A műalkotás ideologikus jelentésrétege

megismerés határain őrt álló fordított bábáskodás hatalmának. A megismerés kudarca összefügg az erkölcsi kudarccal, mert a megismerés többnyire megelégszik a kényelmi megoldá -sokkal. A néma élmény mellett azért is szürke minden meghatározás, a sejtelemnek azért is okoz csalódást minden kifejtés, mert a kettő között mindig hatékony a cenzúra munkája.

Az élet folyamán az élmények maguk is elszürkülnek, s ebben aligha csak a biológiai szubsztancia kifáradása a ludas, sokkal inkább lehet az a felhalmozott tudás implikálta cen-zurális hatalmak uralma. A közhely éppúgy a tartalom elhárítása, mint a tiltott vágy elfojtása és az ennek nyomán burjánzó neurotikus szimptomatika, az igazán súlyos probléma azonban nem a közhelyé, hanem az, hogy minden tudás, műveleti tere határán, ugyanúgy hárítani kezd, mint a közhely teszi. A valóság társadalmi képe, a világkép maga is tekinthető ily módon hatalmas elhárító mechanizmusként, mely minden további problémát elhárít, melyre nincs válasza. Az elfojtás fogalma ily módon a dinamizáló tudatformák vizsgálatában is alkalmazható, korántsem csak a paralizáló formák privilégiuma. Az elfojtott valóság, a fizikai és metafizikai ismeretlen, s az elfojtott szubjektív valóság, a személyes tudattalan legyőzői és elrablói, mint a mítosz, a tudás és a művészet mindenkori műveleti határait megvonó hatalmak, kedvező táptalajt teremtenek a hozzájuk kapcsolódó, kezdeményeiket kiépítő ideológiai tagadásnak. Ha a kifejezés közvetett, ha két KRT struktúra relativizálja egymás játékát, mindig felvethető a kérdés: mi van a két kifejezés között? A szorongás? (Így jön létre a borzalom esztétikája.) A tisztelet? (A fenséges esztétikája esetén.) A tudatlanság? (Ennek legyőzése a megismerés.) A ravaszság? (Ez vezeti be az ideológiát.)

s egy szürkébb figurának adja át a színpadot, hogy az áldozat árán, kompromisszum mentesen fogalmazhassa meg „rosszkedvünk telét”. Az epigonok teljesítménye a dinamizálás paralizálása, míg maga a művész, az affirmatív és emancipatórikus üzenetek össze -szerelésével, a paralizálás dinamizálását éri el. 3./ Ha a műben együtt él egy szubverzív ható-anyag és egy paralizáló összetevő, a játszma kimenetele kétesélyes. A megduplázott szimbo-likán belül egy szubverzív jelentéstöbblet lép fel, melyhez képest az állítólagos tanulság formálisan újabb többlet, ám olyan „plusz”, mely a valódi többlet beszűkítő vagy vissza vonó értelmezését szolgálja. A kép hamis megfejtést ad önmagának, visszaretten és menekül saját tartalma elől. Mindez nem a művészet problémája csak, hiszen az álmok elemzése során is úgy jelent meg Freud előtt a szekundér feldolgozás, mint egy racionalizáló, a lázadó tudat-talant a banalitás igényeinek megfelelően pacifikáló megfejtés magán az álmon belül (vö.

Paul Ricoeur: Die Interpretation. Frankfurt am Main. 1974. 122. p.). Brecht az itt leírt folya-matokkal számolva tervezett olyan műalkotást, amely azért tartalmazza, hogy leleplezze a kulturálisan elvárt és kikényszerített hamis önmegfejtést. Az üzenetbe beépített hamis önmegfejtést követi az üzenetbe ugyancsak beépített kritikai leleplezés.

