Az indirekt szimbolika mint jelentésrenováció (A „visszanyerés” vagy „dezautomatizáció” problémája)

Az indirekt szimbolikában az explicit kifejezés egy keresett, ismeretlen vagy megunt, kiürült, automatizált kifejezést képvisel. Bármely indirekt jel a kettőt együtt teszi ki. A sejte -lem nyelv az ismeretlen megnevezése, a nem birtokolt, nem kifejezett előrejelzése, a deza-uto matizáció az ismert újramegnevezése. A mítosz a modellhiánnyal, az esztétikum a meg-merevedett modellekkel küzd. Az az eredeti hódítás, ez a visszahódítás eszköztára. A mítosz az ős-szenzibilizáció, az esztétikum a reszenzibilizáció módszere. Heidegger a művészetet ábrá-zolta a létező ébresztőjeként, elemzésünk a mítoszt jellemzi így, a művészetet, mely a korlátozó

törvény, a sematizmus helyére felszabadító törvényt állít, a létező létteljessége viszanyerője -ként mutatva be. Ezúttal a dezautomatizációt vizsgáljuk. Ős-szenzibilizáció és reszenzibilizáció elméleti szembeállítását azonban ideiglenesnek kell tekintenünk, mert a mítoszból kifejlő-dött művészet teljesítménye magával viszi a mítosz teljesítményeit, hozzáadva a magáét.

Tehát azt is vizsgálnunk kell, hogy a reszenzibilizáció által ébresztett érzék hogyan válik alkal -massá arra, hogy a világkép tágítója, a megismerés előőrse szerepét is vállalja. Mindebből az is következik, hogy a csak az esztétikai funkcióra redukált, „tiszta” esztétikum is jogosult képződmény, de önkéntes önlemondással felezi a maga lehetőségeit, lemondva a felfedező funkcióról. Az ismeretelméleti esztétika (pl. Lukács) a felfedező funkciót abszolutizálta, melyről a posztmodern esztétika, mint érthető, de nem jogosult reakció képződés terméke, lemond. (Már az ismeretelméleti esztétika is reakcióképződés volt, ellenhatás a XIX. századi közkeletű esztétikákra, melyek a tetszetősség, kellemesség és esz ményítés teljesítményeit hangsúlyozták.)

A nyelv rögzíti a jelölést, a tárgynak lehetőleg végleges (érvényes, közkeletű) jelet ad. Az indi-rekt szimbolika ezzel szemben a rögzített kifejezéseket új, rögzítetlen kifejezések konstruálás ára használja. A dezautomatizáció a szokott jelet szokatlan jellel, az adekvátat inadekváttal pótolja.

Ezzel az ismertben is feltárja ugyanazt az ismeretlent, amit a sejtelemnyelv állított középpontba.

Ha a sematikus világképet megzavarja egy új értelem felbukkanása, ez az elevenítő impulzus egy névtelen összefüggés eredeti megnevezése, és egy sematikus névvel jelölt összefüggés újramegnevezése is lehet. A sematikus közvetítéssel absztrakcióvá tett tárgy újrakonkretiz álása az ismertben rejlő ismeretlenre hívja fel a figyelmet. A sejtelemnyelv közvetlenül célozza meg az ismeretlent, a dezautomatizáció az ismertbe vezeti be az ismeretlent. Az újramegnevezés is tartalmazza az ősmegnevezés teljesítményét, a kitörést a kimondhatatlanba.

