2.2. Hermeneutikák
2.2.1. Hit és gyanú
A szükséglet nem tudja, mire van szüksége, az egyensúlyhiány kínjaként, szenvedésként jelentkezik, csak a kín öninterpretációja, a szükségletet kielégítő tárgy képzete változtatja a kínt vággyá. A lélek eme elementáris önkereső tevékenységét fejleszti ki, differenciálja, látja el kifinomult tájékozódási eszközökkel a szimbolika. Az érzület igényelte értelmezésre épül az értelmezések konfliktusának öngerjesztő munkája. Az értelem zavara (hiánya vagy túlsága:
a látszólagos illetve valóságos értelmetlenség, vagy a zavarba ejtő sokértelműség) interpre-tációs tevékenységre késztet. A mű értelemszerkezete feladatok elé állít és kérdéseket tesz fel a befogadónak, mielőtt az a művet kérdezné: így valódi párbeszédben gondolkodhatunk.
A kifejezetlen kifejezettet, az ismeretlen ismertet, a kimondhatatlan kimondhatót vesz első jelentkezésekor igénybe. A hit tárgya nem az egyes intenciók, hanem az intenciók összes -ségének tárgya, mely meghaladja az intenciók összeadásából előálló tárgyélményt. A hit, amely hívőt nemz, nem üres képzelgés, hanem gyülekezetet szervező bizonyosság. A hit olyan bizo-nyosság, melyet az élmények összessége igazol, nem az izolált empirikus ellenőrzés. A hit her-meneutikája a banalitás meghaladását mutatja fel, a gyanú herher-meneutikája a banalitás önmegerősítését kutatja a szövegben. A kritikai- és felszabadítás elmélet nyelvén szólva az egyik az emancipatórikus, a másik az affirmatív összetevőt éri tetten. A gyanú hermeneu tikájának felel meg a mű ideológiai összetevője, kortípusokat, tipikus korabeli alkalmaz -kodási módokat megerősítő, absztraháló és idealizáló teljesítménye. A mű ideológiai rétege az, ami szociológiai és szociálpszichológiai kategóriákkal elemezhető. Mit nyújtana ezzel szemben a mű utópikus rétege? Túllépési lehetőségeket kutatna? Jellemzéséhez ez sem elég, mert ez már az ideológiai réteg idealizációs tendenciáiban is benne van. Amennyiben a mű mélyrétege valódi mélységet ér el, a konfliktusokból vezeti le a megoldásokat, és nem álmegoldásokkal takarja el a konfliktusokat. A gyanú hermeneutikája a reduktív, a hit hermeneutikája a produktív jelentést tárja fel. Az a beszélők problémái tüneteként fogja fel a műveket, ez a megoldási lehetőségek jeleként, az ember beteljesedési lehetőségeiként fordul hozzájuk. A mű ideológiai oldala kidolgozott közkeletű megoldásokat ad, melyek közvetlen és közkeletű adottságmódjukban a szellem kibontakozásának hátráltató mozzanataivá mere-vedtek, de felébreszthető, revitalizálható erők lebénult, retardált formái. Az utópikus réteg egyéni megoldásokkal áll elő: a személyes különösség a konkrét utópia, az ismeretlenbe való belevetettség egyszeri kalandja képes csak tágítani az emberlét territóriumát.
A gyanú hermeneutikájában a leleplező és felvilágosító interpretáció a főszereplő, a hit hermeneutikájában a mű megvilágító teljesítménye. A két teljesítmény összefonódik egy-azon műben: a hit illetve a gyanú hermeneutikája a mű más rétegeihez fér hozzá. Ha hűek akarunk lenni a művek bonyolultságához és valódi teljesítményük összetett mivoltához, a kultúrkritikai tipológiát a mű rétegeit átvilágító fenomenológiává kell alakítanunk. Az egyik hermeneutika a mű közhelyeivel foglalkozik, a másik a mű titkával; a gyanú hermeneutikájá-ban az interpretáció a mű kritikája, a hit hermeneutikájáhermeneutikájá-ban a mű a lét kritikája. A hit herme-neutikájában a közlői felvilágosodás dolgozik a befogadói obskurantizmuson, a gyanú hermeneutikájában a befogadói felvilágosodás leplezi le a közlői obskurantizmust.
