A realitás szólítása. A megszólított realitás

az empirikus esemény formáját). A reális objektum olyan ok, „amely magában véve nem egzisztál, azaz amely csak hatásai sorában jelenvaló, de mindig csak eltorzított, eltolt formában.” ( Slavoj Žižek: Liebe dein Symptom wie Dich selbst! Berlin. 1991. 130. p.).

Mint a platoni idea, vagy a középkori realizmus reáliája, mely kívülről áll szemben a való-sággal és mégis minden körülötte forog, rajta méretik meg, miközben ő sem tud empirikus létté válni, s a lét sem eszményivé. A mélyreális az, aminek a reális csak kísérlete a létezésre.

Ontikusan az eszme a realitás szupplementuma, ontológiailag a realitás az eszme szupple-mentuma. A teológia nyelvén az ontikust emberinek, az ontológiait isteninek nevezhetnénk:

az isteni illetve emberi szempont kettősségének elvilágiasított alkalmazásáról van szó. Az eszme értelmezhető a mélyrealitás szellemfilozófiai kifejezéseként. Hegel eszmének nevezte a potenciális létteljesség világát, Deleuze virtualitásnak. E különbségek csak abból fakadnak, hogy, mint ismételten jeleztük, a mélyrealitás csak metaforikusan jelölhető.

Lényeg, lehetőség, létteljesség fogalmainak elgondolhatósága mind valamilyen mély -realitásra, a realitás megmerevedett formái mögött tevékeny aktív mélységre utalnak. A reali-táskép úgy viszonyul a realitáshoz, mint a realitás a mélyrealitáshoz. Ebben a homológiában a világegyetem története felel meg a realitáskép szubsztitúciós történéseinek, az ősrobbanmás felel meg sémánkban a szemiotikai háromszög ama csúcsának, ahová az aktust és az aktusnak a referenssel való találkozását bejelöltük, azt a tükörvilágot pedig, mely ábránkban a szubsz-titúciókkal szembeállított realitás mélységeit képviselte, mint a szubszszubsz-titúciókkal megszólal-tatni akart néma létet, a kozmikus világképben az ősrobbanás előttje képviseli.

Amennyiben a valóság két arcáról akarunk beszélni, így a lehető legegyszerűbb összefog-lalást adva az elmondottaknak, s egyúttal indokolva, hogy a kettősség és a metamorfózisok miért fognak alapvető jelentőséget játszani a mitológiában, akkor a relatív egyensúlyt állít-hatjuk szembe a végül mindent felborító alapvető dinamikával – a magánvaló dolog kutat-ható bár ki nem meríthető identitását a meg nem valósult lehetőség protorealitásával.

A megkülönböztetés pillanatában nem a jelek hanem a lét játékát, a jelölt világot, a transz-szemiotikus realitást észleljük, nem a sémát és formát, hanem a tartalmat és tárgyat, a nyelv és gondolkodás eltűnésében feltűnő valóságot. De ha már csak újragondoljuk vagy mástól halljuk vissza eszménket, lazul a kapcsolat, visszatér a szemiózis, tudatosulnak korlátai.

Ezzel a distinkció áthelyeződik a tárgyi oldalról az alanyi oldalra, most már a konvenció strukturáltsága tűnik fel, olyan különbségtétel, amely megfelelő mivoltában is legfeljebb kezelhetővé teszi, de nem éri el a tárgyat, rálátást biztosít, de nem átlátást. A megismerés folyamata ezért szükségképpen a tárgy permanens újrakeresztelése. Amit elmondtunk a tárgyról, már nem testesíti meg annak lehetőségteljességét, létszerű lényegét vagy magán -valóságát, de jelzi létét, mint az újraszervezendő szemiózis tematikáját, anyagát. Nem adott a számunkra valamiféle naturális állapotban olyan valóság illetve tárgy, amellyel való korrespondenciától függne a kijelentés igazsága, mert mindez már eleve a nyelvben, a vizsgálat nyelvét megelőző más prezentációs formákban adott. A tárgy előző nyelvi ki -fejezésekben adott, a tudomány a köznapi nyelvtől örökli a világot, s a köznapi nyelv az észlelést értelmezi. A preverbális jelrendszerektől még tovább visszaléphetünk a cselekvés-rendszerig, s a cselekvések folyamata, a gyakorlat zökkenőmentes lefolyása a szubjektum szubsztancializálódását, de nem a szubsztancia szubjektummá válását jelzi. Azt jelzi, hogy a tudásnak van valóságtartalma, de ezek még csak az átfedés vagy összebékülés módján talál-koznak: a szubjektum perifériái a valóság perifériáival. A posztmodern nyelvfetisizmus ennyi reményt sem ad, a metafizika pedig sokkal többet követel.

