Metaforológiák

a./ Nietzsche

Nietzsche nem pusztán az érzéki észrevételeket megnevező nyelv és a szellemi kultúrát (val-lást, világképet) alapító szóképzetek, hanem előbb, már az élő anyag izgalma és az érzéki kép közötti információ átvitelénél telepíti a metafora fogalmát: „egy idegi izgalom képekbe való művészi átvitelének illúziója, ha nem anyja, úgy nagyanyja minden fogalomnak.”

(Nietzsche: Über Wahrheit und Lüge im aussermoralischen Sinn. In. Nietzsche: Werke /hg.

Karl Schlechta/. Frankfurt am Main – Berlin – Wien. 3. köt. 1976. 1023. p.). Joggal tekinti-e Nietzsche az érzékleteket metaforáknak? Termékenye a „természet könyvének” eme olvasás -módja? Ha az eredeti szemléleteket sikerülne közvetlenül megnevezni és nem pusztán egymással utalni rájuk, akkor sem kerültük meg a metaforikus alapot, mert már ők is felfog-hatók metaforákként, azaz egy olyan hasonlított hasonlítóiként, amelynek azért lesznek hipnotikus erejű hasonlatai, mert csak bennük tudatosul minősített, klasszifikált élményként, azaz megragadott lényegként. Az eredeti képjelek a metaforikus erő erőterében idézik fel tárgyukat. De egy közvetlenebb, egyszerűbb értelemben is metaforák, s Nietzsche ezt hang-súlyozza. A képet nem hasonlíthatjuk össze magával a dologgal mint forrásával, de az ember mint képforrás kifejezésének tekinthető. Miért hisz benne az ember, hogy képzete „hasonlít”

a dologra? Mert az, ami megismerhető a dologban, maga az ember tulajdona, a tér, idő és okság képzetei. Ez Nietzsche kantiánus érvelése. Az ember által észlelt világ az ember meta-forája: a rovar vagy a madár egy másféle világot érzékel (uo.).

A pontatlan a pontos kerete. A pontos a pontatlan önfeldolgozása, magasabb, differenciáltabb szervezeti formája, egy az előbbire rátelepített funkciórendszer. A pontost a pontatlan hordozza:

a fogalmat a vízió, a kutatást a rögtönzés, a meghatározást a sejtelem. Kosztolányi szem -léletesen ábrázolja a szemléletességek minden fogalmi szigorúságot megalapozó játékát:

„Hányszor rá kellett mutatnom, hogy a nyelv, melyen a felnőttek pontos gondolataikat közlik, maga gyakran úgy gondolkozik, mint egy négy-öt éves gyermek, laza, elnagyolt, vakmerően ugrándozó utalásokkal vagy merőben fölöslegesnek tetsző, szajkószerű ismétlésekkel.”

(Kosztolányi: A magyar nyelv. In. Kosztolányi: Nyelv és lélek. Bp. 1971. 295-296. p.).

Nietzsche szerint a megszokás – vagy ha tetszik: az automatizálódás – üríti ki a metaforikus nyelvet egy újfajta felhasználás számára. Az ember „elfelejti az originális szemléleti

metaforá-kat metaforaként tekinteni, és úgy veszi őket, mint a dolgot magát.” (Nietzsche. uo. 1024. p.).

A világképet metaforák alapítják, ők nevezik meg a világot, a megnevezett dolgok funkcionális összefüggéseinek tanulmányozása azonban képszerűségüket elveszített ki fejezéseket igényel.

Ezért mondhatja Nietzsche, hogy „az igazságok illúziók, melyeknek illuzórikus mivolta feledés-be merült, metaforák, melyek elhasználódtak és érzékileg erőtlenné váltak…” (uo. 1022. p.).

