Platon chorája, Pandora szelencéje

megteremtő, saját kiindulópontját cáfoló cselekvés lehetőségére utal. Arra, hogy lehetséges nem egymás ellen belevetve lenni a világba, ami a bennünket legyőző világrend érdeke, hanem a világrend ellen lenni belevetve a világba, ami az ember kitüntetett lehetősége, s amivel élve a maga képére formálhatja a világot az ész, de amivel a mohó értelem élt vissza eddig, felszámolva az emberies emberlét, azaz a spontán romlás korrekciójának elkötelezett, alkotó lét lehetőségét, s megkezdve felszámolni minden élet lehetőségének feltételeit.

Ha a realitásképet a tudomány vagy általánosabban a tudás gondozza, akkor a valóságot a művészet és a vallás, vagy általánosabban az érzés és vízió szólítja meg. A vízió, a mágia, a művészet, a vallási megvilágosodás szólítja a reálist, a reális pedig a traumatikus élményben szólítja az embert. A traumatikus élmény a kérdés, a vízió a válasz első formája. A heideggeri

„elrejtetlenség” azonos az Eliade-féle „kezdet tökéletességével”. A kimondatlan ősbetörése a jelenés aktusán és a mondás aktusán kel át a továbbmondások sorába, de a hagyomány vagy tudás már csak redukálva őrzi a teljes – a kihunyó következményekhez, de nem a reális lét -teljességhez képest teljes – megjelenés mások által is visszapergethető, ülepedett részét.

Az „el-nem-rejtettség” vagy „feltártság” és a „kezdet tökéletessége” mellett harmadik kifejezésünk a világkép tényeként nem adott létteljesség megnyilatkozására a „mágikus pillanat”, melyet Žižek a forradalom elméletében dolgoz ki, de az ismeretelméletben is nélkülözhetetlen.

Két mágikus pillanattal kell számolnunk. Egyik a jelenés, a felbukkanás, a vízió válasza a traumára, amelyben magáévá tesz a világ, az embert rabul ejti a felszabadulás, melynek lehe-tőségét a felbukkanó új összefüggés nyitó hatása ígéri. A másik az aktus: melyben az én teszi magáévá a világot. Az aktusnak is két változata van, az első a mondás, a megvilágosodás történését követő prófétálás, a nemtudás és tudás közötti ugrás, a semmiből szólás, az isme-retlen kimondása, a második a tevés, a nemlét és lét közti ugrás, a semmiből tevés. A puszta reprodukciót meghaladó tevés a lehetetlenre vállalkozik, magának kell lehetségessé tennie, amire vállalkozik. A bevégzésnél „mért” képességeink meghaladják a kezdésnél „mért”

képességeinket. Az vezetett, amiről nem tudtuk, hogy tudjuk, és olyan eredményt értünk el, amiről „nem is álmodtunk”. E tapasztalat két reprezentatív kifejezése a Wilhelm Meister tanulóévei és Thomas Mann József és testvérei című regénye, annak az embernek a történetei, aki elindult megkeresni apja szamarát, és egy egész országot talált, és erről szól egyébként minden kungfu-film. Chang Cheh Marco Polocímű filmjének hőse, aki azt hitte, trágyát mer, valójában a legyőzhetetlen harcos titkát, a „vasbőr technikáját” sajátította el. Minden tevés, amely nem a semmiből tevés, nem valódi, teljes értelmű tevés, csak a recepció formája.

A tevés, amely nem a semmiből tevés, csak aktív semmittevés. (Az ismeretlen eredeti be -törése a traumatikus élményben olyan emlék, melynek újrafelhasználásaképpen konstituálódik a fikcióspektrum fantasztikus régiója, míg a cselekvő aktus szenzációjának emléke a kaland -epika. Ezért mindkét epika-típusnak, beavató funkciója mellett, pótlék-funkciója is van.)

A realitáskép beazonosított egységei olyan adottságok, melyekkel megtanultunk számolni, visszatérő összefüggések, melyekhez kezelhetőségüket biztosító használati szabályokat utal ki a gyakorlat. A realitáskép tárgyak rendszerét tárja fel, eszközvilágot, míg a dolog az, amivel az adottság több az eszköznél: a megmért mennyiségek, meghatározott hasznosságok és definiált viszonyok síkján túli valami. A realitáskép szakadatlan módosításával keresett realitás részrealitás vagy felszíni realitás, amennyiben a realitáskép nem érheti el az egész igazságát, így a realitásképben az egész igazsága csak valamely ideológiai vezérszignifikáns által megkonstruált hazugság vagy illúzió lehet. A szakadatlan tökéletesített törvénytudó konkretizációs háló által befogott realitás a tárgyi, és nem a dologi realitás. Realitás és mély-realitás, tárgyi és dologi mély-realitás, vagy egyszerűbb nyelven realitáskép és realitás oppozíciója mindig a menekülő részre utal. A képet cserélgető és a cserélgetésben tökéletesítő meg -ismerés egy perverz – azaz megnyugvást nem ismerő, kielégíthetetlen – transz, egy mindig tovább vezető életlendület segítségével üldözi a realitást. A leképezés tökéletesítése által, a kép kiterjesztése által, a képbe foglalt realitást ragadjuk meg. Egy tökéletesen más, ellentett

