Az indirekt szimbolika szerkezete

A tárgyat a kultúrába beemelő, a klasszifikációs rendszerbe besoroló, kijelölő, azonosító, klasszifikáló jel fejlődési tere a direkt szimbolika története. A direkt szimbolika fejlődése minden meghatározást absztrakttá nyilvánít. Az absztraktan meghatározó jel konkrét jellemzés kiindulópontjaként igényli a további megismerést. A beemelő jelre átemelő jelek, új meg -ismerési szintre továbbvivő szellemi eszközök, pontosabban konkretizáló kifejezések épülnek.

Az iménti, absztrakt mivoltában immár elégtelen kifejezést az átsoroló kifejezés konkrétabban jellemzett osztályba állítja be egy továbbfejlődött tudásrendben. A metaforában összeforr a kijelölő, azonosító jel és az őt követő értelmező jel. A konkretizációban egymást követő jelek az indirekt szimbolikában szinkron egységet alkotnak (a „rózsám” képviseli a „szeretőmet”, a virág rejtélye a lány). A csatlakozó jel nem veszi át, nem örökli az azonosító jel funkcióját, pusztán azt kiegészítő jellemző jel marad. Az indirekt szimbolikában egy azonos szintű másik jel lép fel abban a funkcióban, amiben a konkretizáció esetén egy explikatív jel -kapcsolat (pl. a”szerető” fogalom explikációja „nemi partnerként”). Az explikatív szint tartalmi jegyei könnyen beépülnek, helyet találnak az explikált szint tárgyképében, míg az azonos szintű, komplett tárgyképek szembesítése és azonosítása értelmezési konfliktust vált ki. A megfejtésnek meg kell válaszolnia, 1./ mi a kijelölő (=pozicionáló) jel tartalma, és 2./ annak információjához mit tesz hozzá az értelmező jel.

A direkt kifejezés közvetlenül célozza meg a tárgyat, maga adja meg a tárgyat, és nem áltárgyat ad meg, maga a bejelölő, a meghatározó, a tárgyvilág egy pontjának szemiotikai intézményesítője. A direkt kifejezést nem egy másik kifejezés referencializálja, vonatkoztatja tárgyára, ahogy az indirektet a direkt. A direkt kifejezés csak tanulása során hívott segítségül más kifejezéseket, kulturálisan általánosan elsajátított kifejezésként már maga referencializál.

Míg a direkt kifejezés vállalja ily módon a referencializálás terhét, az indirekt kifejezés módosítja az előbbi jelentését. A direkttel szemben álló direktebb magát a direkt meghatározást korrigálja, míg az indirekt módosítja a kifejezéshez való viszonyunkat, hogy ezzel a kifejezés valóságviszonyát is megtámadja, elbizonytalanítsa, a világ újragondolására késztetve bennünket.

A kijelölő, pozicionáló, azonosító jelre értelmező jel épül, a tárgykereső jelre értelemkereső jelek. A tárgyra mutató, utaló jel klasszifikációs funkciója nyit utat az utaló jel jelentését explikáló analitikus jeleknek. Ha meg akarjuk mondani, miként jelöli, hogyan minősíti, milyen tulajdonságok segítségével azonosítja a jel a tárgyat, e tulajdonságokat további jelekkel fejezzük ki. Az esztétikai kifejezés azonban nemcsak egyegy új tulajdonságot akar meg -hódítani, hanem magát az eme új és új tulajdonságokat a megismerésbe beküldő vagy általuk a megismerésben mind gazdagabban konstituálódó tárgyat szeretné reprezentálni. Közvetett és közvetlen kifejezés, kettős kifejezés soha teljesen nem egyesülő különbségének egységében

akarja megragadni a tárgyat. Ez sem maga a tárgy, csak minden kifejezésen túli tulajdonság-forrásként való szimbolizálása, nem pusztán egyes jegyeiben, hanem forrás mivoltában modellált képviselete.