Az ideológiakritika vizsgálati attitűdje jogosult, de nem esztétikai természetű tudást ered -ményez. Az ideológiakritika illúziónak nyilvánítja a szöveget. Az intencionált jelentést tünetként kezeli. A kritikai elmélet egyszerűen manipulációról beszél, míg a pszichoanalízis a hazugságok igazságaként pillant meg egy mélyebb jelentést. Az igazság a görcsös hazugságok titkolt igaz -sága, a hazudozás elvétése. A hazugság elvétésében megjelenő igazság üldözi is az embert, és menekül is előle. Az üldöző menekülés e bonyolult konstellációjában a kritikát az önkritikának, a vizsgálatot az önvizsgálatnak, a felszabadítást az önfelszabadításnak kell közvetítenie.
Maga a pszichoanalízis is, bár látszólag a gyanú hermeneutikáját képviseli, ingadozik a két hermeneutika között, termékeny ingadozása pedig együttes alkalmazásuk megvalósítása felé vezet. A gyanú hermeneutikája tünetnek tekinti a szöveget és a benne rejlő „egészen mást” kutatja, míg a hit kérdése a szövegben rejlő „több”-re irányul. A tudat többet tud, mint amit tudni vél, s nemcsak a tudattalan tud többet, mint a tudat. A tudattalan plusza a tudat-hoz képest a „más”, míg a tudat plusza önmagátudat-hoz képest a „több”. Ez a distinkció arra tanít bennünket, hogy ne csak a tudattalanban keressük azt, amiben az ember „több magánál”.
A tudattalan kutatása én és tudattalan ellentétében gondolkodik, s a megtagadott vágy fel -fedezésében látja felvilágosító és megfejtő munkája feladatát, ám a tudatnak is kutatnia kell önmagát. Az őskonfliktus felidézése annyiban felszabadító, amennyiben árulások, vissza -vonások és megalkuvások sora az élet; de az élet a lázadások, metamorfózisok, nagy ugrások, megragadott lehetőségek és lehetővé tett lehetetlenségek sora is.
A pszichoanalízis az őskonfliktus felidézését, a marxizmus az elidegenedés felszámolását állította a hermeneutikai aktivitás középpontjába (Hans Robert Jauss: Az esztétikai élvezet és a poieszisz, aisztheszisz és katharszisz alaptapasztalatai. In. Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Bp. 1997. 165. p.). A múlt kínos titka és a jövő lelkesítő titka (vagy a szükségszerűség kínja és a lehetőség öröme) viszonyát komplikálja tudat és tudat-talan viszonya: amennyiben a tudat ideologikus, a vágy képviseli az igazságot. De a társadalom a vágyat is megtámadja, s amennyiben a vágy beteg, elidegenedett, amennyiben az embert értelmetlen kívánságok kínozzák, a tudat termelheti csak ki a felvilágosító és felszabadító impulzust. Ezért nem állhat a hermeneutika egyértelműen a tudat vagy a tudattalan mellé.
A hit hermeneutikájának módszere a kifejtés, a gyanúé a kritikai vizsgálat. A kifejtés a vízió követése, a gondolatmenet folytatása más eszközökkel, a képi információ radikalizálása fogalmi eszközökkel: nem más, mint totalizáció. A mű az élményben – a hit hermeneutikájának intenciója szerint – permanensen totalizált totalitás. A totalizált totalitás hithermeneutikai stratégiá -jával áll szemben, a gyanú hermeneutikájának hozadékaként, az analitikus racionalizáció.
A hit hermeneutikája az üzenet nyelvét beszéli, a gyanúé segítségül hívja a metanyelvet.
„A metanyelv nem létezik” – a hit hermeneutikájának állítása. A hit hermeneutikája beillesz-kedik egy fordítási folyamatba, a parafrazációk rendjébe, melyet a szférák harmóniájának képlete alapján képzel el: az alaphangulatot, egzisztenciális alapinformációt fejtik ki a képek, a képek üzenetét pontosítják és radikalizálják a fogalmak.