A jelentés helyére következő, mindig további jel lép, a jelölt tárgy helyére új jelentés, változó „konvcepciók” (= konvencióvá merevedő koncepciók és koncepciókká mobilizált és radikalizált, felébresztett konvenciók), s csak a leváltások folyamata és nem egyik vagy másik jel garantálja a tárgykapcsolatot. Kiegészítések tartják életben a szemiózist, közvetí-tenek a megértett rész és a keresett egész között. Új és új szubsztitúciós síkok magasságai világítanak vissza a dologi mélybe. Az egymásra rakódó szemiózisok egymás mögött rejlő realitássíkokat tárnak fel.

A szignifikáns hálóból való kitörés reménye a háló bonyolítása. A hálón innenit a hálón túl kell keresnünk, a kimondatlant a továbbmondásban. A fátyol feltár és nem eltakar, lát-hatóvá tesz és nem láthatatlanná. Verhoeven láthatatlan emberét rózsaszín gumimasszával öntik le, mire láthatóvá válik: s miután a massza megszilárdult, álarcként viseli. Ez az álarc azonban nem eltakarja, hanem megmutatja a láthatatlan arcot (Árnyék nélkül). A The Golden Voyage of Sindbadcímű filmben a szökőkút vízfüggönyében válik láthatóvá a gonosz varázsló:

73. ábra

itt is a fátyol jelenít meg, tárja fel a valóságot és mondja ki az igazat. Az igazságok nem határai egymásnak, hanem konstituensei egy őket befogadó teljesebb igazságnak. Minden új infor-máció az előzőek újragondolását és új összefoglalását teszi lehetővé: az igazság a gondolat befogadó képessége, képessége a számolásra a többi igazsággal. Minden új élmény, tudás tartalmazza az előzőeket, mindig az egészet gondoljuk újra az új élmény segítségével.

Nincs sehol a tárgy, de egy interpretálandó előző jel képviseli, s egy interpretáló, követő jel kérdez rá dologi lényegére. Így a jelek leváltása kétféle „túl”-ságra is utal. Be vagyunk zárva a tudás barlangjába. A barlang adottságmódját azonban megtámadja a külső vágya. Ez a vágy a barlang tágításával teljesül; paradox módon a barlang építésétől várjuk a „kivezető utat”:

A dolog empirikus adottsága csak jelenség, nem maga a dolog, az észlelés nyelvébe beírt mása nem azonos a beíró dologgal, a megnyilatkozás a „tárgynyelvben”, a tárgyak rend -szerében sem azonos a megnyilatkozóval. Ezért van szükség a jel jelentésére és ennek permanens mozgósulására a kifejezések cseréjében. A jelet közvetítő újabb jel feltárja az értelem mögött rejlő mélyebb, átfogóbb értelmet. Az előrehaladó analízis teszi lehetővé, eredményeit beillesztve a korábbi analízisek rendszerébe, az elmélyítő szintézist. A jel keresett jelentése kísérlet a tárgy már az észlelésben elveszett, szétszórt lényegének, lét-teljességének, lehetőséggazdagságának kutatására. Maga a keresett kétarcú, mint tapasztalati tárgy illetve a tapasztalatnak a problémát feladó dolog. A tárgy nem mutatja ki a dolog lét -teljességét, csak annak nyoma. A jelentések bonyolódó felépítménye a tárgy dologi mélységeire utal. Az új vizsgálati szint differenciálja a korábbi szint kevésbé finom distinkcióit, ezzel azon-ban a tárgy addig láthatatlan egységeinek szövedékébe, mélyebb kölcsönhatási nívókba vezet.

