Megkettőzött visszanyeréselmélet (A dolog és a szubjektum visszanyerése)

Az elhibázás túllépéssé való továbbfejlesztése olyan aktivitás, mely életlendületnek és disszeminációnak is nevezhető, amelynek az életlendület vagy a disszemináció fogalmai csak különböző tapasztalati közegekben megjelenő szimptómáira épített metaforák, s az elméletek csak a metaforák kölcsönös megerősítéseiből előálló allegória rendszerek. Ha szá-molunk vele, hogy a tudást metaforák alapítják, hogy metaforák szakítják ki az ismeretlen-ből az ismertet, akkor vége lesz a terméketlen világnézeti vitáknak, mert nem az lesz a kérdés, hogy a különböző rendszerek melyike igaz, hanem az, hogy hogyan próbálják együtt bekeríteni az igazságot. A reprezentáció kudarcában a tárgy és az aktus, a realitás és a szubjektum realitása is prezentálódik. Mindazt, amit a reprezentáció sikere nem ér el, a

fenomének innenső és túlsó igazságát, a reprezentáció kudarcába foglalt utalás jelzi. Amit a jelek nem érnek el, mínusz-jelek jelzik. A tárgyi realitáshoz hasonlóan a közlő is nyomon követhető (ha meg nem is található, foglyul nem ejthető, ki nem meríthető) a képek különb-ségeiben. A siker tényigazságát keretezi a kudarc létigazsága: olyan ismeretelmélet ez, amely a filmelméletből jön, egyfajta montázselmélet. A képek a montázsban a diszkontinuitással jelölik a kontinuitást, a határral a határtalant. A montázs megszakítottsága, akárcsak a kép-határ, a határon túli jelzése.

A közlő hozza (módosítja) a szabályt, vagy a szabály a közlőt? Foucault szerint nem a szerzőket kell kutatni, hanem ama diszkurzív viszonyokat, amelyek mozgásának a szerző csak eldologiasított kifejezése. A szerző azonban nem redukálható a diszkurzív gyakorlatokra, mert a diszkurzív gyakorlatok sem redukálhatók hézagmentes beszédfolyamokra illetve kiszámítható eredményeket nyújtó fogalom- és képgyártó „gépekre”. A szabályok által rögzített játszmákat két szinten lépi túl a vizsgálat, az önszabályozás és a szabálytalanság megpillantásának szintjén. Azt is kutathatjuk, hogy milyen gyakorlatok által hozza létre, fejleszti ki és adja fel magának a közlő (a művészetben a szerző, a tudományban a felfedező) önmagát mint feladatot (azaz kutathatjuk a szerepet), és azt is, amiben a személy a szerepet mindig alul- és felülteljesíti, mindenek előtt a válságot, amelyben a diszkurzív gyakorlatok kudarca új gyakorlatok kifejlesztésére késztet. Az írás célja, Foucault szerint, az, „hogy teret nyisson ott, ahol az író szubjektum folyamatosan eltűnik.” (Michel Foucault: Mi a szerző?

In. Foucault: Nyelv a végtelenhez. Debrecen. 1999. 122. p.). De fordítva is fogalmazzunk:

teret nyisson ott, ahol a szubjektum folyamatosan előtűnik. A képek és fogalmak, váltakozó kifejezés-tartalom viszonyok különbségeiben tűnik fel (és nem el) a közlő (szerző). A szöveget nem egyazon alrendszer (pl. az irodalom) előző szövegei írják, hanem különböző alrendszerek, melyek a szubjektumban találkoznak (emlék, élmény, tudás). A szövegek csak a létvágy dokumentumai, az aktus azonban a létvágynak olyan megnyilatkozása, mely a létet teremti, s ezzel magát a valóságot ruházza fel a vágy alapstruktúrájával a maga elé rohanó maga mögött lét melankolikus eksztázisával, örökös beteljesülés és teljesületlenség egységével.

