Az „Az” szólítása

(Az inkonzisztencia episztemológiája)

A jelentéseket a kristályosodás folyamatához hasonlító növekedési folyamat keretében tekintő episztemológia hagyományos kooperatív viszonyban van a hit (vagy általánosítva a bizalom) hermeneutikájával. Az egymásra épülő jelentéssíkok épületét mélyfúró be rendezéshez hasonlíthatjuk, melynek teljesítménye a magánvaló összefüggéseinek feltárása. Az egymás-hoz tovább lépő fenomének éppen eme „mindig-tovább” által mindent elmondanak arról, amit nem érnek el, de nem is kell elérniük, mert ismeretszerű kibontakozásuk utal annak létszerű

79. ábra egymást

leváltó kifejezés-tartalom

egységek

LÉNYEG 5. 4.

3. 2.

1.

kibontakozására. Nem az ismereti kép utal a leképezett dologra, hanem az ismereti folyamat a dologi folyamatra. Nem a tárgyi absztrakciók, hanem az ezek határait elmozdító konkreti-zációk szintjén jön létre a világ „dionüzoszi” egysége, a lét „herakleitoszi” játéka. Ez az episztemológia azonban – éppen optimizmusa okán – mégis csak a birtoklás episztemológi-ája, mellyel nem akarhatjuk leértékelni, mert csak látszólag áll szemben vele egy újabb, radi-kálisabb visszanyeréselmélet, az elveszetthez vagy el nem érthez, a viszonyon kívülihez való indirekt viszony lehetőségének kutatása. Az előbbi empirikus, az utóbbi spekulatív érzék műve. A befogott realitással a sikerben, a be nem fogottal a kudarcban találkozunk.

A siker a véges, a kudarc a végtelen realitás jele. Az igazságok a viszonyunkra le képezett (=számunkra való) realitás jelei, a magánvaló realitást az igazság határai jelzik.

Láttuk, hogy a szemléletet elmélyítő elemzési síkok épülnek egymásra a megismerésben, mely egyre bonyolultabb jelstruktúrákkal fejezi ki a korábbi, kevésbé bonyolult jelstruktúrák-ban adott témát vagy tárgyat. Az „igazi valóságba” nem lehet belépni, azaz nem lehet „kilépni a képekből”, nem létezik a képekből való kilépés, mint a valóságba való átlépés, azaz a képek magunk mögött hagyása. A képek különbözőségében viszont megnyilatkozik valami, mint a képek diktálója, sugallója. Valami, ami a képek kiképzésének újrarendezésére késztet.

A realitás nem az új szint, a régivel szemben, mert minden szint egyforma sorsra jut a szubsztitúciók folyamatában, a reális tehát nem egy kiváltságos szinten van telepítve, hanem a szintek különbségében nyilatkozik meg, s addig van kapcsolatban a szemiózissal, amíg a szintek váltakoznak, amíg új szint elkülönböződésére tud késztetni a megnyilatkozó realitás.

A két szint különbségében életjelt adó realitás azonban már az első szinten is jelt kell hogy adjon magáról, valamilyen belső különbözőségben, ami az új szint kidolgozására és szembe-állítására ösztönöz, mely új szinten megoldódik a problematika, mely az előző szinten jelentkezett. Az előző szinten jelentkező zavar, defekt, homály két eljárást ihlethet: ha annak a szintnek az eszközeivel válaszolunk a zavarra, ahol az fellépett, úgy a zavar eltakarásáról van szó, ha új szintre való kilépés a zavar és a válasz eredménye, akkor a puszta ideológiai elhárító mechanizmussal szembeállított problémamegoldásról beszélhetünk.

A realitás nem a képeken kívüli mérce, melynek fegyelmező hatalma alkalmazkodásra készteti a képeket. Minden képet az tesz igazzá, ahova tovább lehet lépni belőle. A realitás a kép- és cselekvésfolyamatok folytathatósága és kölcsönös átváltoztathatósága, a kép- és cselekvésfolyamok egysége, mint életfolyam „hajtóereje” vagy „életlendülete”. A gondolat addig gondolat, amíg folyamatban van, de a cselekvés vagy az élet is így működik, azaz működve létezik, folyva van.

