Az iszonyatos és undorító realitás

Minden elgondolható létteljes-aktív formában, mely a mindenkori tapasztalati tárgy empi-rikus korlátai megítélését lehetővé tevő mértéket szolgáltat a felfogásnak. Ha azonban nem ezt vagy azt a realitást, hanem magát a realitást gondoljuk, ez az összes többit elnyelő, mind-annyin túllendülő összefüggés. A metafizika tiszta, igaz, teljes jelenlétet feltételez a tényeken túl, míg az antimetafizika kísérteties prereálist, a „lét sötét éjszakáját”. Ez azonban csak két leírási forma: a tárgyak mögöttjét is újra egy tökéletesített tárgynyelven akarni leírni épp olyan paradox, mint egy nem-nyelvet akarni teremteni a leírására. A kimondhatatlantól azonban mégsem vagyunk megfosztva, mert magunknak is ez a közepe. A realitás reálisa a mindenben benne rejlő többlét, amely az emberi szubjektivitásban bukkan felszínre. Az első nagy katasztrófa az anyag keletkezése, a második az ember létmódjáé.

kezdve a rejtőzködő Isten is a rejtőzködő realitás gondolati modellje. A rejtőzködés releváns értelme azonban nem az, hogy a felfogás módja függ a tárgy fizikájától és a szervezet bio-kémiájától. A rejtőzködés nem azt jelenti, hogy közvetve mutatkozik meg, benyomásként, és nem lehet találkozni vele a benyomás közvetítését megkerülő közvetlenségként. Nem a kanti kategóriák közvetítő hálója az igazi elválasztó, hanem valami más, amit a teológia írt le a rettenetes szentség elriasztó momentumaként. 1./ Az igazság csak pillanatra mutatkozik meg. 2./ Csak kivételes pillanatban jön el, kiváltságként. 3./ És akkor is kevesen viselik el, hárítása ezért a mindennapi élet létfeltétele.

Már a XVIII. században egyszerre kísérelte meg tudatosítani a szentimentalizmus illetve a gothic novel azt, amivé pacifikáljuk magunkat, és azt, amit pacifikálnunk kell magunkban:

a kettő csak együtt felfogható. Hasonlóan a film, melyben egyszerre bontakozik ki a glamúr-film és a horror első nagy virágkora. Ha nem egy iszonyatos gazdagsággal számolunk, ha a gazdagságot nem merjük végül azonosítani az iszonyattal, akkor értelmetlen a művészet egész Hosszú Menetelése, az emberi szellem egész Odüsszeája, az elbeszélések összessége, a „mesefolyamok óceánja” által adott képzeletszerű „Universalgeschichte”, melynek struk-turális funkciókká kristályosodott rendszerét írtuk le, pontosabban igyekeztünk absztraktan felvázolni a fikcióspektrum elemzése során.

A realitás mindenütt ott van, megmutatkozik a világképben is, de a világkép zavaraiban is. Az előbbi a kisrealitás, az utóbbi a nagyrealitás. Az előbbi az extenzív realitás, az utóbbi az intenzív realitás. Az intenzív nagyrealitás ugyanaz, amit mélyrealitásként próbáltunk korábban jellemezni. A realitás-reális lacani oppozíciója természetesen bevégezhetetlen konkretizálásának szándéka vezet e megújuló bonyodalmakhoz.

Vannak az életet könnyítő empirikus igazságok és csak a halálösztön számára felfogható lényegigazságok; amazok a felhasználható részösszefüggések áttekinthető igazságai, emezek olyan sorsigazságok, amelyek sokkal inkább ítéletek, mint sanszok kifejezései, mert a határokat tárják fel és nem a határokon belüli lehetőségeket. Realitás és reális, realitás és mélyrealitás, kis- és nagyrealitás kategóriapárjai arra utalnak, amit úgy is kifejezhetünk, hogy a realitás-mozzanatok elviselhetők, de ezek az elviselhető realitás-mozzanatok egy elviselhetetlen realitás részei. Ő maga segítségével menekülünk ő maga elől, sokkal inkább, mint az irreális világok képei által (amennyiben ezek állítólag boldog felhőkakukkvárak, problémamentes csoda -országok képei lennének, mint kritikusaik állítják). Ebben az értelemben a reális nem a keresés, hanem a menekülés tárgya. Amivel állítólag keressük, valójában mindenek előtt azzal hárítjuk, azzal védekezünk vele szemben, amit meghódítottunk belőle. De nem az utóbbi, a belakott világ izgat, hanem a meghódítatlan rész: a megismerés Erósza ebben a tekintetben is ugyan-úgy működik, mint a partnerviszonyé. A valóság egy része segítségével védekezünk a valóság egészével szemben, nem valami teljesen mással, mert ő maga a teljesen más. A létünkbe asszimilált résszel védekezünk a létünket asszimiláló egész ellen: ez egy háború.

