A direktebb nagyít, közelít

feladata, hogy a kulturális realitásképbe betáplálja a tárgyat, mint az adott kultúra birtokát, ismereti egységét, a meghódított létalap egy tartozékát. A direkt jel a tárgy birtoklását fejezi ki az adott kultúra által, mintegy bekerít és kijelöl egy darab birtokot. Erre a direkt jelre ráépülhet egy indirekt szimbolika, mely akkor jön létre, ha nem a direkt nevet vagy leírást módosítja a szimbolika, hanem, megőrizve azt, csak hozzáférhetőségét módosítja, nem a direkt névvel szólítva meg a tárgyat, ám a tárgy klasszifikálását, gondolati birtokba vételét továbbra is a direkt névvel valósítja meg, a direkt nevet pótló indirekt kifejezés feladata így a tőle elvonatkoztathatatlan direkt név tartalmának képzeletszerű jellemzése. A poétikus szimbolika nemcsak indirekt, hanem alkalmi is. Az indirekt kifejezés, mint alkalmi és személyes megközelítés kifejezése, nem a tárgyat definiálja újra hanem a hozzá való viszonyt; a rögzített, bevett jelentés helyett alkalmit próbál ki, feladata a megismerés mozgásba hozása, a tárgyi viszony megelevenítése, és nem egy kutatás végeredményének új megrögzítése. A tárgy-jel szubsztitúciót leváltó jel-jel szubsztitúció mint indirekt szimbolika olyan viszonyt eredményez, amelyben nem a tárgyról beszélnek, hanem valami másról, de ez a másról szólás a tárgyról szólás indirekt módja, a tárgy kerülő úton való megközelítése.

Célja, hogy saját szemünkkel lássuk, saját perspektívánkban közelítsük meg, ne átvett, személytelen, hanem eredeti személyes viszonyt vegyünk fel vele. (A megszokott jelet pótló szokatlan jelre azért van szükség, mert a közvetlen, egyszerű, szokott jel magában véve nem-jel, a megmerevedett, izolált, a felfedező folyamat permanenciájából kiszakadt jelviszony úgy működik, mint a hiányzó kifejezés. Így a megelevenítendő jel és a hiányzó jel egyazon esetnek tekinthető. Nemcsak a jel utal a tárgy hiányára, az indirekt szimbolika jelhiányra való utalással fejezi ki és kutatja a tárgyhiányt.)

miután új képet alkottunk a tárgyról, most már az új képet érezzük a tárgy birtoklása meg-felelő módjának. (Ne feledjük, hogy a jel fogalmát most rendkívül általános értelemben használjuk, bármely elementáris vagy komplex szemiotikai egység értelmében, tehát a tárgy megnevezésétől, definiálásán keresztül a tudományos elméletekig minden reprezentációs síkot vizsgálni kívánunk segítségével.) Ha a jel 1. mindaz, amit tegnap tudtunk és mondhattunk el a tárgyról, míg a jel 2. az, amit ma, akkor a transzformáció képe fordítottja a poétikai transzformációénak. A poétikai szubsztitúcióban a jel 1. a tárgyról beszélt, a helyére lépő jel 2. másról, míg az episztémikus szubsztitúcióban a jel 2. a tárgy pontosabb képe, ezért meg-jelenése után a jel l. beszél valami másról, s nem arról, aminek a tárgyat jelenleg tartjuk. Ha a jel 2. új koncepciót ad a tárgyról, ezzel korrigálja a jel 1., az előbbi KRT rendszer jelentését, azaz tartalmi struktúráját. A kommunisták pl. új munkás-fogalmat vezettek be. A munkás-jel e világképben a KRT 1. – KRT 2. transzformáció által tett szert hallatlan erejű felforgató és mobilizáló jelentésre. A közvetlen jelentésre (a munkaerejét áruba bocsátó nincstelen, a bér -rabszolga gondolati képére) ráépült KRT 2. eme nincsteleneket az új társadalom megterem-tőiként határozza meg: „semmik vagyunk s minden leszünk!” – mondja az Internacionálé.