Akár az esztétikai üzenet teszi a maga ideológiai komponensével, akár a befogadó teszi az ideológiai üzenettel, egy elfojtott tudásra vagy sejtelemre, érzésre vagy emlékre épül rá egy átinterpretráló, hamisító tudás, melyet vissza kell interpretálni. A visszainterpretálás az eltűnt tudás megmaradt affektustöltése nyomán halad. Freud megkülönböztette az ösztön-reprezentáció minőségi részét, a képzetet, mennyiségi részétől, az affektustöltéstől, s az affektust tekinti a megfejtést vezető döntő nyomnak. Az indirekt szimbolikában az affektust nem saját képzete kíséri, az eredeti modifikálatlan affektus egy idegen képzetet, a modifikált képvilág egységét szállja meg. A jámbor affektushoz tartozó képet kíséri a kínos képből maradt affektus. A kínos affektus tudatosulását sikerül egy jámbor képpel megakadályozni, de a kínos affektus nem távolítható el olyan tökéletesen, mint a kínos kép, így a jámbor kép bizonyos motívumaihoz indokolatlan rosszérzések kapcsolódhatnak, egy semleges képi inger érthetetlenül erős izgalmat válthat ki (mint Hitchcock Spellbound című filmjében a sötét foltok a világos alapon). A képet olyan izgalom kíséri, melyre a kép explicit tartalmai nem adnak okot. Az izgalom közvetlenül is megnyilvánulhat a kép hangulati, indulati töltésé -ben, vagy közvetetten, a rossz lelkiismeret jelei-ben, pl. túlbeszélés-ben, magyarázkodásban, indokolatlanul kioktató vagy parancsoló fellépésben stb. A jámboraffirmatív síkra össz -pontosuló szekundér üzenetfelépítmény átmenti a másodlagos affektust is, így sokszor a harmonizáló affektusok erőltetésén tűnnek át a rejteni próbált disszonanciák. Ez a kettősség teszi sokszor érdekesen kísértetivé vagy melankolikussá a glamúrfilm világát, melynek korántsem felszínes élethazugságai hatnak a nézőre, hanem ez a bűvöletet és melankóliát felszabadító összstruktúra. A tiltott képzet eltűnt, de affektusa megmaradt, miközben a nyilván -való, tanító vagy bűvölő képzet dominál, s affektusa is vele jár, így két ellentett affektus szállja meg az üzenetet és az üzenet dupla megszállása hat a befogadóra.

A mítosz a konkrétum hiányát tölti ki a sejtelemnyelvvel, a tudomány az absztraktat váltja le a konkréttal, a művészet a közhelyet és absztrakciót a dezautomatizációval.

Mindezekkel a formákkal szemben, melyek valami jobbat, pontosabbat, konkrétabbat, mobilisabbat állítanak az előző helyére, az ideológia a tagadott tiltott tartalmakat pótolja az ide olo -gémával. Ezért kell ráépülnie a dezideologizáció újabb műveleti rétegének, a tünet meg-fejtésének, a manipuláció leleplezésének és a tagadott, tiltott tartalom feltárásának. Az

ideoló-giakritika leleplez egy műveletet, és feltár egy a művelet által eltüntetett tárgyat. Leleplezi, hogy episztémikusan meglopnak bennünket, s az episztémikus lopás, kulturális kifosztás csak másféle, anyagi-gazdasági értelmű kifosztottságunk következménye. Az igaz ságot azért kell eltakarni, mert botrányos igazság: a tudat botránya azzal fejezi ki a lét botrányát, hogy nem fejezi ki azt. Azaz: a konkrét botrány ki nem fejtése, a hallgatás vele szemben az általános botrány.

A dezautomatizáció és dezideologizáció tisztító, frissítő funkciók, státuszuk azonban más a szemiózis egészében. A tudatlansággal, banalitással és absztrakcióval küzd a konkretizáció, illetve dezautomatizáció. A konkretizáció addig folyik, amíg mozgásban van a megismerés, melynek a köznapi tudat banalitásába hanyatló befulladásakor a dezautomatizáció mintegy mozgósító rétegként épül rá a magukban véve immobilitásra hajló primérebb szemiózis formákra, elemibb műveletekre. A konkretizáció és dezautomatizáció bármilyen eredményét megtámadhatja a reautomatizáció, az ideológiai szlogen, melynek az aktív, felfedező világ-viszonyra való rátelepedése szükségessé teszi a dezideologizációt. Mivel már a banalitás is elfojtja a passzív reprodukcióhoz nem szükséges és ezért a receptív ember, a fenntartó egyén számára fölösleges tartalmakat, a dezautomatizáció az elfojtott visszatérésének tekinthető, míg az ideológia újraelfojtás. Mivel az újraelfojtás számára kedvező talaj a banális lét kényelme, így ezek szövetkeznek és erősítik egymást, az ideológia a kettős elfojtás páncéljá-val védekezik a szabad szellem mozgásápáncéljá-val szemben. Az ideológiakritika vagy dezideologizáció eme mozgásrendszerben a duplán elfojtott felszabaditása, az elfojtott második visszatérése.

