Elefántcsont torony. Odakint szabályos hóvihar tombol, de az építmény meg se rezzen. A fény takarékra van állítva. Talán még nem jutottam el odáig, hogy a Végső Sötétségben keressem a belső Fényt. Van bennem ilyen egyáltalán?
Valamelyik következő utam Robert Gornhoz fog vezetni. Jó, hogy i m-már fegyvertelenül is halálos vagyok, bár természetesen visszakaptam a kardomat. De egészen biztos vagyok benne, hogy a szellemvilágban sem ez az egyetlen alternatíva – tehát a fegyveres harcművészetek elsajátítása sem olyasvalami, amit kihagyhatok.
Most pedig el kell gondolkoznom nagyon sok mindenen. A kilencévnyi idő még majdnem teljes egészében a rendelkezésemre áll. Vannak ezalatt bőven teendőim, és eldöntenivalóim is. Kezdjük az utóbbiakkal. Logik u-sabb, hiszen előbb az útirányt kell meghatározni, és csak később a módot, hogyan érem el az egyes részcélokat. Mert végső cél nyilván nem létezhet – hogyan is lehetne a világon ilyen, egy örökkévaló lény számára, aki rá-adásul mindig csak a jelenben él?
A legzavarosabbak persze a nőügyeim. Mint mindig. Ki is az igazi p á-rom? Melyik énemnek az igazi? Hát akkor vegyük sorra. Most éppen Camilla-Blanca az, aki lebeg a lelki szemeim előtt, de talán csak az é l-mény friss. Solo Icewindnek ott van Veeh. Ő mondta, hogy úgy vagyok hűséges a mindenkori nőimhez, hogy amikor újat választok, mindig me g-tartom a régit is. A szépséges sötét elf papnőnek kértem a Főinkvizítortól egy másik Solo manifesztációt. Majd még kitalálom, milyen legyen pont o-san. Egy biztos – Icewind emlékei vele lesznek. És valószínűleg a még meg sem született Solo Voydeé is. Ismét lesz egy sötét inkvizítor énem, majdnem olyan, mint Solo Aquilus, de mégsem az. Legyen Solo Nightwing.
Egy kicsit elidőzöm annál a gondolatnál, hogy talán sötét elfként kellene megjelennem nekem is, de azon nyomban elvetem. A tanítómesternőm vámpírlordként emlékszik rám. Nem is térhetek vissza hozzá nagyon más alakban. Persze úgy is ő dönt majd. Így kértem.
Nagyon kevés nő tud engem lelkesíteni, de Camilla pont az a típus.
Fogadni mernék, hogy arisztokrata vér folyik benne is. Minden egyes gesztusa nemességet sugároz. Tudnék érte rajongani, tudnám csodálni,
tudnám szeretni, és meg is tudnék érte halni – nem voltak azok üres sza-vak.
És mi a helyzet a többiekkel? A halandó lány? Felismerném egyáltalán, ha találkoznék vele az utcán? Annyi minden történt azóta. Pedig fel kelle-ne ismerkelle-nem, különben miért kértem a Nekromantától azt, amit kértem?
Emberhez méltó ostobaságból. De pont az ember volt okosabb – rejtjelzett üzenet egy romantikus levelezésben, nem egy sablonos megoldás. Csak egyet hagyott figyelmen kívül – hogy a vámpírlord ösztönösen lenézi az emberi intelligenciát, és nem feltételez róla ilyen fortélyokat. Így avatárhoz méltó ígéretet tett válaszul az üres locsogásra. Valódi jutalom tettetett ér-zelmek miatt. Olyasvalakinek, aki nem szolgált rá semmivel. Persze hara-gudnom sincs semmi okom erre a lányra. Nem kért tőlem soha semmit. A saját baromságaimért nem tehetek felelőssé másokat. Az ígéret pedig olyasvalami, amit illik teljesíteni. Nekem igen, különben nem lennék az, aki.
Hogy mások teljesítik-e, teljesen közömbös. Nekik lesznek majd pro b-lémáik a tükörrel. Ha lesznek. Az elvtelen pszichopaták megússzák ezt is, rájuk mindig a Tökéletesség néz vissza az üvegről, akármit is művelnek.
A lány biztosan örülni fog, pedig annak a milyensége, amit majd kap, elsősorban rajta múlik. Ugyanúgy lehet neki mennyország, mint pokol.
Egy biztos – vele nem maradok, semmilyen formában. Ha Solo rokon-szenvezett is vele valaha, azóta minden érdeklődést elveszített. A term é-szetem már csak olyan. Shadow mondta, hogy soha nem kötök tartós szövetségeket. Vele meg egyáltalán nem kötöttem semmilyet. Nem rajtam múlt, de ez utólag teljesen mindegy – csak a végeredmény számít. Sötét Harcosok Kódexe: „A megbízhatatlan szövetséges rosszabb az ellensé g-nél.”
Ő nem „úgy” megbízhatatlan. A maga módján valószínűleg nagyon is hűséges, és tőlem eltérően mindig csak egyvalakihez. Vannak erkölcsei, nem úgy, mint nekem. Csak ha éppen égető szükségem lenne rá, eg é-szen biztosan akadna valami sürgősebb dolga, mint nekem segíteni. S i-mán hagyna akár veszni is. Solonak végül is a halál csak egy esemény a sok közül – talán kicsit izgalmasabb a többinél. A lány persze nem emiatt maradna távol. Hanem mert minden fontosabb. Csepp a tengerben...
Vivien... Tyenak igaza volt – Solo Icewind tökéletes párja. Egyformán kegyetlenek és vérszomjasak vagyunk mindketten. Ugyanakkor hagyomá-nyos értelemben egyikünket sem lehetne gonosznak nevezni – soha nem
oltunk ki életeket, vagy okozunk fájdalmat szórakozásból. Talán mert egyi-künk sem ember. És ő megbízható. Lehet, hogy egyszer megöl, de eláru l-ni nem fog soha.
Igen, és mi marad magának Tyenak? Wolfot nem lehet újjáéleszteni – két egyforma manifesztáció nem létezik. Mint ahogy ugyanabba a folyóba sem lehet kétszer belelépni. És Icewind sem az Elefántcsont toronyban fog lakni. Nem való nekem az egy helyben ülés, hiszen én vagyok az, akié az örökös kaland. Háborúk, lángok, viharos szeretkezések vadóc nőkkel villámló éjszakákon. Vér, kard és mágia. Hódító hadjáratok Zzarng zászlai alatt.
Viszont... eszement ötlet. Tehát akár jó is lehet. Vajon örülne Veewyle, ha a lányát nevezném meg egyedüli páromnak? Nem érdekel, hogy ő nem szellemvámpír, hanem félig valódi élőholt. És kérhetnék cserébe egy m á-sik manifesztációt Tyenak? Mi is volt Wolf totemállata? Farkasnak farkas, de nem akármilyen. Fekete farkas. Worg. Solo Worg. És nem kell vámpí r-nak lennie. Lehet ember, akár halandó is. Mert „nem örökre”.
Képes lenne-e ezt vajon Veewyle teljesíteni? És akarná-e? Ha nem ké-rem meg rá, sosem fogom megtudni.
Ez a része a dolognak akkor nagyjából világos. De van még ezer más elintéznivalóm is. És már látom azt is, milyen sorrendben kell hozzáfog-nom. Kikeresem az állandó meghívómat Terra Infinitára.