A közvetlen kifejezés a tárgy megkülönböztetéséhez és felhasználásához szükséges jegyek minimumát tartalmazza, ama tulajdonságokat jelöli ki, melyek által a tárgynak definiált helye van a valóság társadalmi képében. A közvetlen kifejezés érzékletekhez és cselekvésekhez küld tovább. Az indirekt kifejezés feltételezi, hogy van pontosabb, közkeletűbb, egyszerűbb kifejezés is. Mivel az indirekt kifejezés talányként konceptualizálja a direkt kifejezés által ismertnek tekintett tárgyat, azt, hogy az indirekt kifejezés egyáltalán miről beszél, csak a direkt kifejezés által egyértelműsíthetjük. Ugyanaz a direkt kifejezés egyértelműsíti az indirekt jelet, melyet az indirekt jel sokértelműsít a két sík egymásra utaltságán belül. Az indirekt kifejezés sokértelműséggé változtatja a direkt kifejezés által megadott egyértelműséget.

Az explicit és az implicit jel az indirekt kifejezés komponensei. Az implicit jel a dupla szemiózisban, kettős kifejezés-tartalom viszonyban benne foglalt direkt kifejezés, azaz szimpla kifejezés-tartalom viszony. Semmi sem direkt, csak azzá vált, miután nem igényel több fordítást, értelmező közvetítést, közvetlenül a szemiózison túlira utal. A direkt ily módon a szemiózis határa, az a mindenkori határ, ahol a cselekvésnek adja tovább az aktivitás -potenciált. Beszélhetek rózsámról és violámról, ám a beszéd akkor hat és éri el célját, ha szeretőm megérti, hogy róla van szó, sikerült egyértelműen azonosítani a tárgyat. Explixit-indirekt kifejezési síkot alkot a „rózsám” jel, amennyiben az implicit-direkt síkon megjelenő

„szeretőm” jelentésre utal. A „rózsám” a „szeretőm” indirekt szimbóluma. Az indirekt szimbolika dupla szemiotikuma olyan komplex entitás, melyben a „szeretőm” jel elvész, a

„rózsám” jelentés pedig a „szeretőm” tárgynak a „szeretőm” jelnél konkrétabb kifejezéséhez járul hozzá. Az indirekt jel tartalmi oldala vész el, hisz emberre gondolunk, nem növényre, míg a direkt jel kifejezési oldala megy veszendőbe, hisz a „szerető” tárgy képviselete a

„rózsa”, és nem a „szerető” jel. Jelentés azonban nem vész el, csak átalakul, az indirekt jel elveszett jelentését befogja az elveszett direkt jel megmaradt jelentése, saját virtuális jelölőjeként. Mivel az indirekt KRT egésze kifejezési oldalként működik, az elveszett direkt jel jelentése adott végül mint a szemiózis tartalma. Az explicit „rózsa” jel tartalma, az implicit „szerető” jel tartalma kiegészítéseképpen, formává váló tartalomként szolgálja a

„szerető” tartalom közvetítését. Iymódon a jel-lét két rétegével kell dolgoznunk: a direkt implicitség teljesítménye a klasszifikált kulturális egység kiszakítása az élménykontinuumból, míg az indirekt explicitség beindít egy szekundér, már nem pusztán azonosító, hanem kifejtő folyamatot. A direkt-direktebb transzformáció első pillanatban, a jelalkotó történés pillanatában, hasonlít a direkt-indirekt transzformációhoz. Ha a kifejtő folyamat a tárgy definícióját módo-sítja, s a kulturális egység újrapozicionálása a célja, úgy új direktség lép az előbbi helyére, s az új leírás fejezi ki ezután a kulturális egységet. Ekkor a direkt azonos az explicittel, s a direktet direktebb, azaz pontosabb jelviszony követi. Ha ezzel szemben az új jel nem váltja le a régit, csak eltakarja, továbbra is őt képviseli, és nem helyette a tárgyat, úgy indirekt szimbolika jön létre, melyben direkt implicit és indirekt explicit síkok fognak szemben állni.

Ha egy tárgyra van egyszerű jelünk, mely megnevezi, besorolja, szükséges és elégséges fel-ismerési jegyei által minősíti, akkor a direkt egyben explicit. Ha direkt és explicit szétválnak egymástól, ha az explicit indirekt és a direkt implicit, akkor valami zavart feltételezhetünk a tárgyi viszonyban, mely konfliktusnak ki- vagy leépítésén dolgozik a szemiózis.