A dezautomatizáció primér anamnézis, az ideológiakritika szekundér anamnézis.

A dezautomatizáció egyik ellenfele a közhely, másik az ideológia. A közhelyet a dezauto-matizáció támadja, a dezautodezauto-matizációt az ideológia. Az esztétikai dezautodezauto-matizációnak a közhely a tehetetlen, az ideológia a harcos ellenfele. Az esztétikai dezautomatizáció és az ideológiai reautomatizáció az indirekt szimbolika hódító és térítő, harcos formái a kultúrában, melyek összeütközése elkerülhetetlen. A dezautomatizációban a képi szimbolika küzdi le a köznapi tudat közhelyeit, ellenállásait; az indirekt szimbolika ideológiai formájának feladata ezzel szemben az új ellenállások teremtése. Az ideológia mindazokat a lehetőségeket, melyeket az indirekt szimbolika létrehozott, elárulja, s az indirekt szimbolika olyan másodlagos formájaként lép fel, melynek célja az indirekt szimbolika produktív formáinak megfékezése és sakkban tartása. Ennek érdekében a tárgyat ellentétével kifejező ideologéma áltárgyat állít be az eltüntetendő, a banális tudat kényelmi világképe vagy a hatalom önvédelme számára kompromittáló tárgy helyére a világképben. Míg az esztétikai szimbolika tudatosítja a helyettesítő képiségét, hogy a képek túlságával megújítsa a tárgyélményt, az ideologéma másról beszél, maga a tárgy helyébe csempész másik tárgyat, azaz tagadja a helyettesítő jel pótlólagos mivoltát. Az ideologéma a primér jelrendszerbe beültetett szekundér jelrendszeri egység, mely ítél, kommentál megnevezés helyett, de az ítéletet megnevezésnek tünteti fel, hogy a tárgyat eltolja a tárgyrendszerben, hogy hamis helyet utaljon ki neki, mely elleplezi annak valódi lényegét. Ha meg akarjuk fejteni az ideologémát, akkor a gyarmatosítás aktivitásait az állítólagos „felszabadítás” vagy „demokratizálás” helyén kell észlelnünk, a primér terror aktivitásait a „békefenntartás” helyén stb. A kisajátítás és kizsákmányolás hatalmas mennyiségeit a visszaosztott töredékkel egymásra uszított tömegek gyűlölködő reagálásaiban kell meglátnunk, mely utóbbiakat szintén önlegitimációra, rendőri funkciói igazolására használja a hatalom. Hogy az ideológia leválthassa az igazat hamisra, a pontost

pontatlanra, rágalmazással, támadással kell kezdenie. Az ideológia – az igazat hamisnak, pontost pontatlannak feltüntető rágalom segítségével – episztémikus szubsztitúcióként lép fel.

Az indirekt szimbolikát, a direkt kifejezés közvetettre váltását, a kifejezés értelem -gyarapító komplikálását feltámasztó, megelevenítő, frissítő, gyógyító és tisztító funkcióként jellemeztük. Ám most azt látjuk, hogy az ideológiai szubsztitúció is indirektre vált egy direkt kifejezést. Miért bénítja le az igazságot az indirekt kifejezés, ha máskülönben a hozzá vezető út újra szabaddá tétele a feladata? 1./ Mert működő direkt kifejezést vált le, nem sematizá-lódottat, 2./ és mert az indirektet direktnek álcázza, a közvetettet közvetlennek, 3./ ezzel eltüntetve a tárgyat, s áltárgyat csempészve a helyére. Egy működő kifejezés és egy valódi tárgy helyére lép egy áltárgyat felidéző jel, melynek célja a pontos kifejezés pótlása. Ebből a szempontból az ideologéma a szellemi pótkielégülések birodalmába vezet. A dezauto-matizáció revitalizáció, a dezideologizáció pedig egzorcizáció. A dinamizáló szimbolika fejtése bábáskodás, a paralizáló szimbolikáé ördögűzés. A fejtés célja az eltiltott, tagadott direkt kifejezés helyreállítása, módszere pedig a megfordítás megfordítása, amennyiben a megfejtendő kifejezés mint ideológikus aktus a beszélő bűneit erényekkel, mások erényeit pedig bűnökkel nevezte meg, s az övétől eltérő álláspontokat nem tárgyi vitával, a partner érveit is megfontolva, hanem puszta címkézéssel igyekezett hatálytalanítani.