74. ábra a realitáskeresésúj eszközei

a „tudás barlangja”

a vágyott realitás

Szubsztancia és szubjektum azonossága a vázolt rendszerben a két háromszög kölcsönös kifejezése:

Ezt a spekulatív tételt episztemológiai olvasatban így fejezhetjük ki: minden jelenség igaz -ság mozzanat. A tévedés utalás az el nem ért igaz-ságra, a féligaz-ság utalás a másik felére.

Nietzschei nyelven: a hazugságok és illúziók együttese, közös tendenciája az igazság;

hazugság és igazság rész-egész viszonyban van. Az igazság önnön elérhetetlenségeként egzisztál; az igazságok úgy viszonyulnak az igazsághoz, mint a realitásképek a realitáshoz.

A megismerés bármely új konkretizációs nívója kifejti az előző nívó által adott tárgyat.

Nemcsak többet mond róla, ez azt is jelenti, hogy differenciáltabb tárgyrendszerben helyezi el.

75. ábra

szubjektum

szubsztancia

76. ábra

Ezzel kifinomultabb, eredményesebb, bonyolultabb cselekvésrendszert képes hordozni, gyorsabb és nagyobb áttekintés alapján zajló akciókat kiváltani. A cselekvés igazoló szerepe azonban csak annyit igazol, hogy a környezetté merevült világhoz jól alkalmazkodtunk, tehát a dolog világunk berendezkedési formájává tárgyiasított aspektusait tárolja tudásunk.

A megismerés ennél többet tud. A szubsztitúciós rendszer differenciációs folyamataiban nemcsak az előző szint kifinomító kommentálása zajlik. A kommentálás még nem lenne több, mint az új nívó hozzáigazítása a régihez: ez a megfelelés igazsága.

(= Az új distinkciós sík megismerési képletét hozzáigazítják az előzőhöz, így a régi asszimi-lálja, készteti alkalmazkodásra az újat.)

A „realitás szólítása” kifejezés azonban kétértelmű. Eddig a megszólított realitást tárgyal-tuk, a következőkben kell tárgyalnunk a megszólító realitást. A megismerés „benyomulása a realitásba” úgy jelent meg, mint valamiféle mélyfúrás. Ez azonban csak a meglevő realitás-képet képes konkretizálni. A realitás betöréseként kell leírnunk ezzel szemben a nagy újulások eseményeit. A felszíni realitást mi szólítjuk, a mélyrealitás bennünket szólít. A meg-ismerés nagy elmozdulása nem a struktúra tökéletesülése, hanem strukturális válság: az esemény megtámadja a struktúrát.

Az egész szubsztitúciós rendszer, melyet leírni próbáltunk, s melynek végül onto-logikáját kutatjuk, nem pusztán a fordítás és kommentálás, hanem a felfedésre alapozott tágulás, az új információn alapuló radikális szintézisek rendszere. Keresnünk kell az utat az ontikus igaz -ságtól, a megfelelés igazságától az ontológiai igazsághoz, a felfedés igazságához. Az előbb az új hozzáigazításáról volt szó a régihez. Most nézzük a régi hozzáigazítását az újhoz:

(= A soha sem volt evidenciája merít a kimondatlan rejtettségből, ami lehetővé teszi, hogy az új sík követeljen alkalmazkodást az előzőtől.)

77. ábra

78. ábra

Az ontológiai igazság nem megfelel, hanem kinyit, feltár és ezzel lehetővé tesz. Az új műveleti lehetőségek bevezetése új cselekvésmódokat szabadít fel. A „való” nem az adott-ságokban bukkan fel, hanem mint tenni-való, azaz a mindenkori „világ végén”, a világkép elért határain túl. A lét a megismerési spektrum tágulásába van beleírva. Az igazság mint puszta megfelelés: az ismétlés igazsága, egy rendszer reprodukciójának igazságtartalma.

A reprodukció igazsága, mint a szubjektum szubsztancializálása egy környezettel számol, míg a szubsztancia szubjektummá válása, betörése a szubjektumba, a szubjektumnak a maga érdekvilágán túlmenő létteljességek képviselőjeként való megjelenése a felfedező és létalapító egzisztenciamód struktúrája. Ez az a tudás, mely nem pusztán megfelel valaminek, hanem lehetővé tesz valamit: újat, mást. Az a másolás igazsága, ez az elmásulás vagy megmásulás (mássá válás) igazsága.