Az episztémikus szubsztitúcióban az új KRT a régi formája, a régi KRT az új anyaga, a poé-tikus szubsztitúcióban az új KRT szintén a régi formája, a régi KRT azonban ez esetben az újnak nem anyaga, hanem tartalma. A poétikus szubsztitúcióban új, differenciált formát kap a köznyelvi és köztudatbeli formáiban elégtelennek érzett tárgyi tartalom, a vele való aktív, személyes viszony helyreállítása céljából. (Ez a tartalom a megismerés absztrakt kezdeteinél minimális is lehet, annyiban állhat, hogy tudunk a tárgyról, de nincs róla fogalmunk, leg -feljebb az érzéki tudás gyakorlatias előkoncepciói képviselik. Ekkor az indirekt szimbolika a tárgy megszülése a kultúra számára és nem pusztán újjáélesztője.)

Foglaljuk össze az eddig mondottakat: a direktnek két ellentéte van, az indirekt és a direk-tebb. A direktség felszámolása illetve fokozása. Az indirektség módszere a bonyolultabb fogal mazás, a tárgy nehezített megközelítése, a jelek jelentőségének fokozódása, a növek-vő szemiotikai aktivitás, míg a direktség fokozását úgy érjük el, ha lecseréljük a jelet egy másikra, amely többet mond a tárgyról, pontosabban célozza meg, mert differenciáltabb definitórikus összefüggés terméke, bonyolultabb empirikus háttérrel. A direkt szimbolika azért cseréli le a jelapparátust, hogy a meghatározást jobb meghatározással pótolja. Az újra-tárgyiasítás célja a differenciáltabb meghatározást nyújtó újrakonceptualizálás. A megismerés kezdetén álló képes beszédet, majd esetleges jegyeket megadó empirikus körülírásokat mód-szeres meghatározások váltják le, melyeket állandó újraértelmezések pontosítanak. Ennek során a kommunikálók minden haladást úgy élnek át, mint közeledést a tárgyhoz. A poétikai szubsztitúció a forma sokszorozása, az episztémikus a tartalomé; a forma sokszorozása a beszélőt állítja előtérbe, a tartalom sokszorozása a tárgyat. Az újrakonceptualizálások célja az, hogy a tárgy beszéljen, ne az én. Az episztémikus én a tárgyat szolgálja, szeretne fel -szívódni a tárgyban. Szeretne eltűnni, a tárgynak adva át a szót. Ennek ellentéteként jön létre a poétikus beszédben az ént szolgáló, az ő szempontrendszerében felszívódó tárgy. Az episz-témikus kísértet-énnel szemben itt kísértet-tárgy jelenik meg, amennyiben a „rózsám, violám” nem a két virág, hanem az egy szerető: a virágok jegyei elveszítik saját tárgyias eredetüket s a szerető mint tárgy jegyeibe olvadnak.

Ábrázolásunkban egymásra rakódó vagy egymást követő, leváltó KRT-viszonyok közvetítik a tárgyat. Az összefüggések ábrázolását nehezíti, hogy a közvetlenség fogalma több ér