Magát a problémát is csak azért tudjuk előadni, mert magánvaló és számunkra való kü -lönb sége számunkra való, azaz a magánvaló valami módon képviselve van, nem úgy, hogy a magánvaló számunkra valóvá vált, hanem úgy, hogy a számunkra valóvá nem vált magán -valóról is tudunk, melynek csak számunkra-nem valósága számunkra való. Az „an sich”

észlelhető a „für uns” észlelő képességének észlelhető határai és defektjei tapasztalatában.

A kristályosodási episztemológia magában foglalja a minőségi ugrást, a bővítő, gyarapító perspektívaváltás általi minőségnyerő, differenciálást. Az ugrás azonban, bár feltárt egy új minőséget, olyan magyarázati szintre vezet, ahol a minőségek rendszerezése az ideológia, a világkép fenyegetését, a megmerevedés veszélyét hozza magával. Létrejön egy szintézis, melyet realitástartalma tesz életképessé, és addig életképes, amíg beépített realitástartalma a releváns és nem a lehetséges problémamegoldások számára relevánsabb realitások kizárása

dominál (azaz mindig a megismerés vívmányai válnak elhárító mechanizmussá, de közben befutnak egy termékeny életciklust).

A Superman1. elején összeomlik egy világ, amit kettős folyamat, külsőleg egy repülőút, belsőleg a kozmosz információtartalmának elrendező elsajátítása követ, s mindezt lezárja a megérkezés egy új, szilárd világba, amelynek lakóit Superman azért teljesíti túl, mert megvan benne az előző világ emléke, ereje így a két világ különbségéből, mint kettős állam -polgárságból vagy dupla otthontalanságból fakad. Žižeknél már az ugrás által feltárt új minőség, azaz megnevezés is konszolidálja azt, amibe bepillantottunk az előző minőségrendszerből katapultírozó összeomlásban. Az esetleges traumatikus tapasztalat értelmetlen kínját, a realitás robbanásveszélyes túlsűrűségét az új megismerés a szimbolikus univerzum otthonosságára, az értelem örömére váltja. Az esetleges traumatikus tapasztalatot újra beszövik egy szimbo-likus totalitásba (Slavoj Žižek: Die Furcht vor echten Tränen. Berlin. 2001.115. p.). Ezzel azonban Žižek, aki itt nem a megismerés feladatát, hanem gyakorlati működését mutatja be, a megismerést úgy írja le, mint a megismerés befékezését teljesítő ideológiai önbegubózást.

E konszolidáló feloldással szemben áll a válság állandósítása, mint a permanens forradalom eszméjének episztemológiai rokona. A döntő kérdés, hogy a túllépés permanenciájában egyesülnek a szintek, a szubsztitúciós nekirugaszkodások, a szellem evolúciós ugrásai, vagy egy uralkodik a többin, melyeket maga alá akar vetni, egyszer s mindenkorra pótolva a foly-tatást. Az újítás, az ugrás a múltat pótolja jelennel, míg az ideológiai befékezés ugyanígy akar pótolni, de fordítva, a jövőt a jelennel. A lezáró szignifikáns egy partikuláris tartalom az álta-lános helyén, egy interpretációs sík, amely végállomásnak minősíti magát, de ezt csak azért teheti, mert kezdettől csaló, mert nem is új sík, csak a régi síknak egy kiemelt, fetisizált, a kényszeritett, intézményes mantrázás által tekintélyre szert tett eszméje, mely feltornássza magát egy aktuális új sík helyére, hogy megakadályozza annak kidolgozását. Egy álugrás, amely megakadályozza a valódi ugrást, álaktus, mely elejét veszi a reális aktusnak, azaz produk-ciónak álcázott reprodukció. Žižek példája: a felszabadult nő hamis képe, melynek helyét korunkban a promiszkuitív karriernő képe bitorolja ( Slavoj Žižek: Die Tücke des Subjekts.

