Poézis és ideológia

Freud megkülönbözteti a szöveg két rétegét, melyeket az „eredeti hagyomány” illetve a

„ferdítő tendenciák” (Sigmund Freud: Mózes. Bp. 1987. 53. p.) nevekkel illet. Az ideológia nyelve és a sejtelem nyelve felületes és formális analógiás kapcsolatba hozható. A ferdítő tendenciák a történelemben megelőzik az autentikus változatot, a művön belül pedig gyakran lefedik azt. Ha a ferdítő tendenciák nem eredendő bizonytalanság, hanem másodlagos fel-dolgozás művei, úgy nem tüntethetnek el minden nyomot. „Egy szöveg kiforgatásánál hasonló a helyzet, mint egy gyilkosságnál. Nem a tett végrehajtása a nehéz, hanem a nyomok eltüntetése.” (uo. 69.).

A kimondhatatlan kutatásakor az új élménynek még nincs saját nyelve, így az „egyenes beszéd” lehetetlen. Az ideológiai ferdítés ezzel szemben a visszarettenés műve. Az előbbi esetben a tárgynak nincs közvetlen kulturális reprezentációja, az utóbbi esetben van. Az ideoló giai struktúra kettős: a./ a tárgynak van neve, kulturális leírása, jellemzése, b./ mégsem azt hasz-náljuk, nem nevezzük nevén a dolgot. Ezzel újabb analógia bukkan fel: ha az előbb az ősmegszólítás prereflexív sejtelemnyelvéhez hasonlítottuk az ideológiát, most a dezautoma-tizáció duplán strukturált jelviszonyával rokonul.

Az ősmegszólítás a távolit jelenlevővé, az érzékelhetetlent érzékelhetővé teszi, kitölti a semmit. A dezautomatizáció a jelenlevőt távolivá teszi, a közvetlenül önazonost közvetetté, az evidenset kérdésessé: a semmivel teszi közvetetté a közvetlent. A kettő összehasonlítása azt mutatja, hogy a jel ellentett módon hat a nem adottra, illetve az adottra. A nem adottat feltárva, az adottat eltakarva közvetíti. A dezautomatizáció az adott eltávolítására épül, a sejtelem nyelv a távoli közelítésére. Az ideológiai jelet nem is az elsődleges hiány és nem is a másodlagos hiány (az automatizáció) ellen vetik be. Nem a hiány és nem a működési zavar

korrigálása a célja. Következésképp valószínűsíthető, hogy a működőben való zavarkeltés lesz a feladata. Az ideológiai kiegészítés, közvetítés ily módon maga a fölösleg.

A kommunikáció célja általában a nem-autentikus autentikusra cserélése. A nem-autentikus különféle fajtái különböző leváltásmódokat tesznek szükségessé. A homályosan sejtett kimondhatatlanságokat a sejtelemnyelv szimbolikája pusztán körbejárja. Az absztrakt és banális tartalmakra, melyek a megismerés későbbi stagnációit és befulladásait képviselik, kétféle kezelésmód vár. Az absztraktat az episztémikus szubsztitúció gondolatilag konkret-izálja, az absztrakt jegyek gyarapításával, míg a dezautomatizáció az érzéki élmény közegébe transzponálva, élményszerűen eleveníti meg. (Az előbbi folytatása a megismerésnek, az utóbbi újrakezdése, tehát az esztétikum is felfogható a regressus ad originem egy fajtájaként, azaz a kommunikáció teljes struktúrájának sorsa benne az a mozgás, ami Eliade koncepció-ban a mitikus kommunikáció tartalmi élményeinek jellemzője.) A sejtelemnyelv körbejár, körülszimatol, az episztémikus konkretizáció kiegészít, a dezautomatizáció a regresszió és újrakezdés módszerét alkalmazza (ezzel a művészet alapstruktúrájaként találkozunk egy olyan módszerrel, amit Bálint Mihály a neurózisok gyógyításában írt le), míg végül az ideológiai kommunikáció mindezek ellentétét műveli. Az előbbiek az autentikus hiányából vagy elvesztéséből indultak ki, míg az utóbbi az autentikustól akar eltéríteni. Menekülés az autenticitás elől. A nemautentikus felértékelése. A sejtelemnyelv az indirekt és üres feszült-ségterében keresi az autentikust. A dezautomatizáció azért helyettesíti a nem-autentikus kifejezést indirekt kifejezéssel, hogy az indirekt és a kopott különbsége jelölje ki a keresett autentikust. Az ideológiai kommunikációban a teljes, autentikus kifejezést helyettesíti a fölösleges jel, mely egyrészt nem az autentikus újabb mása, hanem ellentéte, másrészt magát minősíti autentikussá, így az autentikus nem-autentikussá minősítésének vagy eltüntetésének, megsemmisítésének lehet csak eszköze. Emlékezzünk rá, hogy az, amit a szemiózis-stratégiák elemzése során sejtelemnyelvnek neveztünk, valójában az ősmítosz, a mitikus társadalmak tudatformája. Az ideológia ezzel szemben a modern politikai mítosz, illetve az ennek függ-vényében kreált tudományos mítosz, pl. a náci fajbiológia vagy a szovjetmarxista „törtmatos”

