A Gólem szíve
...Fülemben Garth Cullen nem is olyan rég kimondott szavai visszhangza-nak.
– ...Majd eljön az a pillanat, amikor a kibicelők hadából a félénkebbek nem mernek már fogadni ellened, bárkivel is játszol. Mert nincs az a játé-kos, akin ne kerekedhetnél felül.
Megvető nevetés.
– De rád sem, mert ők a legmerészebb álmukban sem lennének kép e-sek úgy előadni ezt a műsort, ahogy te. Ugyanis nem látják át a valós ko c-kázatot. Észreveszik, hogy vékony jégen sétálsz, de azt nem, hogy bárme-lyik másik irányba is tennél akár egy lépést is, rögtön a vízben találnád magad. Ez különbözteti meg az igazi profit a hozzáérteni vélő pancsertől.
Ha egy folyóhoz hasonlítanánk a játék folyamát, ők sosem tudnának á t-kelni. Nem azért, mert a tárgyi képességeik hiányoznak hozzá. Hanem a bátorság, hogy megtegyék az első lépést, rá a jégre. A második már kö ny-nyebb lenne, de nem jutnak el odáig, soha a büdös életben. És mivel nem tapasztalnak, nem is érzik, hogy az a jég hol tart ki, és hol nem. Rettegnek attól, hogy bárhová helyezik a testsúlyukat, beszakad, és a Félelem vakká és tehetetlenné teszi őket. Ezért örökre az innenső parton ragadnak. A k-kor is, ha rosszabbul érzik magukat ott, mint akár a Pokolban. Irigyelnek téged, de nincs lélekjelenlétük ahhoz sem, hogy sekély pocsolya felett megpróbálják utánozni a mozdulataidat. Még vizes lesz a ruhájuk, tudod...
meg náthát is kaphatnak...
Mondjuk ki egyszerűbben: a halandók többsége gyáva. A túlimádott élet... Ugyanakkor képesek nálam sokkal eszementebb vállalkozásokra is, mert azt hiszik, szilárd talaj van a talpuk alatt, holott már rég besétáltak az ingovány kellős közepébe, ahonnan önerejükből sosem találnának ki.
Úgy szembeszállni a sárkánnyal, hogy nem veszed észre, hogy ott van... Könnyű halál – egy lánglehelet, és vége a dalnak, mielőtt felfognád, mi történt. A feltámadás pedig... nekik ilyen nincs. Illetve van – a Siralom-völgyben, ha ezt feltámadásnak lehet nevezni. Ott korlátlan idejük van arra, hogy elgondolkozzanak, mit értékeltek rosszul... És mivel erre sem jönnek rá soha, ott rekednek örökre a Völgyben is. „No way out...”
Ezek a gondolatok egyáltalán nem véletlenek. Emlékszem a Camilla-Blanca-féle próbatételre. Gorntól pont ugyanilyet kértem a kiképzés bef
e-jezéseként. Csak akkor mehetek az utamra, ha ezt túlélem. Lassan befe-jezi a szabályok ismertetését.
– A visszafelé vezető kaput csak az egyik gólem szíve nyitja meg. Ha van eszed, rá fogsz jönni, melyiké. Ha nem, a te bajod. Az ellenfelek nem fognak elfogyni, az erőd viszont előbb-utóbb igen. Mert a húsgólemek a te esetedben kimaradnak. Nincs energia utánpótlás. Nos?
Ránézek Vivienre.
– Még mindig védeni kívánod a hátamat? Bemehetek oda egyedül is.
Fanyar grimasz.
– A pároddá fogadtál, nem?
– Persze. De tudod: nem örökre.
Lusta mozdulattal megigazítja a fejpántját.
– Nem hát. Holtomiglan-holtodiglan. Olyan fontos, hogy most lesz vége, vagy később? Ja, és a Pokolban úgy is lesz még rosszabb.
Nem mond egy szót sem többet, csak elkezd némán válogatni az elénk kiterített fegyverek között. A sajátjainkat nem vihetjük – meg kell szok-nunk, hogy bármilyen kezünk ügyébe akadó tárggyal képesek legyünk harcolni.