-telemben használható. A jelontológiai közvetlenség a KRT 1., szemben a további, reá rakódó vagy őt követő KRT-viszonyokkal, mint közvetítésekkel. Ha pl. három ilyen közvetítéssel számolunk, úgy az episztemológiai közvetlenség a KRT 3. lesz. Az ontológiai közvetlenség a kezdet, az episztemológiai közvetlenség a mindenkori vég pólusa. Az ontológiai közvet-lenség a közvetítetközvet-lenség lehető teljessége, az episztemológiai közvetközvet-lenség a közvetítés közvetlensége, az a közvetítés, amelyben közvetlenül benne élünk, mellyel azonosak vagyunk, szellemi felszerelésünket képezi, s ezért a tárgy általa tálalt megjelenését is teljes-séggel azonosítjuk a tárggyal. A jelontológiai közvetlenség a tárgy első képe, vagyis a kultúra alapinformációja a tárgyról, melyet a későbbi feldolgozások alapanyagul használ-nak. Az episztemológiai közvetlenség az, amiként a tárgy itt és most, jelenlegi élmény- és tudásrendszerünkben megjelenik. Az ontológiai közvetlenség elvileg maga a tárgy, tehát a cselekvéssel szembeni ellenállások illetve a cselekvésnek engedő vonatkozások egysége, a jelontológiai közvetlenség azonban ennek első és minimális szellemi beazonosítása, a meg-különböztetéséhez szükséges legkevesebb jegy kötege vagy képlete, míg az episztemológiai közvetlenség mindaz, amit az adott kultúra a tárgy tulajdonságának tart. Az episztemológiai közvetlenség tehát a kulturális realitás, a társadalmi szimbolikus szféra által meghatározott objektív látszat. Az episztemológiai közvetlenség az az adathalmaz, amit kérdezni kezdünk a tárgyról, az előző kollektív tudatosulás végeredménye. Minden közvetlenség közvetített, de amiben benne élünk, amit általánosan elsajátítottunk, az minden további szellemi aktivitás, az ismeretlenbe való előnyomulás kiindulópontjául szolgál. Minden közvetítés közvetlenséget eredményez, mely a további speciális közvetítések, ismeret és élményfejlesztő appará -tusok és eljárásrendszerek, tudományok és művészetek kiindulópontja. A közvetítések köz-vetlenségekké ülepednek, melyeket új közvetítések mobilizálnak. A lényeg fogalma azt jelzi, hogy a megismerés állandóan tisztogatja a dolog autentikus létének képét a közvetítések tökéletlenségeitől vagy torzulásaitól. Minden lényeg látszik, de nem közvetlenül. A jelenség a közvetlenül látszó, mellyel szemben a közvetlenül látszóban még meglátandó, tehát az interpretációk által látszó a lényeg.

Az episztemológait nevezhetjük szinkron közvetlenségnek, amennyiben ez az a közvet-lenség, melyben a jelen pillanatban együtt élünk, míg az ontológiai közvetlenség genetikus, az idők homályába veszett hipotetikus eredet, illetve a kulturális közvetítések által eltávolítva közelített és eltakarva megjelenített naturális jelenlét, a jelenlét fekete doboza. Az episzte-mológiailag paradox, elveszett és örökké keresett ontológiai közvetlenség ugyanakkor a cselekvésben közvetlenül jelen van. A döntés pillanatában a cselekvés átugorja a tárgyhoz vezető, de azt soha el nem érő képeket. Nem beszélünk indirekt szimbolikáról, ha a tárgyi viszonyt az episztemológiai közvetlenség képviseli, ha a tárgyi viszony a mindenkori leg -utolsó KRT-struktúra birtoka. A poéticitás vagy retoricitás indirekt szimbolikája esetén ugyanis a mögöttes, tehát indirekt módon hozzáférhető struktúra felelős a tárgyért, míg az explicit struktúra a tárgyi viszony árnyalásáért. A jelcsere eredménye vagy indirektség, vagy új, korrigált direktség. Most nem azt az esetet vizsgáljuk, melyben a közvetítés az előző köz-vetítést közvetíti, és csak az utóbbi a tárgyat, hanem azt, melyben a közvetítések leváltják egymást. Ez esetben az új jel nem más tárgy jele – mely az előbbi tárgy jelére utalna – hanem egyazon tárgy más jele. Ez a megismerés normális fejlődése, melyben az új jel nagyobb pontosságra tör a réginél. Az indirekt szimbolika ősibb, mint a direkt, ami arra utal, hogy eredetileg a megismerés nem az analízis, hanem a már ismertre való visszavezetés útján

járva, egymással nevezte meg a dolgokat, magát a világot tekintette mindenek előtt nyelvnek, a dolgok kölcsönös kimondását teljesítő utalások rendszerének. Ha az ősibb kifejezések egymást támogató, érzéki és metaforikus kifejezések, akkor a pontosság és közvetlenség, a megismerés pontosított tárgyi viszonya, a költői nyelv indirektségéből való kiszállás, és a nyelv kísérlete, hogy a magánvaló tárgyat beszéltesse, és ne én valljak a tárgyról mint nekünk-valóról, kultúránk bútorzatának részéről, – mindez az ambíció késői, illetve későn veszi észre a kultúra, hogy korábban nem teljesült. A megismerési ideál szerint a látszatokból az út végén bomlanak ki az elfogulatlanul szemlélt, objektívan felfogott tárgyak, s az út egésze kísérli meg kiváltani a tárgy öntörvényét a hozzá való viszonyok reflexeiből. A meg-ismerés tehát megszabadítaná a tárgyat a személyes illetve kulturális illúziók rárakódásaitól, míg a költészet a megismerés által megcélzott ontológiai közvetlenség modelljeiben kioltott érzelmi és képi szimbolika újramegjelenítése. A direkt szimbolika „direkt a dolgot” akarja megjeleníteni, s az ontológiai direktséget az episztemológiai direktségben, az út végén véli felfedezni. Az útnak azonban nincs vége, ezért minden megtalált valóságról kiderül, hogy újabb látszat, minden lényeg jelenség.