A hit hermeneutikája a közlemény, a mű alkotó potenciáljának kifejtése, a megfejtés a mű munkáját folytatja, a közlemény által tárggyá tett, a közleményben önmagát megmutató, fenoménná váló lét további kifejtéseként. Mit keres a mű? Nem arra jó-e a mű, hogy segítségével tovább keressük, amit ő is keres, most már a szerzői és befogadói szellemi appará -tusok egyesített hatalmának erejével? A megfejtés az üzenet tárgyáról beszél, a szerző és
befogadó együtt kutatják a tárgyat, a létvízió dominál, s ez veszi igénybe az egyesített szellemi erőket. A hit hermeneutikája szerint a világ beszél, a tárgy beszél, a lét nyilatkozik meg.
A gyanú hermeneutikája ezzel szemben a mű romboló potenciáljának kifejtése, mely vizsgálat a művet teszi tárggyá. Mit nem talál a mű? Miért nem találja? Hol jut csődbe?
Milyen döntések idézik elő a kudarcot? A mű egésze a mások által vizionált igazságok ellen bevetett elhárító mechanizmus, vagy a maga által vizionált igazságokkal harcol, ezektől riad meg, saját felfedezéseit vonja vissza, vagy sejtelmeit tagadja? Hogyan gáncsolhatja a haladás a nekiindulást? Hogyan lehet a keresés a menekülés módja?
A hit hermeneutikája a felfedezés, a gyanú hermeneutikája a leleplezés fegyvertára. A gyanú hermeneutikájának örököse a beszédaktus elméletre épülő esztétika, mely a performatív erőt állítja középpontba. Ma az észt tekintik az akarat, és nem az akaratot az ész szolgálójának.
A mai kutatók döntő élménye a beszéd elnyomó és nem felszabadító ereje. A pszichoanalízis vagy a marxizmus még kombinálja a gyanú hermeneutikáját a hitével, s így egy pozitív hit nevében gyanakszik. Az újabb hermeneutika kísérletet tesz a gyanúnak a pozitív hitről való leválasztására: a Frankfurti Iskola, majd a dekonstrukció mellett a beszédaktus elméletet is ide lehet sorolni. Amennyiben a szöveget a beszélő aktivitásának szerkezetére és nem a tárgyra vonatkoztatva vizsgáljuk, taktikákat és stratégiákat, színjátékokat írhatunk le. A kons-tatív erőt a metanyelv szintjén telepítik, míg a vizsgált nyelvnek performatív apparátusa iránt érdeklődnek. A nyelv nem a megismerés, hanem a cselekvés, a viszonyok eltolásának és átcsoportosításának eszköze. A média és a politika világában valóban nem a konstatív funk-ciók érvényesülnek, a nyelv konstatív szinten a tagadást, a problémák eltüntetését szolgálja, s ebben a tekintetben érvényesül az új stratégiák magasiskolája, a nyelvi aktivitás alapvető célja nem a ténymegállapítás, hanem az érvényesülés. Az érvelés ügyessége a cél, és nem az igazság lehetőségében gondolkodnak. A retorika a gyakorlatban átalakul az uszítás tudomá-nyává. Az önigazolás, a szépítő hazugság illetve a gyűlöletbeszéd két alrendszere egymást tartja fenn, a nyelvi kultúrharc fegyverzeteként. A hit hermeneutikája a propozicionális tartalomból indul ki, a gyanú hermeneutikája ezzel szemben a performatív aktust minősíti.
Az előbbi a megismerés és közlés hitén alapul, az utóbbi a nyelvi ágálást akarja tetten érni.