A realitás mint kimondhatatlan, félelmes, undorító és botrányos hatalom uralható élettérré szelídítője a realitáskép, a realitáskép racionális cenzúrájánál erősebb cenzúra pedig a köz-hely. Az utóbbit az táplálja, hogy az alany magában éli meg az aljas, undorító, félelmes, botrányos érdekek realitását, s nemcsak azzal szemben védekezik, ami őt fenyegeti, hanem azzal szemben is, ami fenyegetést az ő realitása jelent e többiek számára. Ezért van szüksége önmagát elviselhetővé tevő közhelyekre. A közhelyek cseréjét táplálja a racionális cenzúra, s fertőzi, torzítja az irracionális. A racionális cenzúra az életformát zavaró ingereket szűri ki,

amelyekkel való számolás az életforma felforgatásához vezetne, nem tudni, jobb vagy rosszabb életformához. Az irracionális cenzúra az életforma botrányát, az életlehetőségek egyenlőtlen elosztását zavaró ingereket szűri ki. Célja a társadalom javíthatóságának, az életforma fejleszthetőségének legátlása. Ez tehát nem az ismeretlen realitást, hanem az ismert realitás botrányos mozzanatait hallgattatja el.

Szelídített realitásról és vad realitásról is beszélhetünk: az előbbi a realitásképbe foglalt, az utóbbi ostromolja a realitásképet vagy visszahúzódik előle, kétféle konfliktusban lehet vele. A realitás három megszelídítője a kultúra eszközrendszere (az átalakított természeti tárgyak rendje), a társadalmi intézményrendszer és a nyelv (mely átalakítja az érzékelést, mint magában véve, a nyelvtől elvonatkoztatva, nem specifikusan emberi realitásszelídítőt).

A három realitás-szelídítés eredménye az a realitás, amelyben élünk, míg „kint” les ránk, ennek határainál, a szelídítetlen realitás. Ugyanakkor a szelídítetlen realitás harapófogójában vagyunk, mert legbelül, a személyes szubjektivitás tudattalan realitásaként, ugyanezt találjuk.

A bennünket foglalkoztató ellentmondás most új formában, szelídített és szelídítetlen realitás oppozíciójában vált kifejezhetővé: a realitáskép a szelídített realitás képe. A realitáskép episztémikusan passzív, ideologikusan pervertált változata a társadalmi intézményrendszer konzerválását szolgálja, ezért alapvető feladata az új élmények elhárítása. Elméletileg el -választhatnánk az intézményrendszer konzerválását a hatalmi monopóliumok konzerválásától, gyakorlatilag azonban soha sem váltak el egymástól, ezért vehető egy kalap alá az episzté-mikusan passzív az ideológikusan pervertálttal, s az intézményrendszer a kizsákmányolással.

A realitáskép episztémikusan aktív változata biztosítja a kombinatorika fejlődését, az ismeret -rendszer lassú növekedését, a perspektíva tágulását. Az akár informálóan, akár dezinformálóan, akár az életakarat, akár a hatalmi akarat által szűrt realitásélmény a társadalmi-kulturális eszközökkel preparált realitásbenyomás: azonos a szimbolikus szférával. Ez az a realitás, amit a szimbolikus szféra feltár. Ezáltal újabb nevet nyerünk: ezt nevezhetjük szimbolikus realitásnak, szembeállítva vele a preszimbolikus realitást (a lacani reálist). A kérdés mármost az lesz, hogyan tör be a preszimbolikus realitás a szimbolikus realitásképbe? E pillanatban nem válaszolható meg, hogy a realitás betörésének két ellentett megvalósulási lehetősége az