Az indirekt szimbolikának van egy direkt része, mert a dupla jelviszony tartalmaz egy szimplát is, a direkt szimbolikának azonban nincs indirekt része, mert a meghaladott stádiu -m ok, a jel jelenlegi sze-mantikai és referenciális (tartal-mi és tárgyi) viszonyait -meghatározó közvetítések nem rögzültek a jellét szinkron rétegeiként. A megőrzendő distinkciók fel -halmozását ugyanis a hamisnak bizonyult illúziók kiküszöbölése kíséri a megismerés előre-haladásában. Ezért állítjuk szembe a direkt szimbolika fejlődését az indirekt szimbolikával.

A direkt szimbolika esetében a szubsztitúciók fejlődést, új és új, komplexebb direktségeket eredményeznek, míg az indirekt szimbolika esetében sokszorozott szinkron struktúra az eredményük. Az indirekt szimbolika nem fejlődik abban az értelemben, hogy termékei elavulnának, az esztétikai alakulatok nem váltják le és teszik fölöslegessé egymást, mint az elévült megismerési stádiumok termékeit az új ismeretek. A poétikai struktúrák – ideáljuk szerint – örök érvénnyel képviselnek egy egyszeri vagy legalábbis korspecifikus viszonyt.

A direkt szimbolika mindenkori fejlődési stádiuma a régi jeltől örökli a tárgyat, de új jellel mondja ki. (Továbbra se feledjük, hogy elemzésünk absztrakciós szintjén a jelek minden viszonyából létrejött magasabb egységet is jelnek nevezzük: a leírás egyszerűsége érdekében minden nagyságrendű kifejezés-tartalom egységet –egyszerű vagy komplex – jelnek nevezünk.

Fogalomhasználatunk azzal is indokolható, hogy ha a jel KRT egység, akkor az eme egység-beli T megváltozása új egységet, új jelet eredményez. Ez azt jelenti, hogy nem a tárgy neve változik meg az ismeret változása vagy haladása során, hanem a tárgy neve által lefedett eszmék. A jel használati szabálya változik, a megváltozott használat új fogalmakat, képzeteket aktivál. Az új használatot pedig új kapcsolatformák, szövegek vezetik be, melyek egészében funkcionálnak az általuk jelölt tárgy gondolati képeként.). Mondtuk, hogy az új jel nem egy más tárgy jele, hanem a tárgy más jele, ugyanazon tárgy új jele. Az új tartalom nem tárgy-fosztott, csak a régi tartalom kifejezés-fosztott az új nyelvhasználatban, így az új kifejezés a régi tartalmakat szabadon használja fel, építi be vagy veti el. A régi kifejezés-tartalom egységek ezért elvesztik kapcsolatukat a tárggyal, melyet az új kifejezés-tartalom kapcsolat képvisel hitelesen. A túllépett KRT-viszonyokat (jelalakulatokat) illúziókként búcsúztatják el, vagy mitológiákként, más szinten és módon használják fel újra.