A nyelvet a posztmodern kultúrüzem is mimézisnek tekinti, de nem a „valóság” mimézisé-nek. A beszélő feladata, hogy jól leutánozza a hatékony beszédgesztusokat. Az „imitáció”
verifikál, az, hogy a produkált beszédcselekvés tökéletesen megfelel a hasonló beszédhely-zetekben elvárt megnyilatkozásnak. Bármely tárgy, helyzet vagy szituáció csak alkalom a csoporthovatartozást szignalizáló beszédrituálék produkciójára, s e rituálé egyúttal mindig kirobbantja a csoportok kultúrharcát. A nyelv a kényelem, a védekezés, a hárítás és a támadás csoportspecifikus önszervezését szolgálja.
A tanítvány autentikussá, a bíráló nem autentikussá nyilvánítja a szöveget. A hit tárgya az előtudás, a konkretizálandó sejtelem, a gyanú tárgya a hamis tudat, az eltakarítandó akadály.
A hit tárgya a nyíló, új szellemi út, a gyanúé a kisiklás. A hit megnyitó, felnyitó előkifejezés-nek tekinti az üzenetet, a gyanú lezáró utókifejezéselőkifejezés-nek. A hit azt a pontot ragadja meg, ahol új szellem születik, a gyanú a szellem önmegtagadására, önfelszámolására mutat rá. A hit kifejt, a gyanú cáfol; a hit az értelmezendő nyelvet tekinti felvilágosítónak, a gyanú az értel-mező metanyelvet. A gyanú más nyelvet keres a nyilvánvaló mögött. Nemcsak a vizsgálat nyelve áll szemben a vizsgálttal, magát a vizsgáltat is kettősnek tekintik. A megkettőzött gyanú azonban újra visszajut a hithez, már nemcsak a kellemes illúziókban és közkeletű
igazságokban fedezi fel a hazugságokat, hanem a hazugságokban is az igazság nyomait.
1./ A gyanú hermeneutikája rávilágít, hogy az üzenetnek van egy provokatív és emancipató-rikus titka, melyet elfojt egy hivatalos öninterpretáció. Ebben az esetben a vizsgált mű kétnyel-vűsége egy tudatos-hivatalos és egy tudattalan, egy konform és egy lázadó nyelv kettősségét jelenti, s a gyanú hermeneutikája hozzásegít az üzenet tanításaiból kihámozni a felfedezést.
Hazugságokban lehet elásva egy igazság vagy kis igazságokban egy nagy igazság, gyáva igazságokban egy bátor igazság. 2./ A gyanú hermeneutikája ellentett összefüggés típus esetén is hatékony. Ha az üzenetnek nincs emancipatórikus titka, akkor az üzenet azzal a céllal jött létre, hogy eltakarja, megtámadja a kultúra emancipatórikus titkát. Az ideologikus kommunikációk világában többnyire egy explicit téma ködösíti, takarja és szépíti az implicit tartalom sívár vagy kompromittáló jellegét. Egy aljas mentalitás kap magasztos kifejezést.
Az aljas élet- és tudásformát azonban nemcsak hamis értékek, valódi értékek is segíthetnek
„eladni”. A totális hazugság rászorul a parciális igazságokra, s minél nagyobb hazugság- és elnyomás-gépezetet módosít az „imázs”-képző nyelvi munka, annál valószínűbb, hogy ennek folyamatos fenntartásához valódi tehetséget és érzékenységet is alkalmazni kell, mely az emberiség reményeire hivatkozik, és új érveket talál számukra.
Az ideológiakritikában a befogadó vádolja a művet, míg az esztétikai hatás hagyományos katarziselmélete fordított folyamatban gondolkodik: a mű vádolja a befogadót. Míg az ideo-lógiakritika a vizsgáló igazságait kéri számon a szövegtől, az esztétika megközelítésében a szöveg igazsága nyilvánítja hazuggá, tévessé, illuzórikussá vagy felületessé a befogadói tudatot. Az egzisztenciális pszichoanalízis a tévedések, illúziók vagy felületességek mögött is a hazugság döntését pillantja meg. A szöveg igazsága, mint kitörés a banalitásból, hazug-ságként lelepleződő konvencionális igazságaink megtámadása. A szöveg kimondja, amit letagadtunk, nem mertünk kimondani, s kimondhatóvá teszi a pusztán sejtettet: a reartikuláció és az ősartikuláció a szöveg egymást támogató, egyaránt fontos teljesítményei. A kimondha-tatlanul félelmes elfojtott és a kimondhakimondha-tatlanul lelkesítő sejtett komponens a szöveg igazi hatóanyagai. E hatóanyagok más néven: az indulat és a látomás. Vagy régebbi neveket is kereshetünk: pl. átok és prófécia. Az átkosat azonban talán csak a banalitás önvédelme átkozta el. A populáris mitológiák sajátos képet adnak a Godot-komplexusról: várunk Godot-ra, de ha eljön, menekülünk előle. Az indulat artikulálja a mítosz hatóanyagát, a kezdet tökéletességét vagy rettenetességét, a látomás az utópia szubsztanciáját, a vég tökéletességét vagy iszonyatát, a perspektíva, a kimenetel, a lehetőség felszabadításaként, illetve a kockázat kontrolljaként.