Akár diszkurzustörténeti modellként szemléljük a KRT viszonyok időbeli egymásra épülését, akár szinkron struktúrában a poétikai-retorikai alakzatokban való egyesülésüket, rétegrendjük mindig kétfelé utal. Egyrészt a szemiózis tárgyi előttjére, a szemiózison kívüli realitásra, melyet a szemiózis szeretne befogni, másrészt egy olyan realitásra, amely nem szemiózison kívüli, hanem maga a szemiózis mint aktusesemény, a közlő létgesztusa, lét -bizonyíték, a közlő létének előre rohanása a saját jövőjébe, mely a közleményt hagyja maga után eme aktus nyomaként. A szemiózis egyszerre jelenik meg egy preszemiotikai világ elő -adottságának tanúságaként, és egy szemiotikus lény önkereséseként. A megismerés, mint a különbségek rendszere, visszautalásokban tárgyat, előreutalásokban szubjektumot konstituál:

A különbségnek az a fogalma, amellyel a posztstrukturalisták dolgoznak, mivel formális struktúrminta és nem ontológiai differencia, az identitás általi elnyeletéssel fenyegetett.

A különbség mint nem a konkrét, tényleges, egyedi valóság aktusa: csak identitásba forrt, identitást definiáló differencia. „In”-differencia, belső differencia, egy identitás önkifejtése, egy mozdulatlanság álmozgásban kifejeződő térképe.

A jelölő mindig mást mond, üzenete nem a szubjektumé, a nyelv eltéríti a beszédet a szubjektum szándékaitól. Ez a posztstrukturalista interpretáció, melynek a fordítottja éppoly képviselhető: a szubjektum eltéríti a beszédet a nyelv determináló meghatározásaitól és kölcsön -hatásaitól, illetve a szubjektum maga ez az eltérés, a nyelv öneltérése. A beszéd mindig valami mást mond, túl sokat vagy túl keveset, s ez a más éppúgy felfogható a szubjektív céltól való nyelvi eltérésként, mint a nyelvi „céltól” való szubjektív eltérésként: nyelvzavarként, azaz nyelvirend-zavarásként, melynek cselekvéselméleti aspektusa a nyelvi rendzavarás, a társa-dalmi rend nyelvi megzavarása, a nyelvnek a lázadás médiumaként való konstituálása.

Mindig szükséges egy új aktus, mert az előző nem produkált kielégítő tárgyias koherenciát.

Mivel nem sikerül megtérni egy birtokolt tárgyhoz, új aktusra van szükség. A megtérés lehe-tetlensége jelöli ki a tárgy helyét, az állandó túllendülés a szubjektum helyét. Ahogyan a tárgy a jelekben adott, a jelek a beszédben aktualizálódnak, a beszéd folyamata pedig a szubjektum aktusa. Két oldhatatlan maradékkal kell számolnunk, a tárgyi oldal kimond -hatatlanjával, amely soha sem válik a jelekben kifejtetté, és a beszélő realitásával, mely akarat-lanul kifejezett a jelekben, és mindig ott marad, a jelek és a tárgy közötti szempontként.

A tudás kifejezi a tudót, a jel kifejezi a közlőt, amennyiben a felfogó, olvasó, néző látja a jelekben azt a látót, aki olyat lát, amit ő maga nem lát: az idegen szempontot. És kifejezi a beszélőt, mint látni, tudni, mondani nem akarót, elzárkózót. A szubjektív többlet magyarázza – a tárgy kimeríthetetlen dologisága mellett – a tárgyi többletet, mint okára visszavilágító következmény, mint menekülés a tárgy bizonyos aspektusainak tudatosítása elől.

Fölolvad-e a szubjektum az interszubjektív háló kommunikatív viszonyaiban, a más-szá-mára-való-lét kölcsönös kifejezéseiben vagy van a szimbolikus identifikációkon kívüli ittléte is? Két maradvány, két kimeríthetetlenség, két lefordíthatatlanság ütközik a lefordítható, cserélhető tartalmak folyamainak túlhabzásaként, a dolog és a szubjektum. A definitív iden-titások áramában két abszolút másság fejeződik ki. A szubjektum éppúgy nem fér el a szerepnyelv rendjében, mint a dolog a tárgynyelv rendjében. Mindkét oldalon fellép a szim-bolikus rendbe integrálhatatlan maradék. E két maradék küzdelmeként is leírható a szimszim-bolikus rend, s a szimbolikus rend inkonzisztenciáinak kifejezéseiként is a két maradék. A szimbolikus

86. ábra

= tárgy-konstituáló visszautalások

= kép-konstituáló előreutalások

KÉPEK TÁRGY

integráció határán jelenik meg az ontológiai dezintegráció, és az ontológiai dezintegrációt csak ellentéte, a szimbolikus integráció által lehet kifejezni, elképzelni, szóvá tenni.