„iszonyat villámcsapása” és a „boldogság villámcsapása”, vagy pedig az iszonyat jelenti a reális győzelmét a szimbolikus felett, s a boldogság a fordítottját, a szimbolikus győzelmét a reális fölött, az új élmény megszelídített beletagolását. Az iszonyatban közvetíthetetlen ugyanaz a realitás, ami a boldogságban közvetítést talál. Maga a dolog ugyanaz, de az ember újjászületett a vele való találkozás által. Az iszonyat és boldogság különbsége így az lenne, hogy a kihívásból újjászületett elbír azzal, amivel a „régi ember” nem bírt el. Az „új ember”

pedig ember és világ kiküszöbölhetetlen hadiállapotából, a magánvaló realitás mint iszonyat -objektum, a totalitás mint iszonyatobjektum elismeréséből és a vele való szembenézésből nyeri az újjászületés energiáját. Ez a gondolatmenet azt sugallja, hogy a totalitás kategóriáját a szorongás küszöbölte ki a filozófiából. A totalitás tagadása az iszonyatos realitás elől való gondolati menekülés stratégiája az embert a parciális ösztönökre felbontó hedo nisztikus-receptív világban.

A kulturális boldogságkoncepciók azért szétágazók és meghasonlottak, mert a boldogságot egyszer az iszonyat sikeres távoltartásának tekintik, másszor azonban „iszonyatos boldog-ságról” is beszélnek: az iszonyat olyan legyőzésére gondolva, melybe óhatatlanul bele van

kalkulálva az iszonyat. A két boldogság a reálissal kapcsolatos két teljességgel ellentétes mozgás, a menekülés sikere, illetve a kihívás elfogadásának kalandja.

Iszonyat és realitás kapcsolata világosabb, mint boldogság és realitás viszonya, ám a boldogsághoz képest világosabb a kéj státusza. A reális a kéjben és iszonyban nyilatkozik meg, mert a kettő ugyanaz, csak a hozzáállás különbözik, a védőernyő, a szimbolikus védő-pajzs, az intézményes világmagyarázat viszont a kellemesség által érvényesül. Iszony az eredmény, ha a reális a közlő, és az ember a megszólított, s a kapcsolat lényege az egy -irányúság, a kiszolgáltatottság viszonya, kéj az eredmény, ha az ember valami formában mozgósítja az ellenvégzetet, mint specifikus sanszát. Mindebből következik, hogy a boldogság koncepciók is kétfelé húznak, részben a legyőzött iszonyból, részben a szimbolikus védő -ernyő hatékonyságából levezethetők. Ez az oka, hogy a boldogság értékelése ingadozó, hol szószólója a művész vagy filozófus, hol pedig megvetően nyilatkozik róla.

A katasztrófafilmekben recseg-ropog a technikai apparátus, és minden résen tör be az elfüggönyzött valós bosszújának iszonyata. A melodrámában és komédiában hasonlóan recseg-ropog a szociális viszonyok apparátusa, hogy réseibe olyan impulzusok nyomuljanak be, melyek összeállva tennék ki a tragédiát. Az összes kalandfilm-műfaj témája pedig az, hogy milyen aktív elébemenéssel, a védőrendszerekből való milyen kitörési taktikákkal lehet ezt a találkozást pozitív ingerekbe fordítani.

A szimbolikus realitás, a szimbolikus szférában megfejtett realitás ostromlója egy másik realitás, melyet a szimbolikus hatalmak, amíg lehet, igyekeznek irreálissá nyilvánítani.

Az emberélet az elviselhető és az elviselhetetlen realitás között zajlik. Az elviselhetetlen realitás elemeit az ember képes átemelni az elviselhető realitásba, amennyiben sikerül hasz-nálati szabályokat hozzájuk rendelnie. Ez a mítoszok egyik témája, az ember, aki elhagyja faluját (vagy elűzik), találkozik az iszonyatos ismeretlennel, és hazatérve új elemmel gaz-dagítja a kultúrát. Még a Casablancais így működik: Rick valami bűnt követ el, elhagyja Amerikát, bolyongásaiban érdemtelen és egyben tartósíthatatlan boldogsággal találkozik, végül felfedezi a szolidaritást. (A teljes hőssors mozzanatai ezek: az ember előbb elvesz, követel és fosztogat, utóbb kap, váratlanul elárasztva boldogsággal, s végül ő tanul meg adni.

