elintézem az átöltözést egy egyszerű varázslattal. A lány elismerően bólint.
– Ó, vérmágus! Fekete a kedvenc színed?
– Az egyik. De a te hajad színe is tetszik.
Ironikusan mosolyog.
– Ha akarod, ma éjjel is átjöhetek. Feltéve, hogy leszel még olyan álla-potban. Bár ti vámpírok gyorsan regenerálódtok. Nna, lássuk a lábbelit.
Puha bőrcsizma... igen, az a legjobb. Elég könnyű? Rendben, ez marad-jon. Egyes harcosok esküsznek arra, hogy jobb mezítláb küzdeni, de ez egyszerűen nem igaz. Eltereli a figyelmet. Próbálj megrúgni.
Szinte azonnal a földön találom magam. Camilla nevet.
– Gyakorlatilag hozzád se nyúltam. Kibillentél az egyensúlyodból, baj-nokom.
Hogy lehet ilyen szép?
Hihetetlen, de lihegek. A sötét elf harcművésznő végre megkönyörül rajtam.
– Na jó, ennyi elég ma délelőttre. A mozgásod darabos és csiszolatlan, de kezdetnek megteszi. Most ismételd el, mit tanultál.
Lehuppanok egy kőre. Izzadni nem izzadok, hála a Tonytól egykor át-vett módszernek, és a lihegés is csak egy idejétmúlt reflex. Nincs szüksé-gem levegőre, csak a fáradtság váltja ki belőlem. Pedig én, Solo Icewind, soha nem is voltam ember. Ez Wolf emléki reakciója.
– Alapelv egy: a stabil állás fontosabb az azonnali támadásnál. De hogy tudsz gyorsabb lenni egy vámpírnál?
– Sosem hallottál sámáni mágiáról?
Minden a helyére zökken.
– A tetoválásaid...
– Valamelyik csak dísz. De nem mindegyik.
Belenézek a szemébe. Nagy és tengerkék.
– És a vámpírtekintetre is immúnis vagy.
– Hogyne. Meg minden másfajta mentális befolyásra is, ha éppen tudni akarod.
– Carmen nővér is így nézett ki valahogy?
A lány odébbrúg a csizmája hegyével egy kavicsot.
– Talán most is így néz ki. De miért törődsz te vele? Nem vagyok elég jó az ágyban?
Szórakozottan tanulmányoz valamit a földön. Várok. Valamiért az az érzésem támad, hogy nagyon megsérteném, ha tovább kérdezősködnék.
Végül felnéz, de még mindig nem szól semmit.
– Camilla...
– Neked Camilla-Blanca tisztelendő anya, a Sötét Inkvizíció Tizenhet e-dik Mestere.
Tekintete átvált mélykékre. Felállok.
– Beléd tudnék szeretni, Camilla-Blanca tisztelendő anya.
Most a Terra Lunaumbra sötét egén örökké tündöklő Holdra fordítja a gyönyörű szemét, mintha tűnődne valamin. Majd ismét felém néz.
– Tudod, ez nem hangzott valami jól. Fikarcnyit sem érdekel, mit tehet-nél, de úgysem teszed meg soha. Itt maradsz két-három hétig, mert ennyi időre szól a neked összeállított műsor. Aztán elmész, és elfelejted még azt is, hogy hívtak engem, és ki tanított meg úgy harcolni, hogy vissza is tér-hess onnan, ahová készülsz. Legközelebb ne feltételes módban fogal-mazz, ha mondani akarsz nekem bármit. Vagy inkább csak hallgass, az sokszor okosabb. Délután háromkor találkozunk, a templom órája szerint.
Hátat fordít, és elindul.
– Camilla!
Megáll, és hátranéz a válla felett.
– Mit akarsz még?
– Bocsáss meg. Azt hittem, közömbös vagyok neked.
Elfordítja a fejét, majd ismét felém tekint.
– Talán így is van. De ez akkor sem esett jól. És egyvalamire nagyon kíváncsi lennék ezek után.
– Mire?
– Meghalnál-e értem.
Tanácstalanul állok. Miért ez a kérdés?
Keserűen elmosolyodik:
– Carmen nővérért meghaltál.
Tehát igaz.
Elfordul, és meggyorsítja a lépteit.
– Alapelv kettő: az a beállás nem ér semmit, amely nyilvánvalóvá teszi, honnan akarsz támadni. Figyelj ide egy kicsit.
Enyhén behajlított lábakra áll, félterpeszben előre. Keze hullámzik a l e-vegőben.
– Innen huszonhétféleképpen kezdeményezhetek, ebből három komb i-náció halálos technika. Ha bejön. Hogy melyiket választom konkrétan, nem múlik máson, mint hogy te merre mozdulsz, és hol nyitsz sebezhető pontot. És most játsszunk egy játékot. Csinálj, amit jónak látsz. Táma d-hatsz, állhatsz egy helyben, próbálhatsz kitérni. Rajta!
Óvatosan áthelyezem a testsúlyom. Máris a földön vagyok, kirúgta aló-lam a lábamat.
– Technika egy. Amikor helyzetet változtatsz, akkor vagy a legsebezhe-tőbb, ha nem vigyázol folyamatosan az egyensúlyodra. Be fogom mutatni neked mind a huszonhét módszert. Úgyis meg fogod enni mind. A gyilkos ütéseket tompítva kapod, de nem ígérem, hogy nem fog fájni.
Minden tagom sajog. Teljesen le vagyok alázva. A lány borzalmasan hatékony, egyetlen egyszer sem sikerült megütnöm. Ő viszont szinte agyoncsépelt.
Gúnyosan néz rám.
– Na, akkor átjöjjek az éjjel? Vagy inkább pihennél?
Kuncog, nem minden él nélkül.
– Camilla...
– Igen, bajnokom. Hallgatlak. Észrevételek, javaslatok?
Nem kíváncsi a válaszomra. Letörli a homlokáról az izzadságot, és el-indul a templom felé, anélkül hogy rám nézne.
– Holnap megmutatom, hogy kell ezeket kivédeni. Bár úgy is el fogod szúrni. Nem is tudom, minek vesződöm veled. De a parancs az parancs.
Reggel kilenckor találkozunk ugyanitt.
– Camilla-Blanca tisztelendő anya...
Erre már megtorpan. Lassan hátrafordul.
– Ha mondani akarsz valamit, gyorsan nyögd ki. Nem te vagy az egyet-len gondom, tudod.
– Engedélyt kérek a feltételes mód használatára.
– Ó! Solo engedélyt kér! Mióta vetted fel ezt a szokást?
Dühösnek kellene lennem, de a mélykék szeme megigéz.
– Igazad van. Nem kérek. Meghalnék érted. Ha előbb meg nem ölsz te magad. Akkor holnap kilenckor.
Sarkon fordulok, és faképnél hagyom.
Azon az éjjelen egyáltalán nem nyílt alkalmam aludni.