Az eredeti vízió távolkép, a távolodás eredménye, a metafora el rugaszkodik a jelölttől, egy más érzéki szférában keresi modelljét, míg a metonímia és szinekdoché közeledik hozzá. A metaforát a metonímia vezeti az analízis felé. Az ősmeg nevezés metaforikus, míg az analitikus észnek a képszerűség megfegyelmezésére (jelölő és jelölt egyazon érzéki kontextusba való beszorítá-sára), majd visszaszorítására van szüksége. Ha a világértelmezés kerete metafora, úgy nagyban és egészben minden metafora, de a tények birtoklása mégsem hazugság, mert a képzelgés önmegfékezése közelíti a képzelgést a cselekvéseket vezetni képes érzékenység kifejlesztésé-hez. „Minden, ami az embert az állattól megkülönbözteti, ettől a képességtől függ, a szemléle-tes metaforákat lepárolni egy sémává, tehát a képet fogalomban oldani.” (Nietzsche. uo. 1022. p.).

b./ Nietzsche és Derrida

Derrida dekonstruálja a természet-kultúra (physis-nomos, physis-techné) fogalompárt, természet és intézmény, művészet, mesterség, szabadság, történelem, szellem stb. szembe -állítását, mint a Lévi-Strauss szövegeiben fellépő tradicionális metafizikát, mely üldözi üldözőjét. A természethez tartozik az, ami „univerzális és spontán”, míg a kultúrához, ami normafüggő, ezért variábilis (Jacques Derrida: Die Schrift und die Differenz. Frankfurt am Main. 1972. 428. p.) A „gondolat botránya”, a rendcsináló metafizikai koncepcióba integrál-hatatlan elem az incesztustilalom, mely „egyszerre látszik követelni természet és kultúra predikátumait” (uo. 428. p.). A természeti univerzális, míg a szociális relatív, szabályozott, az incesztustilalom pedig szabály, mely egyúttal univerzális: a normakötött társadalmi tény különösségével nem bíró normakötött általánosság. Az incesztustilalom, véli Derrida, nem gondolható el a tradicionális fogalomrendszer keretében, mert megelőzi azt, mint a rendszer lehetőségfeltétele. A fogalomrendszer az el-nem-gondoltban tartja azt, ami lehetővé teszi őt!

Erről tehát csak képünk lehet, de olyan kép, ami elől menekülünk, amit ezért csak a kép képei fejeznek ki a szorongásoldó pótlékok szintjén – ez lehet a metaforikus erő forrása, s az érzékenység perifériájának élénk mozgásai ezért veszik igénybe a metaforát, amely maga a nyugtalanság, az érzéki differenciák pótló mozgása, mely olyan eljövendőt pótol, ami pillanat -nyilag csak a pótlékok világában mutatkozik, rejtőzködve jön fel. Az, ami a fogalomrendszer botrányának, a transzparenciát zavaró sötét magnak látszik, valójában a rendszer lehetőség-feltétele; de nem ez a komplexus lényege-e, visszaszorítani a tudattalanba azt, amiből az egész rendszer következik és ami azt szakadatlan lépéskényszerbe hozza? Visszajutunk Nietzschéhez, amennyiben a természetet kérdező egyben önmagáról vall: nemcsak a tárgyat üldözi az alany, a tárgy képét is az alany képe. Az alany a tárgy elvétésében fejeződik ki, a tárgy pedig az alany elvétésében. A kisiklások valójában csábítások; az egyik munka aktusainak vétsége a másik munka aktusainak találata, az egyik eltérése a tárgytól a másik közeledése a tárgyához, mert minden tevékenység túldeterminált, titkos célokkal telített, s a kibontakozott tevékenység a ki nem bontakozott tevékenységek csíraformáinak melegágya.