Direkt illetve indirekt kifejezésről beszélünk, amennyiben valamit közvetlenül vagy közvetve jelölünk. A direkt kifejezés közvetlenül a tárgyra utal, az indirekt kifejezés egy másik kifejezés közvetítésével utal a tárgyra, ez azonban azt jelenti, hogy saját tárgyát el -veszítve, a direkt kifejezés tárgyának jelöléséhez járul hozzá. Az indirekt kifejezés jelentés-funkciója bekapcsolódik a direkt kifejezés jelölésfunkciójába, elveszítve saját jelölés -funkcióját, mert a „rózsám” jel többé nem éri el, nem is célozza meg a növényt, csak a szeretőt. Tartalom nem veszhet el, tárgy azonban elveszhet, s az elveszett tárgy el nem veszett tartalma egy más tárgy megcélzásába illeszkedik be. Az indirekt jel elvesztette tartalmát, a direkt jel elvesztette formáját, s a megmaradt jel elveszett, azaz saját tárgyára már nem utaló, ebben a viszonyban irreleváns tartalma (mely ugyanakkor nem válik semmivé), az elveszett jel tárgyának új módon való jellemzését szolgálja. A képviselő, helyettesítő, köz -vetítő (=indirekt) kifejezés tárgyát veszti, de tartalmát, a tárgyi kapcsolat feloldásával szubsztanciátlanítva, puszta képpé oldva beolvasztja a képviselt, helyettesített, közvetített (=direkt) kifejezés tárgyának tartalmi jellemzésébe. A közvetítési viszony képpé oldva feláldoz egy tárgyat egy másik tárgy sematikus képének konkretizálása érdekében. Az indirekt szim-bolika megkettőzi a tárgyélményt, az indirekt jellel két tárgy áll szemben, a saját tárgya, mely árnyéktárgy, és a direkt jel tárgya, mely rejtőzködő tárgy. Tárgytöbblet jön létre, két tárgy harcol a jelért, az indirekt jel illetve a direkt jel tárgya. A tárggyá válni nem tudó árnyéktárgy harcát a rejtőzködő tárgy zsákmányolja ki. De a direkt jel tárgya, a megismerő viszony tulajdonképpeni célja is megkettőződik. Az indirekt jel által mozgósított két tárgy-kép egyike, amiként a tárgy az indirekt szimbolikán kívül jelenik meg, másika az, amiként a tárgy általa válik új módon jellemezhetővé. A két tárgykép különbsége, hogy az indirekt szimbolika kiegészítése híján való direkt szimbolika tárgyképe relatíve vagy abszolút absztrakt.

Relatíve absztrakt, ha csak közhelyeket tudunk róla mondani, abszolút absztrakt, ha csak annyit tudunk róla, hogy van (=X).

A direkt szimbolika a tárgyban keresi a végtelenséget, mindig új jel által, míg az indirekt szimbolika a jelbe telepíti a közvetlenül a tárgyban soha el nem érhető végtelenséget. A tárgyi végtelenséget, melyet a jel mindig elhibáz, melyről a tudat mindig lekésik, a jel meg -kettőződése által, a képben akarja utolérni.

indirekt explicitség direkt

implicitség

63. ábra

A direkt szimbolikában a tárgy megjelenése elvileg a helyettesítések sorának ideális vég-pontján következne be, a tárgy végtelen interpretációját képviselő új és új elemzési nívók egymásutánjának tendenciájaként. A valóságban azonban ez a végtelen interpretáció nem folyamatos, csak az új szükséglet, az új használati mód igénye késztet újradefiniálásra, a vizsgálati nívó váltására. A régi sík ily módon most már egy korábbi használati módnak felel meg. Az új tudás az empíria komplett újratagolásaként lép kapcsolatra a leváltott tudás ilyesformán újra gondolt tárgyával. Az indirekt szimbolika végtelen interpretációja más: az in -direkt szimbolika egyáltalában csak az interpretációk örök eltolódásában áll fenn. Nem az előbbi jel tárgyáról alkot új koncepciót, hanem a képet, mint önmagát megmutatót teszi tárggyá. A tárgy önmegmutatására ráépíti a kép önmegmutatását. Az indirekt szimbolikában a kép tárggyá válik, s most már ő az új megismerési folyamat kiindulópontja, az újra -interpretációk megtéréseinek és újrakezdéseinek alkalma, ami a direkt megismerésben a képpel szemben álló tárgy, amelyet minden esetre már ott sem a magánvaló dolog lehetetlen közvetlen megjelenése, azaz önmegmutatása képvisel, hanem egy más jelrendszer inter -pretációs munkájának végeredménye: így ad tárgyat az érzékelés a gondolkodás számára.