Az indirekt szimbolika két alapformája, kétféle beteljesedése, a mítosz mint sejtelem-nyelv, illetve a művészet mint a nyelv és világkép újraélesztője. A mítosz a születés, teremtés nyelve, a művészet a feltámadásé. A mítosz az ismeretlenben mozog, a művészet az ismert-ben is az ismeretlent látja. A vágy tárgya, a szentség, az egész és a lényeg, mind olyasmi, ami nem közvetlenül adott. Mindegyikük kifejezése explicit névvel mint pótlékkal szeretné be -cserkészni a rejtőzködő tárgyat. A mítoszban a pótlék az érzékenység születésénél bábáskodik, a művészetben az érzékenység újraélesztésénél. A vágy (a bűn) épp olyan rejtőzködő, mint a szentség. De a lényeg és az egész sem rejtőzködik kevésbé, mint az előbbiek. Az egész vagy a lényeg ugyanúgy nem lehet közvetlenül adott, mint az Isten, s ennek megfelelően a posztmodernben az egész és a lényeg fogalmát is elérik a kételyek és hitviták. Minden, ami adott, csak rész. A rész azonban utalás az egészre, ahogy – az indirekt szimbolika létébe foglalt, struktúrájává lett filozófiája szerint – a jelenségvilág is a lényeg szimptomatikája. A közvetlen értelemben a közvetett rejtőzködve tárul fel, s a tartalom eltorzítása a megvilágítás indirekt módja. A rejtőzködő egész vagy lényeg mindenek előtt maga a lét, melyet eltakar az ontikus dimenzió heterogenitása, de minden felfogott tárgy is csak sematizációra cserélése árán felfogott. Ily módon nemcsak a lét jelenvalósága vész el a pragmatikus sematizációkban, de minden dolog saját mélysége is ébresztésre vár. A sejtelemnyelv mint előnyelv és a dezauto-matizáció mint utónyelv közös jellemzője, hogy más jelviszonyból kölcsönöz, idegen jellel fejez ki egy néma, rejtélyes jelentést. Az alapjelet az egyik nem találja, a másik elveti, az egyik nemlétezővé, a másik elvetendővé, érdektelenné nyilvánítja. A szemiózis fáradt, halott vagy hiányzó jel esetén formálisan hasonlóan működik, de fordított a cél. Hiányzó jel sejtett

tárgyának indirekt előkifejezése esetén az akaratlanul is költői előszemiózist utólag kell megtisztítani a szubjektív elemtől, míg a banálissá lett, sematizálódott jel lecserélésének célja a viszony újraalapozása, s e célból egy minősített világ kreálása, melyben a szubjek -tivitás is megszólal, hogy újra megszólítsa a dolgot. A mítosz előtudomány is, nemcsak előművészet, ezért felfedezéseit később megtisztítják attól a komplexitástól, amit a tudománnyal munkamegosztásba lépő művészet visz vissza később a szemiózisba. A sejtelemnyelv mint ősnyelv a direkt szimbolika felé mutat, a még nem létező direkt kifejezés keresésének is tekinthető. Az indirekt szimbolika mint utónyelv ezzel szemben a direkt kifejezéssel szem-beni csalódás kifejezője. Akkor virágzik fel, ha a társadalom egy pontosan címkézett világban él, melyben a címkék börtönné váltak, a szabad szellem gáttalan mozgása elfojtásának eszközeiként. Az indirekt szimbolika másodlagos formája ezért fosztogatni kezdi a direkt szimbolikát, s a tőle zsákmányolt szemiotikai eszközöket az absztrakt értelmi világrend lazítására használja. Az indirekt szimbolika most már nem a direkt fejlődésének korai szakasza -ként fogja fel magát, hanem a direkt mellett tovább fejlődő alternatív hatalom-ként,.

Az ismeretlenhez való viszony kifejezésmódja a végtelen közelítés vagy permanens interpretáció. Épp ennek abbahagyása nyilvánítja a világot ismertté. Az ismert világ a megszokott, lezárt jelek világa, nem kérdezett, csak használt világ. Az indirekt szimbolika fela -data a meg nem állapodott értelem visszaszerzése, az érzékenység újramozgósítása, a meg-ismerés újramobilizálása.

Az explicit jel provokatívan interpretálja az implicitet, s ezzel lökést ad a befogadói interpretatív aktivitásnak. Az indirekt szimbolika a jelek végtelenül interpretálható kétértelmű kapcsolatait hozza létre. A zárt, konvencionális értelem nyitott-originálisra, a végesé végtelenre váltása az indirekt szimbolika egyik alapfunkciója. A dezautomatizáció nemcsak a különösen bonyolult és sikerült művészeti alkotások, hanem valamilyen mértékben minden kép interpretálásakor előálló helyzetet ír le. Bármely képről, érzéki élményről vagy képes beszédről nyilatkozunk, a feladat ugyanolyan reménytelen vagy végtelen, mint az Umberto Eco-féle „nyitott műalkotás” esetén. Bármennyit beszéltünk is egy képről, annak teljes lényegét bármilyen új rátekintés ismeretlenné, kimondatlanná nyilvánítja, az eddigi kifeje-zéseket pedig részlegessé és merevvé.