c./ Hans Blumenberg

A metafora „mint a filozófiai nyelv alapállománya” – írja Blumenberg – „olyan ’átvitt’ értel-mű kijelentés, melyet nem lehet visszahozni a tulajdonképpeniségbe, a logicitásba.” (Hans Blumenberg: Hajótörés nézővel. Bp. 2006. 202. p.). Blumenberg ezeket nevezi „abszolút metaforáknak”, melyek „rezisztensnek mutatkoznak a terminológiai igénnyel szemben, s nem oldhatók fel a fogalmiságban; ám ez semmiképp sem jelenti azt, hogy az egyik meta-forát nem helyettesítheti, képviselheti vagy korrigálhatja egy másik. Ezért van az abszolút metaforáknak történetük.” (uo. 204. p.). Az élményfolyam valamely élménye visszautal egy másikra, s ez a regresszív összecsendülés a metafora, mint az élményfolyam eredeti önszer-veződési formája. Az abszolút metafora ugyanez a kollektív élmény- és tudásfolyam eseté-ben, akár egy közösség világképe önszervezéséről, akár egy új tudomány felé haladó tapasz-talatok eredeti önszerveződéséről van szó. Az abszolút metaforák formálnak a létből világot, az absztrakt érzéki kontinuumból értelemmel terhelt, megvilágított törekvéshorizontot, a széteső halmazból történeti folyamatot. Az isteni „legyen!” emberi reflexe ez (vagy az előbbi az utóbbi hiposztazációja), a világ teremtésével egyenrangú „a-mi-világunk-teremtése”:

„egy-egy metafora történeti átalakulása felszínre hozza azon történeti értelem horizontok és látásmódok metakinetikáját, melyeken belül a fogalmak módosulnak.” (uo. 204. p.). A meta-forológia feltárja, „hogy a szellem saját képeiben micsoda ’bátorsággal’ jár önmaga előtt…”

(uo. 205. p.). Egy-egy metafora természetesen nem írhatja le a létet, csak egymással ellentétes metaforák illetve ezek pólusai által konstituált metafora-spektrumok. A metaforák pólusai által alapított metafora-spektrumok pórusai a művelődési folyamatban összeadják perspektivikus tudásukat. A metafora nem izolált metafora, hanem a mitológia atomja.

A metafora nemcsak a tudat kezdete, hanem vége is: a végső kérdések tárgyalásakor visszaveszi a nyelvet az analitikus értelemtől a metaforikus ész. „Ám az, hogy a hipotetikusan elérhetőnek gondolt igazság vajon tényleg megteremtheti vagy kiteljesítheti-e az emberi boldogságot, az megint csak olyan elméletileg eldönthetetlen, a hiábavalóra irányuló kérdés, mely csakis metaforák mentén jut el válaszokig.” (uo. 262. p.).

A mondottakból következően a világnézeteket nem cáfolhatjuk metaforikus alapjaik fel-mutatásával. „A lényegi gondolkodás síkján minden cáfolat dőreség.” (Heidegger: Levél a

„humanizmusról”. In. Heidegger: Útjelzők. Bp. 2003. 311. p.). A metafizika öndekonstruk-ciójának tapasztalata bárki élménye lehet, aki nem zárkózik be egyetlen gondolati rendszerbe.

A metafizika bármely rendszere csak akkor működik a Heidegger által bírált naiv meta -fizikaként, ha szó szerint vesszük, maga a metafizikai gondolkodás azonban, összfolyamatában, rendszertől rendszerig vezető hétmérföldes csizmában vándorolva, úgy látszik, nem veszi szó szerint magát, hiszen minden számot tevő metafizikus módosította a metafizika princí-piumát, amiből nyilvánvaló, hogy a metafizika történetében megnyilvánuló ész számára csak az elmozdulás az igaz, ám ez azt is jelenti, hogy az egész az igaz, mert az időbeli egész mint nyitott szupertext az elmozdulások összessége, s az egész nem a rendszer, hanem a rendszerek rendszere, melyben az előzők problémáira válaszol minden eltolódás, s minden rendszer újak csíráival terhes. Az egyes metafizika önfélreértése, ha az adott rendszer magát a permanens szupplementációt akarja egyetlen szupplementum által végleg szupplementálni, így bitorolva az eredet, a kezdet, a közvetlenség vagy az igazság rangját. E félreértést azonban, mely való-színűleg szükséges az alkotáshoz, rögtön oldja a befogadás, mely mindig ellenérvekre és új ötletekre ösztönöz. A Heidegger vagy Derrida által bírált metafizikák baja, egyszerre úgy

látszik, valójában a metafizika-feledés, korlátjuk abból fakad, hogy pusztán az előző meta-fizikától rugaszkodnak el, s nem olvassák a metafizika mint összfolyamat üzenetét.