Szubjektum és szerep olyan viszonyban vannak az egyik, mint dolog és tárgy a másik oldalon.

A szubjektum éppúgy megcsonkul a jelölő hálóban, mint a dolog.

Ami a tárgyban több önmagánál, az az eltárgyiasítatlan dolog. Ami a dologban több önmagánál, az, amivel a lehetőségek túlteljesítik (azaz széttépik, nem engedik megállapodni) a valóságot. Ami a szubjektumban több önmagánál, az, amivel túllendül önmagán, tehát az aktus. Az aktust pedig az ismeretlen tartalékokra való spontán felcsatlakozás teszi lehetővé.

Ez a reményteljes többlet. De van egy szégyenteljes többlet is, ami sérti önképét, amivel szemben az önidentifikációk vereséget szenvednek. Szorongáskeltő és reménykeltő többletek kifejezési formája a makula, a tünet illetve az aktus életlendülete. Van egy kezelhetetlen, kínos többlet, mely permanens válságot okoz és van egy érthetetlen, tervezhetetlen, meg -magyarázhatatlan ugrásban kifejeződő többlet, amely elhozza a megoldást. Az előbbi kifejezése valamely undorító élvezetet kifejező iszonyatos testi jel, amely a semmit képviseli (Slavoj Žižek: Liebe Dein Symptom wie Dich selbst! Berlin. 1991. 22. p.), az utóbbi ki -fejezése az ezt maga mögött hagyó aktus, mely a lehetőségek teljességével állítja helyre a kapcsolatot. Az előbbi kimered a szimbolikus realitásból, az utóbbiból maga a szimbolikus realitás mered ki. Az előbbi a szimbolikus realitás fékje, az utóbbinak a szimbolikus realitás a fékje. Az előbbi a szimbolikus realitáshoz képest üres, az utóbbihoz képest a szimbolikus realitás az. Két változata van az érthetetlen maradványnak, a világképbe integrálhatatlan elemnek, a kifejezhetetlen kifejezésének, a befogott átfogónak, a függvénynek, amitől függésbe kerülünk, ami leveti magáról a szimbolizációt mint elégtelent, vagy aminek hipotézise segítségével vetkőzi le magát a szimbolizáció mint elégtelent, hogy az ürességet, a semmit, új koherenciák hipotézise segítségével töltse ki, vagy reduktív struktúráknak a lét túlhabzását fékező rendjével tegye lakhatóvá, elviselhetővé a mindent. A tömegkultúrában nem a menny és a pokol a döntő ellentétek, hanem a banális és a nem-banális (kalandos, fantasztikus, csodás, kísérteties). A fikcióspektrum vizsgálata során ismételten szembekerültünk menny és pokol szomszédosságával: itt végre e tünet ontológiai alapjaival talákozunk. A film noir ördög és angyal kapcsolatával közelíti meg e problémát. A The Blue Dahliacímű film-ben azért lehetséges és hiteles a jó vég, mert a női ördög ezúttal angyal, sikerül a kétféle maradékot egy nőalakban összefoglalni. A film hősnője kezelhetetlenül kísérteties, mint egy anya, de végül jót akar, mint egy anya. Tönkre is tehetne, de segít. Szépségesen félelmetes és érthetetlenül, szorongást keltően jóságos. „Rabom vagy rég, az is maradsz…” – énekli Karády, szintén e kárhozatot és megváltást is ígérő többlet képviselője. A Hazajáró lélek című film a típus nevelődéséről szól, hogyan tanulja meg kezelni magában a többletet, a bűvölet és kárhozat forrását, azaz The Killers-, Angyalarc-, Gyilkos vagyok- vagy Out of the Past-típusú hősnőből The Blue Dahlia-típusú hősnővé válni. A mai film nyelvén szólva:

elképzelhető-e a Tigris és sárkánykét hősnője egy nőként?