A mű ily módon az emlékek és előérzetek felszabadítása. A kezdet rettenetessége csak az elmaradt első lépés jele, a vég rettenetessége csak az elmaradt élet jele. Az esztétikai jelenség értelme „javaslat egy olyan világra, amelyben élni szeretnék.” (Paul Ricoeur: A hármas mimézis. In. Ricoeur: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp. 1999. 300. p.). Ez a világ azonban kezdettől velünk volt, mindenkor általunk akart lenni, minden percben belőle hulltunk ki, vagy őt nem értük el. Egy kényelmesebb, kockázatmentesebb és ezáltal sansztalanabb világ mellett döntöttünk, mondaná Sartre, menekültünk a szabadság elől, mondaná Fromm.
Az esztétikai aktusnak a műben adott beteljesülése a hit hermeneutikáját aktiválja, míg e beteljesülés elmaradása a gyanúét. A gyanú hermeneutikája tehát az elmaradt csúcspont helyén lép fel, ez a tipikus, de nem egyetlen helye, a beteljesülés és csúcspont ugyanis gyakran terhelt.
A mű valódi vívmányai gyakran olyan ideológiai terhet szolgálnak, olyan előítéletekkel vannak megterhelve, melyeket általuk akar hitelesíteni a szerző, valamilyen problematikus hűség
önkéntes áldozataként. A gyanú hermeneutikája megkettőződik: nemcsak a jót pillantja meg a rossz, gonosz, alantas kifejezési formájaként, hanem fordítva is, a rosszban is képes meg-pillantani a kisiklott jót. Nemcsak arra gyanakszunk, hogy az unalmas, kenetes pozitivitás, a kincstári optimizmus mögött aljas, alantas tartalmak rejlenek, hanem arra is, hogy a haté-kony, felajzó negativitás mögött a maga ellentéte formálódik, vagy legalábbis annak elemei vannak befogva és a méltatlan ügy szolgálatába állítva. A magas kultúra ott kezdődik, ahol az ember az ellenfélben is felfedezi a jó elhibázott keresését, hogy azután ennek a gondolati modellnek alapján azt is kutatni kezdhesse, az a gyanú is hozzáférjen, hogy ő maga is elhi-bázhatja, és mennyiben hibázza el a „jó” keresését.
A hit hermeneutikája a bűvölet és rajongás hermeneutikája. A hit nem azt jelenti, hogy a műalkotás élménye képviseli a művet, hirdeti a mű igazát, hogy a befogadó a szerző követője, a hit hermeneutikája nem feltételez hierarchikus viszonyt. A mű iránti nyitottság és az élménynek a mű iránti hűsége nem passzívvá tevő, ellenkezőleg, aktivizáló viszonyként elgondolandó. A mű hatása, ha esztétikai jellegű, nem pusztán befolyás gyakorló tudat-módosítás, hanem a tudat felszabadítása, a szellemi erő megújítására és megihletésére irányuló tudatkitágítás. Ezt a többlétet, az érzékenység változását észleli a befogadó ajzottsága, lelkesültsége. A gyanú hermeneutikája szintén a mű által spontánul aktivált érzésekre vála-szol, amelyek azonban ebben az esetben veszélyt jeleznek. Rajongás és szorongás, csodálat és megvetés érzületei állnak egymással szemben, a szellemet megnyitó illetve lezáró érzések.