Frankfurt am Main. 2001. 238. p.). Az álújításban egy partikuláris tartalom nyomul az általános helyére, egy álsík, lezárást álcázó álfolytatás, birtoklást ígérő pszeudovilág, a folyamatos síkváltások, koncepcióváltások, szubsztitúciók helyére. Ennek fordítottja az újítás, melyben egy partikuláris lény alkalmi aktusa nő túl rajta és képviseli az általános előrelépést, egy személyes ötlet maga teljesíti az egész szellemi szféra megújulását, új perspektívák nyitását.

A KRT-szubsztitúciók rendje egy képvilág, szimbolikus médium kristályosodásának rendje.

A valóságkép is úgy készül, mint a klasszikus rajzfilm, egymásra helyezett rétegek mélyítik el a képet. Ha egy kép elér a maga szervező erőinek határához, akkor más szervező erők által nemzett új kép váltja le. E mutációkat a lét léttel való összeillésének vagy az összeillés kölcsönös elviselhetetlenné válásának olyan általános ontológiai törvényei eredményeinek is tekinthetjük, amelyek számára közönyös, hogy a mutánsok jelek vagy dolgok. Mégis szakadatlanul újra fel-merül a kérdések sora: 1. Csak mesék, játékok, illúziók vannak-e? 2. Vagy van-e olyan mese, amely nem mese? Azaz: Ki lehet-e lépni a meséből? Létezik-e a közvetlen és feltétlen vagy a létéről szóló fantáziálás csak a mesék egyike? A mesék egyike-e a nem-mese?

Ha csak mese van, akkor a mese a valóság, a mese tesz szert az immanenciasík rangjára, a marxista tükrözési elmélet tükréből, melyről fáradságosan és paradox módon próbálták bizonygatni, hogy „aktív”, vetítőgép lesz, mely projektálja az állítólagos feltétlent. Ha nem

csak mese van, akkor ugyanezt a feltétlent kell introjektálni. Ha a jelek közlők vagy épp ellenkezőleg közlemények, mindez nem módosítja üzenetüket. A projekció illetve az introjekció csak két egyenértékű metafora, melyek kivetülésként vagy bevetülésként írják le a világ-konstrukció konkretizálódását. Egyik vagy másik választása a kifejtés érdekében csak a fan-tázia alkuja az elképzelhetetlennel. A különbség annyi, hogy a nem-mesét a mesék forrá-sának tekintjük-e, vagy a meséket az ő forráforrá-sának. A valódi probléma nem ez, hanem az, hogyan olvashatjuk ki az adottból, vagyis a mesékből az akár okukként, akár okozatukként értelmezett túliságot, a nem-mesét. Az első olvasásmódnak az imént voltunk tanúi, mely sze-rint a mese a mesék együttesében nyilvánul meg. A másik olvasásmód szesze-rint a nem-mese a mesék töréseiben jelentkezik.

Az igazság nem a megismerés végeredménye, nem a megismerés befejezésén túl van, hanem folyamatában fejeződik ki. A megoldás nem meríti ki a problémát, ezért új problémák-hoz vezet, s ez a gyakorlati és szellemi megoldásokra egyaránt áll, ezért úgy is fogalmazha-tunk: a válasz soha nem meríti ki a kérdést, ezért új kérdésekhez vezet. Ha a gyakorlatot vizsgáljuk, azt látjuk, hogy mivel a probléma gazdagabb, mint a megoldás, a válság gazdagabb mint a konszolidáció, ezért minden megoldás lemondás. A válság a mozdony, mely a kon-szolidáció vonatát húzza. A forradalom a hajtómű, az állam, ez előbbi híján, ha a hajtómű levált, korrigálhatatlan pályán repül. Minden valóság lemondás, mely a lehetőségek gazdagságának leredukálása által jut levegőhöz. Két egymással összefonódó, egymáson kristály o -sodó háromszögünk legyen most akár lehetőség és valóság (potencialitás és aktualitás), akár közvetlen és közvetett (jelrendszer és jelölt realitás, tudat és lét) kifejezése, mindenképpen azt kell mondanunk, hogy van egy túlsúlyos mozzanat, a két háromszög nem egyenrangú, az adott (a számunkra való) a maga egészében úgy jelenik meg, mint egy túlsúlyos máslétre (magánvalóra) irányuló utalás:

Van ily módon egy túlsúlyos és egyben hozzáférhetetlen régió, melyről csak a hozzáférhető-ből tudunk:

80. ábra

81. ábra

„für uns” „an sich”

Magánvaló és számunkra való különbsége a számunkra valóban jelentkezik:

E jelentkezés formája nem a tan, hanem a tanok egymásutánja, nem a kép vagy eszme, hanem azok leváltása, az eszmének az újrafogalmazások folyamatában megnyilvánuló el -különböződése: örök metamorfózis az örök visszatérésben. A visszatérő épp megváltozása által tér vissza, változó képessége azonos visszatérő képességével. Magánvaló és számunk-ra való között rés nyílik, melyet a számunkszámunk-ra valóból ismerünk, mint a különbözése által önazonos változatai közötti rést:

82. ábra

„für uns”

„an sich”

„an sich”

„für uns”

83. ábra rés 6.

rés 5.

rés 4.

rés 3.

rés 2.

RÉS 1.

stb.

A magánvalót a számunkra valóban ismerjük fel, s az abszolút rést vagy rés 1-et a rés 2., rés 3., stb. ismétli. Amennyiben a rés 3. a rés 2-re utal, valamennyien a rés 1.-re utalnak: amennyi-ben az új kifejezés beazonosítható, mint a régi kifejezés tárgyának új kifejezése, a váltakozó kifejezések szemiotikai egységének metafizikai kifejezése a referens, a tárgy, a dolog, a valóság. A jelek elkülönböződése, a szellem folyamata, a tárgy elkülönböződésére utal, a megmutatkozás folyamata a keletkezés folyamatára.

Mindkét folyamatnak ugyanaz a diszharmónia a mozgatója. A realitás a realitásképben jele -nik meg, a realitáskép zavaraként. A realitás a realitásképben jele-nik meg, képtelenségként.

Mint a képből hiányzó valami, aminek híján a kép a kifejezett részek által feltett kérdéseket egy ponton túl nem tudja megválaszolni, ahol ezért homályossá válik illetve szétesik. A kép-folyam, tudatkép-folyam, jelfolyam folytathatatlansága ad hírt valamiről, ami e folyamot elégte-lenné nyilvánítja. A realitásképet megtámadja a „képtelenség”, a képben előrejelezhetetlen és megmagyarázhatatlan, a magyarázatokat megszégyenítő esemény.

A végtelen progresszió vagy konkretizáció segítségével mi üldözzük a valóságot, az inkonzisztenciák által a valóság bennünket. Az immanencia inkonzisztenciájában jön el az, amihez nem tudtunk elmenni, lép be a képbe, amit a kép eltakart, a realitás? Lacannál a szim-bolikus inkonzisztencia jelöltje a nem-szimszim-bolikus. A fenomenális viselkedési zavara gene-rálja a noumenális munkahipotézisét, melynek segítségével talánnyá, rejtvénnyé minősítjük azt, ami eme további hipotézis híján őrületnek lenne minősítendő. Kantnál a fenomének és a dolog között lép fel az inkonzisztencia, Hegelnél a fenomének között, de éppen ezért a fenomének mindent elmondanak a dologról, amit tudnunk kell. Mivel csak a képek adottak, a képek kifejező erejük határán a teljesen másra utalnak, s e határfogalom a „dolog”, melynek hipotézise annak jele, amit a képek nem tudtak ki- és felfejteni, ahol csődbe jutott a képekben a létprobléma önkifejezése. S miután felsejlik az a pont, ahol a lét önmegvalósítása mögött lemarad önkifejezése, önleképezése: ezt nevezzük, a hangrobbanás fogalmának analógiájára, képrobbanásnak. A lét magasabban áll, mint a realitás, a minden azonos a semmivel, mert a mindenről semmit sem tudhatunk, hiszen tárggyá változtatásához kívül kellene kerülnünk rajta, s amíg ezt nem tesszük, ő az alany és mi a tárgy. A realitásontológia egy alapvetőbb

84. ábra

KELETKEZÉS MEGMUT

ATKOZÁS

lételmélet szintjén keresendő eredeti adottság, megfoghatatlan identitás önelidegenülését ábrázolja. Ennek a megfoghatatlan identitásnak a metaforája Hegelnél a fogalom.

