2.2. Hermeneutikák
2.2.2. Szerző és befogadó konkurenciája 1. Mit kap az én az értelemtől?
gyanú és gyanakvás oppozíciója is megfelel. A mentalitássá rögzült gyanakvás a kétely paranoid megmerevedése, míg az önkritikus kétely a hatékony kritikai attitűd feltétele.
A két degeneráció együtt jár, míg a gyanú rágalommá válik, a hit is fanatizmussá fajul.
A gyanú gyakorlását önmagunkon kell kezdenünk, s ez ugyanaz a gyakorlat, mely hinni és bízni mer a másikban. Az öntömjénezés, a gyűlöletbeszéd és a szimbolikus erőszak minden formája az öngyűlölet és önmegvetés túlkompenzálását szolgálja, melyek az emberi ténye-zőnek a globális tőke világában bekövetkezett, mindeddig ismeretlen inflációjából fakadnak.
2.2.2. Szerző és befogadó konkurenciája
tárgyat. A kulturális tényt természeti ténnyé kalapálják, hogy a természettudományos objek-tivitáskritériumokat kikölcsönözve kutathassák.
A kép rögzíti az emóciót, a kép és emóció egysége az élmény. A mű rögzíti az élményt.
Az esztétikai tárgy az esztétikai élmény közvetítésének eszköze, az élményközösség feltétele.
A mű jelzi, hogyan kell átélni. A jelek előbb és inkább érzelmek, indulatok, hangulatok indí-tékai, és csak ezen az alapon, utóbb racionális megfejtéseké. Az élményszinten a befogadó eljátssza, képzeletében színpadra állítja a művet. Ha a befogadói élmény színháza a mű lenni akarását követi, úgy hű élményről beszélünk, ám ha csak a befogadói élmény lenni akarása érvényesül, hűtelenről. A befogadó átadja magát a műnek, vagy kihasználja és uralkodik rajta. Csak önmagát akarja megérteni, vagy egy másik ember önmegértésén keresztül érti önmagát, és ezen keresztül a világot, mindezek összefüggésében pedig a létezést. A másik önmegértésével közvetített önmegértés, a nagyobb rálátás által, egyúttal a világmegértés közvetítette önmegértés. Ezáltal emelkedhet az önmegértés az érvényes létmegértés rangjára.
A nyitott vagy zárt élmény a kommunikáció lehetőségéből vagy lehetetlenségéből indul ki.
Az ek-sztázis vagy a szekepszis a befogadói élmény színpadának főrendezője. Az ek-sztázis eksztázisa a rajongás, a szkepszis eksztázisa a gyűlölet.
Ha a befogadó látszólag túl sokat nyújt a műnek, valójában nem „kel át” rajta, hanem legázolja, az értelmezést nem közvetíti megértés, a befogadó ráerőlteti a műre saját adott, kész, a mű befogadását megelőző élményeit, melyek az esztétikai aktusban nem újulnak meg. A befogadó a maga szokott reagálásai kifejezésének tekinti a művet, konvencionális reagálási alkalomként veszi igénybe. Az élmény passzív, mely puszta igazolást keres az
„objektumban”. Ez az élmény pusztán támadás és nem feltámadás. A szerző sem jelent meg a találkán, az élmény nem szellemidézés, s mert a befogadó nem találkozik a szerzővel, az esetleges egzorcizáció, a magába zárt tudat önvédelmi rendszere, előítéletei és illúziói hatékony felülbírálása is elmarad. A hit és a gyanú hermeneutikája is defekt áldozata. Az önátadásra képtelen befogadás egy autisztikus banalitás tautológiáinak mormolására korlátozza az elmaradt esztétikai találkozás kultúripari mimézisét. Pontosan ez az erőszakos olcsóság felel meg a későkapitalizmus agresszív hektikájának.
Mit kap az értelem az éntől? 1./ Az élmény nem egy „objektíve” létező szöveg mechanikus elemzése, hanem egy rajta kívül holt tárggyá dermedt dolog szellemi létének visszaadása.
2./Hogyan nyilatkozhatna meg a mű, ha nem az én által feltett kérdések perspektívájában, melyben a mű olyan művekkel is kapcsolatra lép, melyek az alkotófolyamatnak még nem voltak szellemtörténeti előzményei és élményszerű keretei. Goethe még nem sejtette, hogy az utókor élményében Faust Frankensteinnel fog kommunikálni. Azt is aligha lehetett előre sejteni, hogy Cecil B. DeMille a westerni kód alapján fogja újraértelmezni Mózes könyvét (Tízparancsolat). Nemcsak a mű-tapasztalatok változása fogadja be a művet a jelösszefüggést másként megszólaltató új kontextusokba, az általános élettapasztalat változása is új kérdéseket intéz a műhöz. A műnek feltett új kérdések a mű új aspektusait tárják fel. Szubjektív szellem és objektív szellem érintkezése beindítja a szellemidézés és a vele összefüggő egzorcizáció folyamatait, a korszellemek érintkezése pedig forradalmasító kontextuális feszültség alá helyezi a mű magával hozott értelmét.