társadalomtudomány. A hidegháború idején „békeharcnak” nevezték a háborús készülődést, a régi gyarmatosítók „pacifikációnak” nevezték a hódító hadjáratokat, ma pedig az olaj -háborúkat nevezik a „demokrácia terjesztésének”. A nácik terroristának nevezték a partizánt (lásd: Paisà), s a mai hódító birodalmi háborúk igazolói is ezt teszik. A leírás e pontján az ideológiai kommunikáció a sejtelemnyelv ellentétének mutatkozik: itt nem hiányzó nevet előlegez a pontatlan jel, hanem pontosabb, meglevő jelet szorít ki. Az elnyomott jel helyére lépnek a ráerőltetett nevek és leírások.

Addig kell halmoznunk az indirekt szimbolika variánsainak jegyeit, míg kielégítő pontos-sággal elhelyezhető rendszerükben az ideológia.

1./ A mítosz az ideológiával szemben.

A sejtelemnyelv célja a nevenincs tárgy keresése. A sejtett, keresett tárgy egy x, melynek nevet kell adni, azaz elhelyezni a kulturális képzetek rendszerében. A kifejezés mozgatója a meg nem talált tartalom; mivel a tartalom nem talált, a kifejezés nem tud megállapodni.

2./ A megismerés az ideológiával szemben.

Az episztémikus szubsztitúció célja egy absztrakció konkretizálása, új tulajdonságok és relációk feltárása. A kifejezés változásának célja a tartalom kiegészítése.

3./ A dezautomatizáció az ideológiával szemben.

A dezautomatizáció célja az absztrakció, közhely, banalitás új megközelítése. Ez ezért szükséges, mert vissza lehet adni az én és tárgy viszonyának akadályává lett jel megjelenítő funkcióját. Másképp: vissza kell nyerni a jel elhalványult jelentését. (Általánosabban: vissza kell nyerni a kultúra elveszett produktivitását.) A kifejezés bonyolításának motivációja az elszürkült, elszegényedett tartalom elégtelensége. A probléma az, hogy a jel lezáró szignifi-kánsként hat, mely legátolja a további megismerést, a tárgyat tovább kutató új szignifikáns struktúrák építését. Az elkopott jel szokásszerű használat, rutin kiváltója, amit az „akárki” vesz igénybe az „ismétlés” világában. Ha a sejtelemnyelv problémája az volt, hogy a tárgynak nincs neve, a dezautomatizáció által megoldandó probléma az, hogy a tárgyat nem éri el a neve.

4./Az ideológia

A mítosz feltár (előlegez), a tudomány kifejt, az esztétikum felfrissít (visszanyer), az ideo -ló gia eltakar, eltemet, elhallgattat. Együttesen adják ki egy tartalom életciklusát. Minden a mítoszból születik és az ideológiába fullad bele. A kettő között zajlik a művészetek és tudo-mányok halmozódó vagy előre haladó vívmányainak története.

A mitikus ősmegszólítást, az őshomály, az ismeretlen eredet kiindulópontját követi a tör-ténelemben az episztémikus felhalmozás, ezt követi, a fáradási, megmerevedési tendenciák ellenhatásaként, a művészi megelevenítés, majd végül az ideológiai elnémítás, mint másod-lagos homály. E másodmásod-lagos homály – csaló természetének megfelelően – világosságnak van álcázva. Új káoszt képviselő rendcsinálásként ad a tárgyaknak parancsolt jeleket. A szubsz-titúciók eredményeként a problémát tagadásával jelölik, a problematikus tárgynak probléma-mentes nevet adnak.