A régi jelrendszeri állapottal örökölt tárgy tradícióbeli konceptuális formáját a további megismerő aktivitások alanyai naiv tárgyvázlatként tekintik, mellyel korrigált, konkretizált tárgykoncepciót állítanak szembe. Az új tartalom, az előző szemiózist leváltó új szemiózis tartalma, az episztémikus fejlődésben uralkodik az előző tartalmak felett. Fordítva van az indirekt szimbolikában, ahol a „rózsám” kifejezés direkt tárgyának reprezentációja, a növény képe csak jel, s a szerető, a lány a kettős jelviszony egyetlen tartalma. A „lány”-jel eltűnik és a ”rózsa” jelentés beolvad a „lány” jelentésbe; a „rózsa” jel most már akadálytalanul szolgálhat a „lány” jeleként:

A direkt szimbolikát tápláló szubsztitúciók esetében a jel 2. a jel 1. helyére lép, a differen-ciáltabb definíciójú jel 2. átveszi a jel 1. felülvizsgált tartalmait, a tartalom 1. és tartalom 2.

összefonódik, a tartalom 2. tartalmazza a tartalom 1. kritikailag felülvizsgált és korrigált képét, differenciálja annak örökségét.

tartalom 2.=

„rózsa” jelentés

tartalom 1.=

„lány” jelentés

tárgy jel 1.

=„lány” jel jel 2.

=„rózsa” jel

60. ábra

jel 2. jel 1. tárgy

61. ábra tartalom 2.

+

tartalom 1.

A tartalom 2. nem a tartalom 1. formája, nem kifejezés, mely a másikra mint tartalmára utal, hanem átfogó tartalom, melyben amaz feldolgozva jelenik meg. Az új kifejezés kioltja a korábbi közvetítéseket, az új jel pótolja az előző jeleket. Az új jelviszony helyettesíti a régit, és nem épül reá. Az új kifejezés halmozza az összes előzetes kifejezések kritikai sze-lekció által leszűrt tartalmait, és nem kifejezéseket halmoz egy bonyolított kifejezési struk-túra, melyben az explicit kifejezést csak egy latens kifejezés révén vonatkoztathatjuk a tárgy-ra, mint a poétikai szubsztitúcióban. A poétikai szubsztitúció formát halmoz, az episztémi-kus szubsztitúció tartalmat. Az episztémiepisztémi-kus szubsztitúcióban az új tudás tökéletesíti és nem elveti a régit, míg a poétikai szubsztitúcióban az új metafora (metonímia, alakzat) nem a régit bonyolítja, hanem a maga új, személyes módján bonyolítja a tárgyi viszonyt. Az episztémikus szubsztitúcióban az új KRT nem pusztán a régi hasonlata, nem pusztán célzás: az új KRT szolgáltatja a jelet, a régi csak a jelentésmozzanatot. Az eltűnt jelek felhalmozódott jelentés-mozzanatait őrző új jelentések növekvő kapacitása képviseli a tudás fejlődését. A diszfunk-cionális distinkciók elvetése és a funkdiszfunk-cionális distinkciók halmozása a tudás fejlődésének két oldala. A tárgy-jel 1. szubsztitúciót leváltó tárgy-jel 2. szubsztitúció nem megduplázott jel-viszonyt eredményező jel 1.- jel 2. szubsztitúció, hanem a közvetlen tárgy-jel szubsztitúció módosított formája. A jel 1.-et leváltó jel 2. a tárgyat képviseli, melyet a jel 1. is képviselt, s nem a jel 1.-et mint tárgyat. A jel 1. a t1. időben képviseli a tárgyat, melyet a t2. időben a jel 2. képvisel. Az egymásra rakódó poétikai szubsztitúciókkal szemben az egymást váltó episz-témikus szubsztitúciók leváltó ereje abból fakad, hogy az új jelet tárgyszerűbbnek érzik az előzőnél, mert törvényt közöl és nem benyomást: identifikál és nem csupán hasonlít. A meg-ismerés fejlődésében egymást váltó jel 1., jel 2., jel 3. stb. mind direkt jel, mely ha át is veszi az előző distinkcióit, módosítva teszi ezt, s az elégtelenné nyilvánított előző jelet tartalékba helyezi, már pusztán esztétikai vagy mitológiai célokkal feleleveníthető alternatív tudatfor-maként. Csak a legfrissebb világkép realitásképként elfogadott, a többi álomnyelvvé süllyed le. A két szubsztitúció típus nem szakad el egymástól, az esztétikum történetében pl. az episztémikus szubsztitúció is szerepet játszik, az esztétikumnak tárgy- és világmegismerési oldala is van, a művészet sem csak közvetlen létmegértés. A művészi világképek történeti változatai a fantasztikumtól a realizmusig, illetve az esztétikum reprezentációmentes önkiál-lítási formáinak kialakulásáig ( az artisztikus rituálé- és tárgykultuszig), episztémikus ösztönzésről vallanak, míg az elmúlt kifejezési formák, nyelvezetek megőrzése és feleleve-nítése a művészetben, a kalandos és fantasztikus műfajok rendszerében, arról vall, hogy gyakran a közvetett kifejezés, a távoli, idegenszerű élmények érnek el és fejeznek ki olyan létaspektusokat, melyek direkt kifejezése az adott pillanatban elérhetetlen, vagy túl bonyolult és nehézkes lenne. A művészet célja ugyanis kettős, a tudomány és a környezetet meghódító és uraló gyakorlat ontikus világát is biztosítani akarja, de nem öncélúan, hanem azért, hogy visszaállítsa azt a létteljességbe. Az esztétikai funkció úgy is leírható, mint az önállósított ontikus adottság reontologizálása, vagy az önállósított objektív tárgy szubjektum-objektummá, azaz a létmegértés abszolútságává, a teljes jelenlét egységévé való visszaváltoztatása. Ezért nem írhatott a jelenlét-szkeptikus Derrida esztétikát. A ma feladata viszont az, hogy az esztétika levesse a lingvisztikai kényszerzubbonyt, mely elsorvadásához vezetett, s tegye ezt szövetséget kötve egy nem a lingvisztikára redukált általános szemiotikával.