Ha megnevezzük, amiről csak körülírásunk volt, a meghatározás a normális episztémikus haladás funkciója. Ha ezzel szemben körülírjuk, amiről direkt megnevezésünk vagy leírásunk volt, az elfáradt viszony mozgósítására, a kiürült ismeretforrás felélesztésére teszünk kísérletet.

Az ideológiakritika mint a konkretizáció és dinamizáció mellé felsorakozó harmadik prog -resszív erő nem más mint újramegnevezés, a hamis tudat eltávolítása és a pontos helyreállítása.

De nem a múltban készen adott jel vagy jelkapcsolat végleges választ adó tanként való fetisizálása, tehát nem egy lezáró szignifikáns új trónra emelése, azaz az ész új trónfosztása, hanem a kutatás folyamatának helyreállítása. Az ideológia legveszélyesebb, legkorszerűbb változatai ma már maguk is ideológiakritikaként lépnek fel, de automatizált ideológiakritikaként, mely nem az igazságot állítja helyre, csak bonyolultabb, ravaszabb közhelyeket teremt.

A dezautomatizáció és a dezideologizáció rokon aktivitások, egymás szövetségesei. A dez -auto matizáció a kiüresedésre, passzivitásra válaszol, a dezideologizáció a megtévesztésre.

Mindkettő – a közhelyes és a hazug nyelvezet is – a tárgykapcsolat zavara, így a reájuk vála-szoló tudatformák korrektív, terápiás funkciók kifejezései. Az esztétikai dezautomatizáció művészetkritikusi értelmezése esetén már a megfejtendő, interpretálandó jel is kritikus a világképpel szemben, míg a dezideologizáció esetén az interpretáció kritikus a jellel szem-ben. A dezautomatizáció a természetes világkép torzulásait korrigálja, a dezideologizáció a természetes világképet befolyásoló magasabb diszkurzusformák torzulásait. A köznapi világkép dezautomatizációja esztétikumot szabadít fel, míg az ideológia kritikája, mint a pontos, azaz végtelenül pontosítható direkt kifejezés helyreállítása, pontosító, meghatározó megismerést, tudományt igényel.

Az ideológiakritika fejtő munkája feltárja az ellenállásokat, elfojtásokat, cenzurális erőket és eljárásokat. Ezzel újra hozzáférhetővé teszi a tárgy kutatását, mozgósítja a paralizáló erők által hozzáférhetetlenné tett sejtelemmunkát, a további kutatás forrásait. A dezideologizáció ily módon nemcsak az ideológiai manipuláció feltárása, hanem az általa eltüntetett tárgy újrafel-tárása is. Az ideológiakritika maga is ideológiává válik, ha nem megy át a tárgy kutatásába.

Az ideologéma hamisított „pártos” kép, mely nem a tárgyat, hanem a csoporthova tartozást jellemzi, nem megismerési, hanem meg-nem-ismerési érdeket. Míg az egyszerű közhely csu-pán kényelmi kép, az ideológia támadó természetű, mert célja egy privilegizált társadalmi helyzet védelmében írni át a társadalmi tudatot. A „normális” elfojtás azt tünteti el, amitől az egyén fél, az ideológai azt, amitől az egyént nyomorító, kizsákmányoló hatalmak félnek.

Az egyik esetben én érzem úgy, jobb, ha nem tudom, a másik esetben ők tudják: jobb, ha nem tudom. Az ideológia a felszabadulás feltételeit tünteti fel a félelem feltételeiként, s ezzel valójában lecseréli az ember tudatát, az ember kizsákmányolóinak és elnyomóinak tudatát oltva az ember tudata helyébe, így az eredmény dupla hamisság: a tudat nemcsak a tárgyról ad hamis képet, az egyén önazonossága szempontjából is hamis, meglopva őt a maga egyéni perspektívájától, miáltal maga a személyiség válik hamisítottá, önnön ki bontakozása, egyéni lehetőségei ellenfelévé.

Az elnyomó megnevezése újra hozzáférhetővé teszi a kimondatlant, visszaadja a valóság nyi-tottságát, míg az ideológia csak csoportképző szlogeneket mantrázott, melyeknek, mivel a tárgy-kapcsolat nem adott nekik súlyt, a mesterségesen szított gyűlölet adhatja csak meg a létsúly lát-szatát. Ezért párosul az ideológai diszkurzus agresszivitással, s az ingerültség eszkalációjával.