Az indirekt szimbolika végtelen interpretációja nem egyszerűen a tárgyról alkot mindig konkrétabb tudásmodellt, hanem magát a képet is a végtelen interpretáció tárgyává teszi, ezért kell elbizonytalanítania, lazítania jel és tárgy kapcsolatát. A direkt szimbolika nem teszi tárggyá a képet, sőt, ha a tárggyal szemben álló, tőle megkülönböztethető képpé válik, rögtön lecseréli. Míg a direkt szimbolikában a tárgy mindig konkrétabb képeinek sorában a minden-kori legkonkrétabb képviseli legtöbb joggal „magát a tárgyat”, az indirekt szimbolikában a megkettőzve titokzatossá tett kép válik megfejtendő tárggyá. Az interpretációk meghaladják ugyan egymást, de nem az interpretált képet: a tárgyukul szolgáló képet mindig konkrétabbnak érezzük, mint az interpretációt. Míg a direkt szimbolika csak a végtelen úton elérhető tárgy rejtélyével küzd, s a képet problémátlannak tekinti (azon az áron, hogy mindig el kell vetnie), az indirekt szimbolika megkettőzi a rejtélyt és a végtelent: a kép most már ugyanolyan problematikus mint a tárgy, ezért tudja közel hozni, ha nem is a kép a tárgyat, de a kép rejtélye a tárgy rejtélyét.

Két helyen kereshetjük immár a végtelent: a tárgyszubsztitúció, a tárgy új és új jellel való helyettesítése, vagy a képszubsztitúció, a kép élménnyel és megfejtéssel, a kép képeivel való értelmezése végtelen. Az indirekt szimbolikában a jel jelképpé válva kezd rivalizáni a tárggyal.

Ezért mondjuk, hogy a direkt szimbolika „tárgyilagos”, míg az indirekt szimbolika nem az, hanem ennél több és kevesebb, mert nem a tárgy szól általa, hanem az, amit még nem sikerült a dologból tárgyiasítani. Azaz annak, „megérzése”, „sejtelme”, amit nem a pozitív, empirikus tudás módján birtoklunk.

A tudásfejlődés a dolgot magát helyezi az új és új képek oka, mögöttje, alapja pozíciójából a végcéléba; az indirekt szimbolika a képet helyezi az előzmény, a tárgy pozíciójából a vég-céléba. A kép nemcsak ugyanúgy interpretálható mint a tárgy, kétféleképpen is interpretálható, más képekkel illetve fogalmakkal is. Maga az indirekt szimbolika kép-jele mint két jel össze-forrott, egyként viselkedő kapcsolata is lehet homogén vagy heterogén. Heterogén, ha az értelmező egység kép, az értelmezett azonban fogalom: ekkor a szimbolika illusztratív jellegű.

Absztrakt-homogén képi szimbolika is van, ha két fogalom együttese viselkedik képként;

ennek a típusnak a filozófia és a tudományok megalapozó eszméinek konstruálásában van jelentősége. Ha azt mondjuk pl., hogy a lényeg azonos a lehetőséggel, akkor két absztrakció jelenik meg egymás képeként, egy harmadik, magasabb rangú eszme kifejezési formájaként.

Hasonló lehetőségek nemcsak a jelet konstituáló immanens interpretációs viszonyban vannak, hanem a jel által ihletett, ráépülő értelmezésekben is. Most már nem a képet alkotó interpre-tációról, hanem a képet értelmező aktivitásról van szó. Ennek legősibb formája a kép képpel való értelmezése. Ha a képet új képpel értelmezzük, mindig új tárgyat teremtünk a fogalmi interpretáció számára, míg az utóbbi csak kifejti, de nem sokszorozza meg a tárgyat. A képek egymást nemző, kiváltó munkája a mítoszrendszer fejlődésformája, míg a kép fogalmi interpretációja a mitológia, a mítosz értelmezése. (Mivel a mitológia szót gyakran a mítosz rendszere értelmében használjuk, s nem a mítosz logosza kifejtése értelmében, ha az utóbbiról van szó, ezt célszerű a „mito-lógia” írásmóddal jelölni.) Elvileg az utóbbi – a mito-lógia – hajlamos a lezárásra, a fejlődés lezáró szignifikánssal való berekesztésére, pl. amennyiben a mítosz teológiává válik, ám értelmezési forradalmak az utóbbi interpretációs aktivitását is újra mozgósíthatják.