De a szellemet a mű károsító aktivitásai elől elzáró érzések egyúttal aktiválnak valami mást, a befogadás, odaadás helyett a vizsgálat szellemét. A csodálat egy jelenés, egy megnyilatkozás befogadására ösztönöz, míg az idegenkedő ellenkezés a tárgy boncoló vizsgálatára. Van azon-ban olyan rosszindulatú elfogultság is, mely az érzékenyebbet, az aktívabbat utasítja el.
Az alacsony kultúra egyik legbiztosabb mutatója az a gőg és megvetés, amellyel könnyebb-séget akar szerezni magának, s feleslegesként, értelmetlenként elutasítani a magasabb kultúrát.
A gyanú hermeneutikájának uralkodó közérzületté, paranoid gyanakvás, hisztérikus ressenti-ment kifejezésévé válása már nem a szellemi immunrendszer műve, hanem, a hasonlatot foly-tatva, ennek az immunrendszernek a betegsége. A félreértett pszichoanalízis és a félreértett, elfajult marxizmus szövetségéből jött létre egy olyan mentalitás, amely mindenben alantas, önző érdekek kifejezését látta, s minden megvilágosodást és tanítást manipulatív stratégiák számításaira redukált. Heidegger e rosszindulatú ressentiment, paranoid kicsinyesség mindent ellepő önkivetítésének, az alantasság mindent bevonó projekciójának szellemi inflációjával állítja szembe a rajongó tekintet felfedező és elmélyítő, beavató hatalmának újrafelfedezését.
A tartózkodó távolságteremtés gyanakvó idegenkedésével s a partner eszén túljárni akaró ravaszságával szemben rehabilitálja Heidegger, Hölderlin segítségével, a találkozás fel -szabadító és megvilágító szenzációját, az „itt” és „együtt” intenzitását.
Ha a műben csak a hit dolgozik, a gyanú nem, akkor a befogadásban a gyanú fog felül -kerekedni. Miért? Mert ebben az esetben a hit vakhit, amely csak pozitív víziót akar adni, reá korlátozni a világképet, s negligálni a kockázatokat és ellentmondásokat. Ilyen módon nem tárja fel azokat a konfliktusokat, melyeken át kell kelni a vizionált értékek meg -valósítása során, ezzel pedig leleplezi a szándék komolytalanságát.
A gyanú hermeneutikáját a tudománytól, a hit hermeneutikáját a teológiától örökli az esztétikum: a műalkotás azonban csak a kettő együttműködésében értelmezhető. A gyanú hermeneutikájától örököljük a felszíni jelentés bírálatának, a hit hermeneutikájától a mély
jelentés feltárásának eszközeit. A műalkotással vitázó befogadó a műalkotás önmagával folytatott vitájába kapcsolódik bele, és ettől tanul vitázni a műalkotással. A posztmodernben mindez a befogadó monológjává válik, melynek a műalkotás puszta alkalmává kezd hal -ványulni. A befogadó azt hiszi, jól jár, holott e felületesen tiszteletlen, inkább lehengerlő, mint fesztelen viszonyban kevesebbet kap a műalkotástól.
A gyanú mögött hit rejlik, amennyiben a gyanú az egyik hit gyanakvása a másikkal szemben.
A pszichoanalízis azért akarta feltárni a neurotikus szimptómák szövevényét, hogy lehetővé tegye az önismeretet és az irracionális vagy beteg reagálással szemben a racionális cselekvést.
A marxizmus azért akarta leleplezni a „burzsoá manipulációt”, mert naivan hitt benne, hogy ismeri, vagy intellektuálisan hitt benne, hogy megismerheti azt az igazságot, mellyel a „burzsoát”
osztályérdekei nem engedik szembenézni. Nem az a kérdés, hogy rejlik-e hit a gyanú mögött, hanem hogy ez önemésztő vakhit vagy a tárgykapcsolatból élő totalitásvízió. Meg -fo galmazásunkból az következik, hogy az önemésztő vakhit a tárgykapcsolatot el vesztett totalitásvízió, mely már csak a hatalmi érdeket szolgálja.