Az ősbotrány, pl. a Volt egyszer egy Vadnyugatflashbackgyilkossága, éppúgy az elvisel -hetetlen realitással való találkozás, mint a boldogságot visszavevő katasztrófa, pl. a Casablancában a háború. ) Az elviselhetetlen realitással való találkozás megelőzése a kerülés, a szimbolikus hárító rendszerek emelése, a találkozást – mely akár a realitás keresésének, akár betörésének eredménye – pedig a realitáskép gyarapítására, a használati szabályokkal ellátott, szelídített realitás gyarapítására lehet használni. A lakhatatlan realitást a lakható realitás gyarapítására. A realitás nem élettér, a reális élettér a realitásból van kiszakítva, s a társadalmi szimbolikus szféra írja körül. A reális élettér egy humanizált realitás, melyet a humanizálatlan realitás két irányból is elnyeléssel fenyeget. A hatalom az, amiben a reális élettér mint humanizált realitás, a kisajátítás parazitizmusa által, egészében visszaváltozik szelídítetlen realitássá. A westernekben pl. a saloon tulajdonosa vagy a „Nagy Marhatartó”, a nagybirtokos, aki a „mi” városunkra ráteszi a kezét, s egyszerre észrevesszük, hogy az ő városában élünk. A Las bandidascímű film bankárja megreformálja a világgazdaságot, felfedezi, hogy az addigi leghatékonyabb csereeszköznél, a dollárnál is hatékonyabb „fizető eszköz” a puskagolyó. A vele való találkozás azonban végül egybeforrasztja az egymást

kezdetben érthető módon elviselni nem tudó úrilányt és parasztlányt, most már két szabadság -hősként, partizánokként aktivizálva őket.

Az ember azért él, mert nemet mond a realitásra: a realitással való szembenézés mindenek előtt azt tárja fel, hogy törekvései illuzórikusak, léte lehetősége határolt és illuzórikus egyen-súlyi állapotokhoz kötött, ahogy Kosztolányi mondja ki az emberélet lehetetlen lényegét: „csak ennyi volt, és az egész – legenda”. Ugyanezt mondja el John Ford az Aki megölte Liberty Valance-t című öregkori filmjében, mely a westernműfaj hattyúdalaként is felfogható, még inkább, mint a Cheyenne Autumn,mert kérdésfeltevése átfogóbb és koncepciója nagyobb. Ami van nem azonos azzal, amiben élni lehet, az emberi életösztön célja tehát a nyers világtörvény érvényesülésének feltartása. Az élet szervezettebb, mint az élettelen anyag, a tudat szervezet-tebb, mint az élet, a magasabb szervezettségi formák állhatatlan ellenálló szférákat telepítenek az alacsonyabbak fennhatóságába beékelve, s az ellenállás módján érintkezve velük. Ezért félre -értés a tudat részéről, hogy a nyers létharc élettörvényét kell követnie, az őt váró világtörvényt követni, ahelyett, hogy feltartaná, felülbírálná, és ellentörvény teremtőjeként lépne fel.

A törésvonal nem a tudatot, hanem a létet konstituálja, nem lét és tudat között, hanem a lét közepében van. Nem a tudatban támad egy ellentmondás, amelynek következtében a továbbiakban képtelen a lét követésére. Az ellentmondás magában a létben van, s a tudatban is azért, mert ő is lét. Nem a megismerésben keletkezik a rendezetlenség, amelynek követ-keztében nem versenghetne tovább a világ rendjével. A rendezetlenség magának a világnak a tulajdonsága. A kvantumfizikában csak az minősül valaminek, amit a környezet lereagál.