A poétikai szubsztitúció a forma, az episztémikus szubsztitúció a tartalom világában okoz nagyobb felfordulást. A tudósnak gondolatokkal van dolga, melyeket különböző jelekkel fe

-jezhet ki, melyekkel külsődleges a kapcsolata. A művész viszont az elemi jelek jelentéseit is módosítja, egyéníti. A szóképben új, ideiglenes nevet kap a tárgy, míg az episztémikus szubsztitúcióban az adott név kap új definíciót, meghatározást, vagy legalább körülírást.

Minden névben benne rejlik egy definíció, a releváns jelentéselemek viszonyait illető meg-állapodás. A definíció változása nem tesz szükségessé új nevet. Az új tudás többnyire nem a név, pusztán a definíció változásában nyilatkozik meg, a számítógép pl. ma mást jelent, mint harminc éve, mert többet tud. A férfi vagy a nő definíciója is más, mert megváltozott viszonyuk, munkamegosztásuk, sőt, a mérgezett környezetben hormonháztartásuk sem a régi. De ha mindeme külső változások nem következtek volna be, akkor is módosította volna a fogalmakat a megismerés előrehaladása. A formális definícióknál érzékenyebbek a tárgy mindenkori tudástól függő kimondatlan, pontosabban a róla alkotott tudás egészében kimondott, e tudás alkalmi megnyilatkozásaiban soha sem komplett meghatározásai. A tárgy kulturális képét (amit tudunk róla) gyakrabban változtatják, mint a definíciót (ami által beazonosítjuk), s a definíciót is gyakrabban, mint a nevet. Míg a tudás fejlődése nem a pozicionális jelet, hanem a kifejtő jelkapcsolatot, nem a nevet, hanem a definíciót, meghatározást és kulturális tudást váltja, melyek a név interpretálói, a stilisztikában a névcsere tanúi vagyunk, amennyiben a poétikai-retorikai alakzat a közvetlen, megnevező jelet közvetett, utaló jelre váltja. Ez nem jelenti, hogy a tudomány érintetlenül hagyná a nevek szintjét. Új jelenségek felfedezése új neveket tesz szükségessé. Változnak a nevek akkor is, ha kiderül, hogy korábban több tárgyat kevertünk össze egy fogalmi tartalomban, melyeket végül sikerül differenciálni. A poézis ezzel szemben a régi tartalmaknak ad új kifejezési formát, ezzel minden tudást fellazítva és mozgósítva, minden ismertben jelezve az ismeretlent. A művészet mindent végtelenségében akar megszólítani, mert célja nem az eszközzé tételt szolgáló egyszerűsítés. Ebben az értelem -ben a művészet mindig a kimondhatatlant mondja ki.