Metafora és létvágy

Ismeretelméletileg „maga a dolog” kimondatlan, a többi pedig pusztán sematizmus. Derrida szerint nincs eredeti jelentés, melyre a többi visszavezethető volna, nincs más, csak a jelen-tések állandó eltolódása. De vajon nem épp az állandó eltolódás bizonyítja-e, hogy van eredeti jelentés? Azaz van mérték, mely – ha negatívumként, üres helyként jelentkezik is – , jelzi a mindenkori jelentés korlátait. A korlátok által, a korlátok negatívumként való felfogni tudása által be van írva a teljes, közvetlen, egyszerű és eredeti jelentés absztrakciója a mindenkori jelentésbe, a konkrétum absztrakciója (a konkrétum előérzete és körvonala) az absztraktum

konkréciójába (a mindenkori módosított tárgyképbe, új relatív konkrétumba, melyről ki fog derülni, hogy csak absztraktum).

Ha volna eredeti jelentés, a végtelen interpretáció folyamatos romlás volna, s az emberi nyelv depraválódott isteni nyelv. Ám ha az eredeti jelentés negatív képe van az eredetnél, és az egész ismerettörténet a pozitív kép előhívási folyamata, mint Hegelnél, akkor nem ússzuk-e meg vajon ezt a dilemmát? A kezdeti élmény egyre mélyebb rétegeibe hatolhatunk be. Kezdet a köznyelvi név, melyet a költői nyelv vagy a konkretizáló ismeretfejlődés inter -pretál, de mélyebb kezdet a nyers élmény, a jelentés nélküli inger, amely még csak azt jelzi, hogy értelmező munkára van szükség, mely majdan megteremt egy jelet. Az egész folyamat a negatív jel vagy elő-jel értelmezése, mely folyamat kezdetén metaforikus-totemisztikus képjelek állnak, melyek meg is rögzítik a kezdetet, ezért szükségessé válik a fogalmi újra-kezdés, a jeltörténet kettéválása, a direkt szimbolika fejlődésének beindulása és az indirekt szimbolika esztétikai átértékelése.

Derrida leírása jobban alkalmazható a racionális szimbolikára, kevésbé alkalmas esztétika kidolgozására. Ősismeret ugyanis valóban nincs, de ősélmény van. Az élmény mint az eredeti létteljesség közvetlen jelenvalósága, lét és tudat egységformája megfelelője hiányzik a tudásban: nincs eredeti tudásteljesség. Az esztétikum magát az élményt akarja megszólal-tatni, hogy ne csak a tudás szólítsa meg őt. A dupla kifejezés, az indirekt szimbolika közve-títési struktúrája, a néma ősélmény megszólaltatási kísérleteként, a vágy nyelvének is nevezhető.

A metafora ugyanannak a létvágynak elementáris kifejezése, melynek összkifejezése a tör-ténelem egészében felhalmozódott fikcióspektrum.

A direkt szimbolika esetén a jelet a tárgynál-lét formájaként minősíti a kultúra, míg az indirekt szimbolikát a képnél-lét formájaként. Az indirekt szimbolika képnyelve egy költői és egy metafizikai pluszt is tartalmaz a direkt szimbolika puritán instrumentalizmusához képest. A következőkben ezek kifejtésére teszünk kísérletet.

Az episztémikus szubsztitúciót, mint láttuk, az jellemzi, hogy a leváltó kifejezés beépíti a leváltott információját, így mindig az új az autentikus, a teljesebb és pontosabb, az új köt össze a tárggyal, míg a régi elválaszt tőle. Az új jel hatékonysága épp azon mérhető, hogy nem magára utal, hanem a tárgyra. Itt a jel tehát mint láthatatlan vagy eltűnő játssza el szerepét. A „szimbólumban” vagy a „képnyelvben” – bárhogy akarjuk is nevezni az indirekt szimbolikát, az új jel nem egyszerűen pótolja a régit, hanem ráépül és elrejti. A két jel össze-forr, s nem az új részei a régi jelentéselemei, hanem az új jel egészében mint a tárgyi kap-csolatot továbbra is hordozó „régi” vagy alapjel jelentéseleme értelmezhető. Mivel az új nem örököse a réginek, mivel a helyettesítés nem leváltás, hanem ingerkettőzés, a kettő vitázni kezd, a leváltó és a leváltott együtt utal valami konkrétumra, a tárgyélmény keresett ki -teljesedési lehetőségére. Az adott jel csak varázsszó, az eltűnt vagy nem talált jel pedig a jelölt tárgyhoz hasonló rejtély, melyet az adott ostromol. Az eltűnt jel ostromára vállalkozó adottság az eltűnt jel ostromát az eltűnt lét ostromának megtestesüléseként inszcenálja.