Tehát csak a viszony esemény, az ütközés előtti állapot irreális, semmis. A keletkezés viszonya eseményszerű, a tartós viszonyok, melyek az alkalmazkodás tárgyául szolgáló környezetet alkotják, az események kölcsönös gátlásaiból állnak elő, defektes, határolt mozgásokként.

Ami nem határolt, nem defektes lét, az fennakad a virtuális vagy ideális, mint valamilyen tiszta lét, és a realitás között nyíló semmiben. Az ideál a tartós viszonyok absztrakciója, a létezés redundancia struktúráinak mint szükségszerűségekké erősödött valószínűségeknek a státusza. Emögött jelenik meg a leírás során, az ütközésben eseménnyé váló mozgás hipo -tetikus absztrakciójaként, a mindent elnyelő realitás létéjszakája, mely épp olyan, sőt magasabb absztrakció, mint Platon ideái. E levezetés értelmében nemcsak azt mondhatjuk, hogy a rés, a magába omlás, a káosz nem a megismerés csődje, hanem a lét magánvalóságának tulajdon-sága; többet kell mondani: nem azt, hogy a rés már a magánvalóban „benne van”, hanem azt, hogy a magánvaló maga ez a rés. (vö. Slavoj Žižek: Die Tücke des Subjekts. Frankfurt am Main. 2001. 85. p.). Ha így van, akkor ez a magánvaló realitás ugyanaz, ami a vallások eredeti lét- azaz istenélménye, a későbbi mysterium fascinans által megszelídítendő mysterium tremendum. Mysterium tremendum és mysterium fascinans olyan viszonyban van egymással, mint realitás és realitáskép, nyers reális és „szimbolikus védőpajzs” (Slavoj Žižek: Die Furcht vor echten Tränen. Berlin. 2001. 230-232. p.). Ez nem azt jelenti, hogy az eszképizmust igazoljuk, a menekülést a valóság elől, de jelenti a valóság elleni támadás, a vele való harc meghirdetését, a végzet kihívását az ellenvégzet lovagjai részéről, akik a „hit lovagja” mai változatai, hozzátéve, hogy amit menekülésnek hittek vagy akartak látni, az is gyakran támadás volt (pl. a nyárspolgár számára nyilván egy Hölderlin is „életidegen”

bölcsésztípus, aki nem fogja meg a „munka végét”, az „elefántcsonttoronyba” „menekül” a

„valóság elől”, de ezt az egykori Hölderlinről már nem meri elmondani, csak a maiakról ).

King Vidor The Crowdcímű filmjében a problémamentesen érvényesülő típusok undorító nyárspolgárok, míg a film hőse az a kallódó ember, akinek élete akkor kezdődik, mikor átlépi a saját árnyékát. Az amerikai álom meghamisítóival szemben így válik újra egy megvalósító a cselekmény középpontjává.

Ha a szabadság tökéletesen ismerné az okok láncolatát, mint ezt Žižek gyakran elemzi, nem avatkozhatna be: tudatlanságból avatkozik be, mert nem látja át a körülmények hálójának teljes szövetét, mégis sikere van, mert a szövet nem teljes. Az oktalan beavatkozó új okok okozójává válik. Az elmozduló, differenciálódó realitáskép, mint a realitás elemeinek isme-retét a félreismerés által előrevivő kép, nem a realitást, mint tökéletesen konstituált, előre adott tárgyi lényeget ismeri félre, hanem épp ellenkezőleg, a praktikus szükségletek által izo-lált tárgy lényegtelenségét ismeri fel, a lényeg mint lehetőség túlhabzását a statikus tárgyké-pen, és a nagyobb egész dinamikáját, amely által a dolog több mint önmaga, ami által felül-és alulmúl a kulturális realitásképben hozzá rendelt minden leírást. A cselekvfelül-és vezetfelül-éséhez szükség van a valóságkép hipotéziseire, a cselekvés kezdeményezéséhez azonban szükség van a felvállalt tudatlanságra, mert a kezdeményezés az ismeretlent támadja. Sor sem kerülhet a cselekvésre, ha megnyugtató, teljes tudásra tartunk igényt, amivel olyan tudás utópiájára bíznánk a cselekvést, mely biztosan, mintegy automatikusan vezeti azt. Ez a cselekvés végét jelentené. Az akaratot is csak olyan vízió ihleti meg, mely nemcsak kevesebb, hanem több is, mint a tudás, kevesebb, mert nem igazolható, s több, mert az élet – latenciák sejtelme által tendenciákat megragadó – összélménye sugallja. A cselekvéshez szükség van a „realitás”feledésre, bizonyos könnyelműségre vagy tudatlanságra, bátorságra, mely nem veszi szent -írásnak a tudás lehatárolt definícióit és lehatároló törvényeit. Sem a törvényismeret, sem a tényismeret nem szolgáltat elégséges alapot a cselekvéshez, egyik sem tárja fel a végső realitást.