Az ideológia művészi eljárást alkalmaz művészietlen módon. Az ideológia a művészet fordítottja, amennyiben ez esetben az új jelsík hamisít, s nem az előző jelsík hamisítottsága teszi szükségessé az új jelsíkot, mint az esztétikai dezautomatizáció esetén. Ellenkezőleg, épp az előző jelsík igazságának megfékezése a célja. A művészet és az ideológia egyaránt másról beszél. Nem mindig az elkopott nevet, képet, jelet cserélik le; az ideológiai szubszti-túció a poétikai-retorikai és az episztémikus szubsztiszubszti-túció korcs kereszteződése: episz -témikusnak álcázott retorikai szubsztitúció, közvetlen kifejezésnek álcázott hamis kifejezés.

Az ideológiai struktúra természete az álcázott indirektség, tagadott kettősség. Az explicit jel mögött mindkét esetben, művészetben és ideológiában is, implicit jel rejlik, ám a művészetben az implicit jel újjáélesztése, míg az ideológiában ellenkezőleg – soha be nem teljesülő, be nem végződő – eliminálása a cél. Az ideológia éppúgy nem iktatja ki soha teljesen a tulajdon -képpeni jelöltet, mint ahogy a sejtelemnyelv nem éri el. Az ideológiának azonban végzete a fantázia csele, az eltakarva is feltáruló, sőt megsokszorozódó jelentés aknamunkája, mely a művészetnek erőforrása.

Az ideológia jelentéstorzítás, mely autentikus jelentést cserél nem-autentikusra. Míg a mítosz vagy a művészet mással beszél a keresettről, s teszi ezt az előfeltárás vagy újrafel-tárás céljából, az ideológia mást mond, mást nevez meg a keresett helyett, mással azonosítja,

így eltüntetve jeleníti meg. A hamis jelentés célja a tagadás, az autentikus jelentés hatalmi és érvényesülési érdekekkel ütköző jegyeinek kiküszöbölése. Az ideológia hatalmi-cenzu-rális, manipulatív nyelvezet. Mozgatója az x, amely elől menekülünk: az ősmegnevezés sej-tett, keresett x-ének poláris ellentéte. A keresett mitikus x menekül előlünk, míg az ideo-ló gia által átdolgozott, letakart, elhomályosított x elől mi menekülünk, de az, mint a fenti Freud-idézet jelezte, üldöz bennünket. A sikeres ideológiai operáció eredményeként a név elkerüli a tárgyat. Az ideológia ily módon a fichtei tökéletesült bűnösség világának adekvát tudatformája. A bűnös beszélők adekvát tudatformája a bűnt lefedő tudat, a tárgyilag inadekvát tudat.

5./ A szimptóma

Az ideológiai szubsztitúció sajátsága a tünetnyelvre, a neurotikus szimptomatikára emlékeztet.

Az ideológia éppúgy tagad egy problémát és lefed egy tárgyat mint a neurózis. Így mindkettő a zavar, a hasadás, a kettősség nyelvezete, egyik az individuum, másik a társadalom pszicho lógiájában. A neurotikus szimptóma az elfojtott visszatérése, a tulajdonképpeni probléma je -lent kezése, de az álprobléma kifejezési formáiban. A neurotikus a tünettel küzd, az álproblémák labirintusába van bezárva. Így a tudat, bár jelzi, nem engedi közel a szemiózist nemző prob -lematikát. Ami a neurózis esetén az egyén szenvedésének kifejeződése, azt az ideológia a mások szenvedése és az őt nemző jogtalanság elfedésére használja. Míg a sejtelem nyelv, az episztémikus konkretizáció és a dezautomatizáció a tisztázás nyelvezetei, az ideológiai kommunikáció és a neurotikus szimptomatika nyelvzavarként elemezhető. Az ideológia mesterségesen generált, társadalmasított nyelvzavar.