A megismerés a direkt szimbolika fejlődése. Ennek mozzanatai a kép fogalomra, és a fogalom mind pontosabb fogalomra cserélése. Az előbbi a direkt szimbolika születése, az utóbbi pedig története. A kép – fogalom közegváltásra azért van szükség, mert a fogalom ígéri, hogy – absztrakt-tautologikus megalapozások és a hasonlósági viszony helyett az érintkezési viszony középpontba állítása árán –, megszabadítja a megismerést a személyhez és érdekhez kötött látszatoktól, s objektív összefüggéseket emel ki a személyes perspektívákból. Mit nyújt

mindezzel szemben a fogalom közegét képi közegre visszacserélő, sőt, az összekapcsolt, egy-más kifejezéseiként kezelt fogalmakat magukat is képként alkalmazó indirekt szimbolika?

A problémák ember és világ találkozásából fakadnak, mely a személyes perspektíva kere-tében jelenik meg konkrét ember és egész világ valamely ütközési pontja problémájaként.

A problémát a személyes létérdeket frusztráló összeütközés adja fel. Az indirekt szimbolika az általános kombinatorikák világából visszavisz ebbe a világba, s a fogalmakat képekre, a definitív jeleket talányosakra cseréli, hogy nyissa a világképet, melyet új, váratlan problémák megoldására kell alkalmassá tenni. Az indirekt szimbolika, mint mesterkélten meghamisított szemlélet, a szemlélettelenné vált absztrakt fogalmak absztrakt fogalmi rendszerekbe bezárult, rögzített mivoltával szembeni ellenszerként szolgál, a megismerés újramobilizálójaként. Míg a direkt szimbolika a régi helyett új közvetlen reprezentációkat talál, az indirekt szimbolika

a./ közvetett reprezentációkkal ösztönöz új közvetlen reprezentációk keresésére, képekkel új tárgyi összefüggések megragadására és új tárgynevek keresésére,

b./vagy a régi közvetlen reprezentáció új átélésére, képzetekkel való újra feltöltésére azaz desematizálására.

Mivel az indirekt szimbolika jelenségként ragadja meg a tárgyat, nem kívánja leválasztani a benyomásról a viszony kifejezését, azaz a viszonytól független tárgy absztrakcióját meg-formálni, benne éppúgy lehet a tárgy a szubjektum, mint a szubjektum a tárgy megragadásá-nak eszköze. Az indirekt szimbolika a tárgyi reprezentáció nyelvéből kölcsönöz a szubjek-tumkifejezés számára jeleket. A szubjektum alapélményei emocionális élmények, különböző tárgyképzeteknek megfeleltethető alaphangulatok. A tárgyképek éppúgy felhasználhatók a hangulatok rendszerezésére mint megfordítva, e kódok tehát egymás anyagain dolgoznak.

A tárgyképekhez képest a hangulatok is szemlélettelen izgalmak, az indirekt szimbolika tehát ezúttal ugyanúgy a szemlélettelen szemléletessé tételére használja fel a képet, mint a fogalomrendszerek szimbolikus renovációja esetén. Az érzelmi, hangulati, indulati mező önmagában épp olyan absztrakt mint a fogalmi mező. A kép, mely a fogalom és az érzelem kifejezése is lehet – vagy ha tetszik a magánvaló tárgy és a magánvaló szubjektivitás ki -fejezése is : mindkettő képének a róla alkotott közvetlen benyomástól való eltávolítása szándékát (vagy meghatározásának az alapul szolgáló, előzetes képtől való eltávolítása vállalkozását) értve itt a magánvaló keresésén –, az így felfogott kép a konkrét létélmény helyreállításán, a megismerés „részösztöneinek”, parciális erőinek „összevarrásán” vagy információjuk egymásra helyezésén és egységesítésén dolgozik.

A prereflexív tárgykontaktus-felvétel, a desematizálás, az indirekt szimbolikának a direkt szimbolika fejlődésébe besegítő funkciói nem merítik ki teljesítményeit. De nem meríti ki a mindehhez hozzájáruló expresszív funkció sem, melynek kiképzése a szubjektum emocionális tájékozódásának formáit az egyéb tájékozódási formákkal összekapcsoló érzelemtelített képek médiuma. Mindezekre ráépülő teljesítmény a metafizikai funkció, melyet az tesz lehe-tővé, hogy a képek „egyik oldalról” a szubjektumot, „másik oldalról” az objektumot ragadják meg, két ellentett idegenség introjekciója telíti őket, s így a szubjektumobjektum egység -kifejezésben – különböző gondolati tradíciók nevén kifejezve: – a lét, az abszolútum vagy a konkrétum kifejezésének célját tűzhetik ki elénk.

A következőkben egymást követően jellemezzük a felvetett két aspektust, az indirekt szimbolika „énszerű” illetve „létszerű” teljesítményeit.