A tudhatatlant a tudás csak rosszul tudhatja, a cselekvés azonban vele veszi fel a kapcsolatot.

A szabadság a valóság rendezetlenségére épít, nemcsak a szükségszerűségek felismerésére.

Nemcsak a szükségszerűségeken élősködik, meg is előzi őket. Ily módon nemcsak a realitás keríti be az embert, az ember is a realitást. A szabadság korábban érkezik, mint az okok.

A tudatlanság vállalkozik a cselekvésre és a realitás alapvető indetermináltsága, a determi-nációk késésben levő és realatív csomósodásainak laza és soha sem teljesen összeért mivolta teszik lehetővé a cselekvés sikerét. Mindezzel nem a törvényeket, de még az általános, sőt legáltalánosabb törvényeket sem tagadjuk, hiszen mindezt elmondva is azokért küzdünk, pusztán azt állapítjuk meg, hogy a valóság „az egymást kereső széttépett tagok” módján keresi törvényeit, s minden sűrűbb leírással szolgáló ismeretrács szempontjából relatív-káosz a kiindulópont, amit számára a ritkább ismeretrács jelent. Ha a valóság valóssága maga a rés, az űr, a rendezetlenség káosza, akkor nem a rés szakítja ki magát a rendből és ülteti bele a káoszt, hanem a rend csak a rés rése, mely a káoszból, vadonból szakít ki rendült et vényeket. Az ember nem a való világban él, hanem a való világból kiszakított ellen -világban, amely a beavatkozás terméke. Nemcsak a megismerés kategóriái avatkoznak be az érzéki adatok értelmezésébe, a cselekvéskategóriák is beavatkoznak, mert ahol az ember támad, ott észlel ellenállásokat, a békén hagyott lét nem áll ellen.

A freudi realitásprincípium a létfenntartás ösztönének episztémikus horizontja, a létfenn-tartásnak azonban az az érdeke, hogy a fenntartható viszonyokra korlátozza a cselekvéstért.

A realitásprincípium ily módon a szimbolikus realitás, a szimbolikus által szűrt és korlátozott realitás képviselője. Mivel pedig Freudnál az Erósz és Thanatosz is konfliktusban van a

realitásösztönnel, a Libidót úgy tekinthetjük, mint ami lázong a realitásprincípium kötelmei ellen, míg a halálösztön leveti őket. Tudjuk, hogy eljön a halál, de átélni nem tudjuk; tudjuk, hogy szükségszerű, de lehetetlennek érezzük. A halál, melynek nincs helye életünkben, utalja ki helyünket a létben, időben. A nagyrealitást vagy létteljességet illető megfogalmazhatatlan kérdésekre a halál a válasz. Libidó és halálösztön olyan viszonyba kerül egymással a mozgatóerők tanában, mint a szemantikai világok tanában a kalandvilágok és fantasztikus világok. Emlékezzünk rá, hogy a kalandvilágokat a kulturális realitáskép szétfeszítőiként, a fantasztikus világokat szétrobbantóiként jellemeztük. A realitásprincípium egy kollektív kompromisszumok, társadalmi alkuk által rögzített világkép reprodukciójába fog be; ez nyilván az ideológia és nem az utópia világkonstrukciója; csak a halálösztön visz vissza a realitásképben berendezett korlátozott realitásból a mélyrealitásba. Az életösztön a kisrealitás ösztöne, a halálösztön a nagyrealitásé. A kis igazságok jutalma az élet, a nagy igazságok ára a halál. Az ismeretelméletnek nem a matematikába, hanem a tragikumelméletbe kell torkollnia, ha ki akar lábalni a XX. század technozófiai stupiditásából, és újra a lényeges dolgokról szólni.