Az élőholt-vámpírban több a tartás, mint ezekben az embereknek n e-vezett korcsokban. Legalábbis ami a többségüket illeti. Hányszor járhatsz úgy, hogy látszólag drukkolnak neked, támogatásukról biztosítanak, de amikor harcra kerül sor, hirtelen légüres tér támad körülötted. És az még a jobbik eset, ha csak szétrebbennek, és lélegzetvisszafojtva figyelik az eseményeket. Rosszabb, ha egy különlegesen nyámnyila példány me g-próbálja lefogni a kezemet, nehogy véletlenül megvágja valaki őt is a sok pengeváltásban. Akkor nyilván nincs más választásom, mint őt megölni elsőnek, lehetőleg töredékmásodperc alatt, hogy ne akadályozza a mo z-gásomat. Persze vannak kivételek, a baráti körömben akad, nem is egy.
De az összkép szégyellnivaló – legalábbis nekünk, vámpíroknak, az lenne.
Tiszta szerencse, hogy nem vagyunk ilyenek.
Vee merne rám fogadni. Mindenével, amije csak van. És már meg is tette.
A kapu, ahogy bezárul mögöttünk, úgy el is tűnik. Nem a falba olvad bele, hanem szertefoszlik maga a fal is – egy végtelennek tűnő térségben találjuk magunkat. A talaj nagyjából sima, eltekintve a szerteszét heverő kisebb-nagyobb kövektől. Érdekes lesz egy nem létező kaput kinyitni. De
nem kell ezen sokat tűnődnöm, mert néhány lépésnyire tőlünk felragyog egy szürkés fényoszlop – tehát a Harc térkapui szürkék. Akár az acél.
Csak próbaképpen megkísérlek belépni a fénybe, de valami visszalök.
Mást nem is vártam.
A síkság szélei ködbe vesznek, és az oldalaiból szórványos alakok kezdenek kibontakozni. Mindegyik nagyjából másfélszer akkora, mint én.
Gyorsan felmérem a helyzetet. Ott egy agyaggólem. Nagy a kísértés, hogy odaugorjak, és szíven döfjem a fél karhosszúságú négyélű tőrrel, amelyet éppen erre a célra válogattam ki. Könnyelmű lépés lenne – feleslegesen használnám el a vámpírerőmet, egészen biztosan nem ilyen primitív lén y-ben van a kijárat kulcsa. A gólemek lassúak, nincs hová sietni, csak a dö-fésbe kell belevinnem annyi brutalitást, hogy átvigye ezt a ragacsos masz-szát.
A tőr cuppogó hanggal mélyed bele a szörny mellkasába. Figyelnem kell arra, hogy a teljes testsúlyomat helyezzem rá, és ne izomból szúrjak.
Ez a játék nekem valahonnan ismerős – egyre többen fognak jönni, min-den irányból. Ha nem takarékoskodom a mozdulataimmal, idővel le fogok lassulni. Ez persze mindenképpen megtörténik, de nem mindegy, hogy órák múlva, vagy már perceken belül. Tehát csak lassan, okosan.
A kőgólemek rosszabbak – azokat szét kell zúzni. Vivien erre a célra nézte ki azt a kétfejű buzogányt, amely ott pörög a kezében. Szintén ab-szolút célirányos választás – nem erőből üt, hanem lendületből, így sokkal kevesebb erőfeszítésébe kerül. Ezért kellett a kétkezes fegyver.
Én rosszul bánok az ütőszerszámokkal. Ha ilyenek ellen kell majd val a-hol küzdenem egyedül, kénytelen leszek fegyvertelen harcművészeti f o-gásokkal élni – na nem puszta kézzel nekimenni a gránitnak, csak kibille n-teni őket az egyensúlyból, minimális erőkifejtéssel. Most egyszerűbb a dolgom – megosztjuk egymás között a feladatokat. Teljesen kizártnak tar-tom, hogy ezek közül az egyszerű teremtmények közül bármelyik is lehe t-ne az a bizonyos. Azt sem tartom túlzottan valószínűt-nek, hogy ez kitartás próba. Gorntól kitelhet, hogy megizzaszt, de nem célja, hogy megöljön.