A normális élet nyugalmi állapotában, ami persze maga is dinamikus nyugalom, a létfenn-tartás rendszerének napi folyamata, az immanenciasík egyben konzisztenciasíkként jelenik meg. A konzisztenciasík saját dinamikája vezet el olyan belső határokhoz, az elhajlások vagy törésvonalak rendszeréhez, a sík görbületéhez, miáltal az immanenciasíkba saját törvénye-ként van beleírva egy transzcendenciasík. A tudat önelégületlensége ismeretelméletileg fel-tételezi az anyag szupplementumát, s kettejük viszonyában a dekonstrukció hierarchia-for-dító munkáját. A tudat olyan eredendő adottság, amely valamilyen eredendőbb adottság kép-viseleteként, egy intencionált tárgy visszatekintő válaszából absztrahált tekintetként adott önmaga számára, s eredendően e kettősség fogságában adott. A tudat csak szupplementuma szupplementumaként tudja felfogni magát, abból indulva ki, ami előtte van, ahol lecsapódik és létsúlyt ad az inkonzisztenciák által jelzett megmagyarázhatatlan többlet. A világot nem tudjuk egynek gondolni, a felfogottban a felfogás csődje jelzi a felfoghatatlant, a másvilágot, amit ezért áthatolhatatlan keménységként vagy megfoghatatlan ürességként fog fel az inkonzisztenciák értelmezője.

Miről vall az inkonzisztencia? A realitás az, amivel a realitáskép kevesebb annál, aminek a képe, ami ezért kifejezési zavarra ítéli a képet, amely nem tud a vállalt kifejezési feladatnak megfelelni. De nemcsak a realitás több a realitásképnél, a realitás önmagánál is több, épp az a mindenkori aktív lényege, amivel több önmagánál vagy túllendül önmagán, mert nem kész, lezárt, tényszerű adottság, hanem a realizálódás folyamatában van. A lét nem azonos azzal, ami kitölti a helyét, ellenkezőleg, épp az a lényege, ami nem fér el ezen a helyen, amiben mozgása túlcsordul adottságán. A lényeg nem a dolog befejezettségében, hanem minden befejezett leírást megcsúfoló nyitottságában ragadható meg. Az értelmetlenség óvja az értelmet, mely a maga magyarázó ereje határán fellépő ellentmondások híján csak a lezárt, kész aspektust rögzítené, a befejezett tényszerűt, és nem az aktív teljesség erőforrásait. Amivel a kép kevesebb önmagánál, az ugyanaz, amivel a dolog több önmagánál. Ezt a különbséget akarja csökkenteni a szakadatlan újraleképezés. A megismerés alapstruktúrája azonos a vágyéval, a megismerés vágytermészetű, ez egyszer nem puszta metaforáról, hanem a folyamat-szerkezet strukturális azonosságáról van szó, libidóelmélet és episztemológia szerkezeti és dinamikai egységéről, sőt, tárgyaik létszerű azonosságáról.

A kristályosodás és a szétesés, a megismerési folyamat haladása vagy válsága ugyan -annak a reálisnak a kifejezése. A kristályosodás (növekedés, evolúció, differenciális és permanens rendszer-újraszervezés) azt fejezi ki, amiben azonos önmagával, a szétesés, a válság, a metamorfózis és paradigmaváltás azt fejezi ki, amiben több és kevesebb önmagánál.

Minden adat informatív, csak a hierarchikusan kiemelt, rendszerszervező (ideológia-alapító) szignifikáns zavarja össze – ő sem öncélúan, hanem pragmatikus célok szolgálatában – minden adat eredendő informativitását.