A reprezentáció rendjében nyíló űrt vagy egy ideológiai vezérszignifikáns „tömi be”, vagy pedig ebben az űrben telepednek meg az iszonyat és kéj, a nagy izgalmak, amelyek mindig arra reagálnak, amivel a realitás több a realitásképnél. A reprezentáció rendjét szétfeszítő többlet meg kell hogy jelenjék a rendben, nem elég, hogy kívülről ostromolja. A ma -kula nem jel, nem ad nevet a tárgynak, hanem a zavarba hozó megnevezhetetlen jelzése (Slavoj Žižek: Das Einzelne: Hitchcocks Universum. In: Slavoj Žižek ua.: Was Sie immer schon über Lacan wissen wollten und Hitchcock nie zu fragan wagten. Frankfurt am Main.

2002. 223. p.). Vagy: a makula olyan jel, amely nem egy másik jelre utal, hanem a saját testére. Ez a jel azonban – korrektebben fogalmazva – csak jelzés, amely, félelmet és undort keltve, arra ösztönöz, hogy elnémuljunk, másfelé forduljunk, és ne váltsuk a jelzést jelre, azaz ne interpretáljunk. Vagy, ellenkezőleg, arra, hogy ne szellemileg, hanem anyagilag adjuk át magunkat a hatásnak, azaz adjuk meg magunkat az anyag ingerének. A makula érzéki botrány, amely a tanácstalan értelmező erőt visszautalja az anyaghoz. A makula esetében a test olyan önreflexív, mint a költői önreflexivitás esetében a megsokszorozott szimbolika.

A retorikai alakzat a nyelv, a makula a test önreflexivitása. Pozitív kifejezése ugyanannak,aminek negatívja a rés, a lyuk, az űr, a zűr, a káosz és a semmi. A mai kultúra nem a név által helyette-sített dolgot, hanem a névnek ellenálló dolgot keresi. A makula a félelem, iszonyat és undor zavarba hozó tárgya, a szimbolikus rendszer teherbíró képességének határát jelző tárgy a szimbolikus renden belül.

A találkozás az ismeretlen realitással másképp fest a realitás kutatása, az élet keresése lassú látótér szélesítő munkája, a világkép folyamatos kristályosodása, illetve a realitás katasztrófikus betörése esetén. Csak a második esetben éljük át az addig alternatívátlannak gondolt világrend és életértelem összeomlását, miáltal a realitás betörését a megszokott realitás elvesztéseként éljük át, a realitásnyerés realitásvesztésként jelenik meg. A realitás -keresés esetén a fogalmak differenciálása a módosulás lényege. Az az élmény, melyben a realitásnak tűnt irrealitást szétzúzza az irrealitásnak tűnő realitás, a megszokott realitás -tudatot szétzúzó realitásbetörés „jelenése” új fogalmak feltalálásához vezet. Csak önmagunk és a világ új értelmezése által találunk egymásra az új realitással. A realitásképnek a realitás általi szétzúzására a gondolkodás és cselekvés, ön- és világértelmezés új stratégiái válaszolnak.

A Madarakvégére irrelevánssá válik az anya és szerető közötti ellentét, s új hatósugarú és

teljesítményű „mi”-tudat születik. Mondhatni, a madarak inváziója intézi el, hogy ne a Psycho „megoldása” felé húzza le a viszonyokat a cselekmény. A Titanic már csak a katasztrófa segítségével tudja visszanyerni a régi melodráma kultúránkban helyét nem találó szerelemfogalmát. A feltalált és bevezetett új fogalmak vagy újra felfedezett elveszett fogalmak tágíthatják a világképet vagy konkurálhatnak vele. A fogalom, mely újrarendezi a széthullott világképet és cselekvésrendszert, a hódítás és kezdeményezés vagy a visszavonulás gon -dolati gesztusa lehet. Növelheti vagy csökkentheti kis- és nagyrealitás konfliktusát, élénkít-heti vagy gátolhatja realitás és realitáskép érintkezését.