Az ideológiát mint romlás- és bomlásformát egy új kategóriapár segítségével állítjuk szembe a termékeny szubsztitúciós formákkal. E célból dinamizáló és paralizáló szimbolikát állítunk szembe egymással. A dinamizáló szimbolika előre viszi és élénkíti a szemiózist, a paralizáló szimbolika ellentett módon hat. A dinamizáló szimbolika formái 1./ a mítosz (sejtelem nyelv, eredeti megszólítás), 2./ az episztémé, a tudományos konkretizáció, 3./ és az esztétikus dezautomatizáció. A paralizáló szimbolika formái az ideológia (a politikai mítosz, a Barthes-féle „gyarmati nyelv”= a politikai manipuláció nyelve) és a neurotikus tünet.

Az ideológia mint hordozó a dinamikus tartalmaknak a statikus közkeletű világképpel való közvetítője, az idioszinkrátikus individualitásnak a konform köztudattal való közvetítője, az egyéni perspektívák és a csoporttudat közvetítője. Az ideológia adja el az üzenetet, de nem ő az üzenet igazi hatóereje. A fékek rendszerének és a kompromisszumok kohójának is tekinthető, melynek hiányában talál túlságosan radikalizálódna az individualitás. De ki fékezi meg az individualitás közhatalommá vált fékjeit?

Az egymásra épülő jelsíkok szellemi életcsíráit elnyeli az ideológia tojáshéja, mint kemény lezáró szignifikáns, a szubverzív és emancipatórikus impulzusoknak ellenálló affir-matív struktúra. Az affiraffir-matív azért nyelheti el a szubverzív-emancipatórikust, mert az elfoj-tás munkája áthatja a megismerési formákat. A fel nem fogott és meg nem értett világ nem tudni milyen nagy területe a puszta el nem ért, s mely hányada az elhárított. A megismerés nehéz kezdeténél is ott van a visszariadás, a kerülési magatartás, a menekülés a valóság elől, mintha a megismerés az eszképizmus ellenállásainak repedése volna csupán. De a megismerés haladásának konfliktusait is hasonló mechanizmusok magyarázzák. A menekülő és a megta-gadott, a sejtett és az elfeledett, az el nem ért és az elveszett, mind tárgya az elfojtásnak, a

megismerés határain őrt álló fordított bábáskodás hatalmának. A megismerés kudarca összefügg az erkölcsi kudarccal, mert a megismerés többnyire megelégszik a kényelmi megoldá -sokkal. A néma élmény mellett azért is szürke minden meghatározás, a sejtelemnek azért is okoz csalódást minden kifejtés, mert a kettő között mindig hatékony a cenzúra munkája.

Az élet folyamán az élmények maguk is elszürkülnek, s ebben aligha csak a biológiai szubsztancia kifáradása a ludas, sokkal inkább lehet az a felhalmozott tudás implikálta cen-zurális hatalmak uralma. A közhely éppúgy a tartalom elhárítása, mint a tiltott vágy elfojtása és az ennek nyomán burjánzó neurotikus szimptomatika, az igazán súlyos probléma azonban nem a közhelyé, hanem az, hogy minden tudás, műveleti tere határán, ugyanúgy hárítani kezd, mint a közhely teszi. A valóság társadalmi képe, a világkép maga is tekinthető ily módon hatalmas elhárító mechanizmusként, mely minden további problémát elhárít, melyre nincs válasza. Az elfojtás fogalma ily módon a dinamizáló tudatformák vizsgálatában is alkalmazható, korántsem csak a paralizáló formák privilégiuma. Az elfojtott valóság, a fizikai és metafizikai ismeretlen, s az elfojtott szubjektív valóság, a személyes tudattalan legyőzői és elrablói, mint a mítosz, a tudás és a művészet mindenkori műveleti határait megvonó hatalmak, kedvező táptalajt teremtenek a hozzájuk kapcsolódó, kezdeményeiket kiépítő ideológiai tagadásnak. Ha a kifejezés közvetett, ha két KRT struktúra relativizálja egymás játékát, mindig felvethető a kérdés: mi van a két kifejezés között? A szorongás? (Így jön létre a borzalom esztétikája.) A tisztelet? (A fenséges esztétikája esetén.) A tudatlanság? (Ennek legyőzése a megismerés.) A ravaszság? (Ez vezeti be az ideológiát.)