Nem elutasítani kell a gyanú hermeneutikáját, de aligha lehet megelégedni vele. A hamis megfejtése nem létmegfejtés. A hamis kifejtése nem problémáink kifejtése. Az üzenetben talált hamisítások kifejtése nem a tárgy feltárása. Tovább lehet-e lépni a tévedések fel -tárásától a tárgy feltárásához? A gyanú munkája, ha nem áll meg a modernizált nihilizmus valamilyen változatánál, átcsap a hit munkájába, a tárggyal kapcsolatos tévedések kifejtése a tárgy kifejtésébe, ami a tárggyal kapcsolatos elfogadható igazságokban talált eszközök további kiépítésére számít. Deleuze megtesz egy lépést a sivárrá vált nihilizmus fel -számolására: a derridai eszmék hígítása alapján akadémiai nagyüzemmé szerveződött kritikai dekonstrukcióval szemben magát az interpretált filozófust akarja meghallgatni és beszéltetni.
A fölény hermeneutikája helyt ad a figyelem hermeneutikájának, az okkupáció hermeneuti-kája a felajánlás, az önátengedés hermeneutikájának. Žižek a „jóakarat hermeneutikájáról”
beszél (Slavoj Žižek: Körperlose Organe. Frankfurt am Main. 2005. 75. p.), ami azt jelenti, merni kell bízni a tanulmányozott szerzőben, azt fejteni ki, amit ő mond, s nem valami mást keresni mögötte. A posztmodern világ nem mehet ennél tovább, naivnak érezve a rendszer-építést, a tárgy direkt kifejtését. Ezért Heideggerhez kell visszamenni, keresve a lehetőségeket, nemcsak a tárgyat közvetítő szerzők, hanem a tárgy közvetlen megszólítására is, a tárgy köz-vetlen megszólításán nem a „jelenlét metafizikáját” értve, csak annyit, hogy a beszélő és a tárgy között csak a beszélő nyelve álljon, mely a tárgy önmegmutatkozásának, a fenoménnak kínálja fel kifejező hatalmát, míg a posztmodern gyávasága vagy szkepszise csak a másik beszédét vallatja a metanyelvvel, és nem a tárgyat a nyelvvel.
Nemcsak a gyanút üldözi a hit, a hitet is a gyanú. A hit a másik létélményével szembeni gyanú, a komplex létélményt kifejező hitrendszerek kevésbé tudnak egymással kommunikálni, mint a tényigazságokat kommunikáló empirikus kutatók. A hermeneutika azonban kitűnő terápiája a hitek eme betegségének, amennyiben feltárja a megtámadott balhitben az igazság elemét, és a saját hitben a balhit elemét. A kritikát az önkritika védi a paranoid torzulástól.
A hitet azért is meg kell különböztetnünk a vakhittől, hogy a kettő különbségében meg -ragadhassuk a hit immanens kételyszükségletét. Nemcsak a többi hiteket kell kritikai vizsgálat tárgyává tennie önmegalapozása során, hanem a maga álláspontját is. Hasonló különbséget tehetünk a gyanú hermeneutikájában, melyet kifejezhetne kétely és gyanú szembeállítása, de
gyanú és gyanakvás oppozíciója is megfelel. A mentalitássá rögzült gyanakvás a kétely paranoid megmerevedése, míg az önkritikus kétely a hatékony kritikai attitűd feltétele.
A két degeneráció együtt jár, míg a gyanú rágalommá válik, a hit is fanatizmussá fajul.
A gyanú gyakorlását önmagunkon kell kezdenünk, s ez ugyanaz a gyakorlat, mely hinni és bízni mer a másikban. Az öntömjénezés, a gyűlöletbeszéd és a szimbolikus erőszak minden formája az öngyűlölet és önmegvetés túlkompenzálását szolgálja, melyek az emberi ténye-zőnek a globális tőke világában bekövetkezett, mindeddig ismeretlen inflációjából fakadnak.