irányú realitáskeresés ezzel szemben, a perverz azaz beteljesíthetetlen előnyomulás helyett, a regresszív eksztázis útján keresi a realitást. Az előbbi a tárgyi oldalon, tudatos össze -függéseket kiterítve akarja megragadni, míg az utóbbi áthatolhatatlan sűrűségként, készület-lenül, semmiből kimondandóként, a tudaton rajtaütő ötlet vagy vízió tárgyaként ragadja meg, mert számára a reális nem szubjektum vagy objektum, melyek különbsége a realitásképben jön létre, az általa a reprodukció számára funkcionalizált, kihasított összefüggések eltárgyia -sítása útján. A regresszív eksztázis ezzel szemben az egész testi lét válasza, a cselekvő, tevő-leges világmegértés előszakaszaként fellépő érzelemteljes vízióként. A tárgy csak a leképe-zésben adott, míg az élmény önmozgató önértelmezésbe foglal minden adottságot, olyan tudatként, mely nem a lét tudata, hanem már maga a lét, a tudás is mint a lét aktusa, mely a tudást alakító aktus önmagán túllendülő, magából kilépő folytatásaként alakítja a tudottat.

Az első tudott, amit a tudás aktusa alakít, maga a tudó alany, melyet a tudás és a benne fog-lalt önalakítás bonyolít bele az önmagán túllépő alakításba. A megértő aktust tartalmazó élmény a megértő élményt tartalmazó cselekvés előszakasza.

Mivel az alak a kölcsönös akadályoztatottság által konstituált határ, a konstituált realitás nem lehet más, mint egy mozgás legátlása, egy lendület pervertálódása, egy alakulásnak az alak általi megfékezése, azaz a beteljesületlenség permanenciája, a teljesülés elhalasztása.

Mi csak az alak önállósításában, a pervertálódás szublim teljesülésében, a realitásképben éljük meg a realitást. Hol azt mondjuk, hogy a barlangon kívül, hol azt, hogy Pandora szelencéjében van a mélyrealitás vagy protorealitás. Hol azt mondjuk, hogy ez az „igazi”

realitás a tiszta teljesség, hol azt, hogy az alak alatti alaptalan sötétségében keresedő.

(Ahogyan két metafora az is, hogy a világ tökéletesen kalkulált óramű és az Isten az órás, aki beindítja, illetve a világ egy („ős”)robbanás és ilymódon az Isten a(z) (ős)terrorista. (Az sem véletlen, hogy vannak olyan emberek, akik önmaguk felrobbantását egy lehetséges világ, új kezdet építőköveiként fogják fel, mint az egykor önmagukat felgyújtó buddhista papok a jobboldali diktatúra ellen lázadó Dél-Koreában vagy Jan Palach a „prágai tavasz” katonai lerohanása idején, sőt, mintha egyre többen lennének.) Akkor van értelme megkülönböztetni a realitásképtől a realitást, ha feltételezzük, hogy van valami, ami nem fejeződik ki a reali-tásképben. Mivel a realitásképet több üzem, a cselekvés, az élmény és a fogalom üzemein áthaladó információfeldolgozás intézményesíti, minden szinten van egy tovább nem jutó maradvány: amit érint a cselekvés, de az élmény már nem; amit érint az élmény, de a fogalom már nem. Bármely dolog számunkra valóságával szembenálló magánvalósága vagy aktív létteljességeként felfogott magán- és magáértvalósága ezt a képeket levedlő, azaz a tudásban el nem férő valóságot jelentette a klasszikus német filozófiában. Az „eszme” eszméje szá-mukra azt jelenti, hogy az el nem ért is átfogható és a meg nem célozható is körüljárható.

Hegelnél a konkrét nem a kiindulópont, hanem a végpont, és a dialektikából az is következik, hogy a vég a mindenkori jelen, mint múlttá válásra ítéltetett, azaz a konkrét csak metafora, mely absztrakttá átminősítésre ítéltetett. A kimondhatatlan kimondhatóvá tétele, a tudomány módszere, más, mint kimondhatatlan mivoltában való átfogása (a vallás) vagy indirekt szim-bolika általi felidézése (a művészet). A filozófiának is megvolt a módszere a kimondhatatlan mondására: a tapasztalatot felülvizsgáló dedukció, a „lényegnézés”, mely a gondolatot nem a teremtés végpontján, hanem forrásainál telepíti, a dolgoknak nem empirikus vizsgálata-ként, hanem annak meggondolásavizsgálata-ként, hogyan lehetségesek.

Minden elgondolható létteljes-aktív formában, mely a mindenkori tapasztalati tárgy empi-rikus korlátai megítélését lehetővé tevő mértéket szolgáltat a felfogásnak. Ha azonban nem ezt vagy azt a realitást, hanem magát a realitást gondoljuk, ez az összes többit elnyelő, mind-annyin túllendülő összefüggés. A metafizika tiszta, igaz, teljes jelenlétet feltételez a tényeken túl, míg az antimetafizika kísérteties prereálist, a „lét sötét éjszakáját”. Ez azonban csak két leírási forma: a tárgyak mögöttjét is újra egy tökéletesített tárgynyelven akarni leírni épp olyan paradox, mint egy nem-nyelvet akarni teremteni a leírására. A kimondhatatlantól azonban mégsem vagyunk megfosztva, mert magunknak is ez a közepe. A realitás reálisa a mindenben benne rejlő többlét, amely az emberi szubjektivitásban bukkan felszínre. Az első nagy katasztrófa az anyag keletkezése, a második az ember létmódjáé.