Tehát szerintem már az első félóra elteltével beküldi a „főgonoszt”. Kizár á-sos alapon fémgólemnek kell lennie. Ezek nem olyan vészesek, mert nem tömör fémből szoktak készülni, hanem sokkal inkább animált bádogembe r-félék, kicsit vastagabb anyagból. Ha tőrrel akarom majd a szívét átszúrni, itt lesz majd szükségem a vámpírerőre, hogy a hegy átüsse a lemezt. De talán még prózaibb megoldás Vivienre bízni – pár erős ütéstől ugyanúgy szét kell esniük, mint a kőből faragott társaiknak.
Egyszer a Földön láttam egy filmet, ott volt ehhez hasonló. Amorf fém.
Nem ám az, amit naivul elképzeltem magamnak. Ezt hiába szurkálnám tőrrel, vagy bármi egyébbel. Még a Szívkereső sötét mithrilje is alighanem kevés lenne ahhoz, hogy bármilyen sebet ejtsen ezen a monstrumon. Vee azért megpróbálja feldönteni egy pörgéses ugrásból bevitt fejbevágással, de csak annyit ér el, hogy a kétkezes fegyvere nyele elgörbül. Az acélgólem alig inog meg. Valamivel fürgébb is a többinél. Kellemes felad-vány. Úgy mellékesen a többi mezei sétáló óriásbábú sem tűnik el. Sz é-pen vagyunk – körkörös védelem, és fogalmunk nincs, mit kezdjünk a főe l-lenséggel.
A társam elhajítja a tönkretett ütőalkalmatosságot, és levesz az övéről két kisebbet. Ezek egykezes bordázott jószágok. Közben valamit int felém.
Csak úgy tudom értelmezni, hogy védjem a többi szörnytől. Nem tévedek, mert az egyik buzogány repül, egyenesen a bal kezembe. Elkapom. Nem örülök neki túlzottan, nagyon nem a műfajom, a fegyvermester is remén y-telen esetnek minősített. Egy vámpírlord buzogánnyal – eleve perverz ötlet. De kénytelen vagyok megtenni minden tőlem telhetőt. Most nem úszom meg a különleges képességeim használatát. Remélem, Vivien tényleg kitalált valamit, mert ez így nem fog sokáig tartani. Még ki sem térhetek, mert most nekem kell a hátát védenem, és nem fordítva, ahogy ő azt gondolta.
A harcoslány cikkcakkosan hátrál, néha odacsap egyet-egyet, szikrák röpködnek szerteszét, de igazából minden támadása teljesen hatástalan.
A fényoszlop viszont egyre közelebb kerül hozzánk – hát igen, beszoríta-nak a kör közepére. Lassan, de biztosan. És ami a legrosszabb – kezdek fáradni. Vee se lehet vele nagyon másként, sőt tartok tőle, ő van rosszabb bőrben. Már majdnem az elzárt térkapunál van, amikor lába megbicsaklik, és féltérdre esik a közvetlen közelében. A fölé tornyosuló acélkolosszusra emeli a szemét. Ugranék, hogy bárhogy próbáljam elterelni a fémóriás figyelmét, de a vámpírlátásom érzékel valami furcsát. A nő lábizmai sz ö-kellésre készen feszülnek – ez nem egy kétségbeesett áldozat tartása. És hirtelen rájövök mindenre. Gépiesen kilyukasztom a soron következő agyagrém szívét. Azt hiszem, már nem kell az erővel spórolnom. A szörny rádobja magát a vámpírlányra, aki szintén most veti be a képességeit, és embertelen gyorsasággal kigördül alóla. A lendület beleviszi a gólemet a fénybe, és a szívéből vakító izzás...
Nem látok semmit, csak érzésből futok bele a kinyíló kapuba. Senki nem mondta, hogy a szívet ki kell operálni... intelligencia teszt, hogy a nemjóját Robertnek. IQ teszt életre-halálra... És az „egyszerű lélek barbá r-lány” okosabb nálam, a vámpír avatárnál... Így biztosan odatalál ő is a kijárathoz. Semmi kétség... remélem...
Megbotlok valamiben, és elterülök. Lassan feltápászkodom.
– Látsz?
Ez a Fegyvermester hangja. Az bizony. És igen, látok, még ha homá-lyosan is, és vérkönny csorog a fájdalomtól égő szememből. Hol van Viv i-en? Hol a párom!?
– Itt van ő is, ne aggódj már annyira.
Hangosan kérdeztem volna?