A szöveg oldódik és újul meg a befogadó vagy a befogadó koncepciója a szöveg szelle-mében? A tágasabb horizont győz. Ha a befogadó visszaél a maga önigazolására használt szöveggel, akkor ebből vagy hamis interpretáció jön létre, vagy egy eredeti mű, amely
azon-ban önállósul, már nem a szöveg interpretációja, hanem pl. csak egy esszé a szöveg apropóján.
A szövegek időtálló, a szövegeket megerőszakoló hamis interpretációk múló szükségletek-ből fakadnak. A szöveg legyőzi a befogadó álgyőzelmeit, mert ez esetben az interpretáció által meg nem győzött további befogadók nem a szöveget lépik túl, hanem előbbi befogadóját.
Ha nem így történik, akkor pedig a befogadó produktuma egy új értelmezendő szöveg, s az eredetileg általa értelmezett már csak meghaladott előzmény.
Megerősítést vár az ember a szövegtől vagy korrekciót? A hagyományos esztétika (és befogadó) differenciációt, látókör-kiszélesítést, lehetőségkibővítést, létintenziválást vár a
„klasszikusoktól”. A mű azonban mindezt csak olyannak nyújthatja, aki maga is nyújtja mindezt a műnek. A klasszikusokat a valóságban, a kultúraközvetítés mindennapjaiban, többnyire frá-zisokra, közhelyekre redukálták. A mű ereje és jelentősége, minden jövőket felforgató hatása akkor mutatkozik meg, ha előnyomulunk fel nem tett kérdéseiig, túllátni azon a határon, ameddig a mű cinkosságot vagy kompromisszumot vállal kora közhelyeivel és előítéleteivel.
A mű élvezetéhez nem elég az „egyet gondoltunk” öröme, az élmény harci játék is, mely-hez hozzá tartozik a versengés. Még az önmegerősítés is cifrázást igényel, amennyiben a megerősítő élmény által az ember azt tapasztalja, hogy több volt élményében, mint amit észrevett, tudatosított és kifejezett. A versengés azt jelenti, hogy a mű meglep, a befogadó pedig többet hoz ki a szerző meglepetéséből, mint amit az gondolhatott. Én és szöveg talál-kozása mennyiben viszi tovább szöveg és én felismeréseit? Amennyiben nem összehasonlít-hatatlan eszmerendszer, összebékíthetetlen hit, áthidalösszehasonlít-hatatlan kulturális különbség állítja szembe őket egymással. Elvileg minden tartalmi vagy mentalitásbeli eltérés esetén megvan a közvetítés lehetősége, az eltérő kultúrák azonos kultúrnívó mellett kevésbé ártanak a kommunikációnak, mint az azonos kultúra eltérő kultúrnívóinak szembenállása. Ha össze -hasonlíthatatlanul gazdagabb a szöveg, mint a versenyképtelen befogadó, akkor a befogadó nem keltheti életre azt a szöveget, amely új életre kelthetné szellemét. A szöveg pontosan azt a befogadót nem „válthatja meg” aki erre legjobban rászorulna. Minél alacsonyabb a kultúra, annál rendíthetetlenebb önbizalom és fölényérzet jellemzi, a jobb megvetése. De a szolgai tisztelet is megakadályozza a jobb felfogását. Aki megváltást, tanítást vár tőle, azt cserben hagyja, csak azt viszi tovább, aki harcol vele. Átadni magát és megharcolni vele: két ellen-tétes impulzust, két ellenellen-tétes életművészetet követel meg a szöveggel való kapcsolat a befogadótól. A birtokba vétel és az önátadás teljességére egyszerre van szükség – mint minden Erószban. Ha a szubjektum átengedi magát egy aktívabb – „tanító” – rendszernek, hogy az elnyelje, vállalkozásába beavassa, tevékenységi körébe vonja őt, ezáltal végül is ő fogadja be az aktívabb rendszert további önépítése lehetőségnyitó eszközeként.
2.2.2.3. Mit vesz el az én az értelemtől?
A szöveg biztosítható, bizonyítható értelmét a premodern szellem a szerzőben, a modern a nyelvi struktúrában, egzaktan leírható jelviszonyokban, a posztmodern a befogadóban keresi.
A premodern eszménye a megvilágosodott próféta, égi hírnök, a moderné a mérnök, a gyár és a munkadarab, a posztmoderné a fogyasztó és élvező. A premodern az alkotóra, a modern a szövegre, a posztmodern a befogadóra redukálja az esztétikai létet. A dekonstrukció gyakorlata a másikat fogja fel másik énként, és nem az ént másik másikként. A klasszikus katarzisesztétika,
a mai mezőnyre vetítve, a dekonstrukció és Derrida, vagy még inkább Paul de Man gyakorlati pozíciójával szemben, a mai mezőnyben Levinas tanításának felel meg. A katarzis én-dekonst-ruktív: az én hierarchikus világképét borítja fel, míg a posztmodern szöveg-dekonstruktív, az ént erősíti meg a szövegi hierarchiák felborítójaként. A dekonstruktőr olyan kételkedő, aki nem új bizonyosságot akar levezetni a kétely kerülőútján, hanem minden bizonyosságból új kételyt.
E gondolatmenet alapján felvethető a kérdés: a katarzis dekonstruktívabb vagy a dekonstrukció?
Az egyik dekonstrukció a létet mozgósítja, a másik a létezőt, a tárgyat.