Az automatizációval fordul szembe mind a tudomány mind a művészet. Mind a konk retizáció (tudomány), mind az indirekt szimbolika (képzelet, mítosz, művészet) az automat i záció ellenfele. A tudomány és művészet azonban ellentett úton járnak, a tudomány előre hajt -ja a megismerést, míg a művészet megtér a megismerés eredeteihez. A tudomány egy fokkal konkrétabbat keres, a művészet az eredeti élményteljességet. Az episztémikus szub sz titúció, mint az absztrakt konkretizálása, jobb definíciót akar adni a régi helyett. Míg a sejtelem illet-ve a dezautomatizáció nyelillet-ve indirekt, a konkretizácó nyelillet-ve – mint pontosítás – a direktség fokozása. Ezért különböztetjük meg az absztrakt konkretizálásától a zárt újramegnyitását, az indirekt szimbolika dezautomatizáló teljesítményét. A tudomány a köznapi tudat jelét szak-nyelvire, a naiv diskurzust módszeresre cseréli, de új jellel jelöl, nem dupla jellel; a használt jelviszony nem kettős. A tudomány mindig lecserél minden zártságot, de csak hasonlóhoz jut, az új modellálási sík nem működik elvileg másképp, mint az előző. A tudomány az absztrak-ciókból állítja elő a konkrétság modelljeit, a művészet olyan konstrukciót keres, amely meg-kerülné az absztraktság végtelen progresszióját. Ez utóbbi célt szolgálják a zárt újramegnyi-tása, a definitív sokértelműsítése, a fogalmi tételezés vizionárius eredetének megelevenítése.

A művészet a képi konkrétumok összekapcsolása, egymást közvetítő cserebomlása útján közelíti meg, tárja fel az új absztrakciók forrásait. A tárgyról való kulturálisan általánosult direkt információval egyformán áll szemben az őt interpretáló kép vagy fogalom. Az alap-vető KRT-re ráépülő második, átértelmező KRT lehet képi vagy fogalmi természetű. Ha a képet további kép értelmezi, a második kép ugyanúgy a lényeget véli kiemelni a jelenség-ből, mint a hasonló státuszú fogalom. Az első kép naturálisan prezentálja a tárgyat, melyet a második kép szellemileg reprezentál. A kép képre cserélése ugyanolyan megismerési folyamat, mint a kép-fogalom csere. A dezautomatizációban a kép másik képre cserélése a két kép relációjában implikálja a keletkező fogalom elemeit: a második kép már analizál. A dupla jel strukturális tartalma a lényegnézés. Ha, eltérően a sejtelemnyelvtől vagy ősmegismeréstől, ezúttal már van a tárgyról fogalmunk, akkor a két kép provokatív együtthatása a fogalom megújítását szolgálja. Az újramegismerés, utómegismerés vagy az elveszett létteljességre való visszaemlékezés két oldala: 1./ az egyszeri perspektíva, a személyes viszony, az érzéki jelenvalóság befogadó érzékenységének helyreállítása (mellyel szemben az automatizáció csak a köztudatba betáplált, ott rögzített jelentéseket észleli), s ezzel az eredeti információ-betörés vagy gyarapítás viszonyfeltételeinek helyreállítása; 2./ a megismerés újrakezdése, a megújított élmény felhasználása a lét új mélységeibe való behatolásra. A visszaszerzett élményteljességtől a reflexió is új lendületet kap.

Előmegismerésről, megismerésről és újramegismerésről beszéltünk. Az újramegismerés pozíciója e rendszerben a platóni anamnéziséhez hasonlít, mintha az előmegismerés, a tárggyal való eredeti kontaktus bizonytalan, de mozgékony mivolta birtokolná azokat a forrásokat, melyektől a megismerés formalizációja elzárja magát, s ezért az utómegismerés apparátusa válik szükségessé újramobilizálásukhoz.

Az elveszett forrásokkal való viszonyt azonban már csak a továbbhaladás biztosíthatja, ezért a visszaemlékezés (vagy dezautomatizáció) módszere az elbizonytalanító bonyolítás, az út meghosszabbítása, a közvetett jelviszonyt struktúrává szilárdító dupla szemiózis be -vezetése. Mind a művészetre, mind a tudományra áll, hogy az elveszett primér élmény csak további bonyolítással utánozható, eredeti megfoghatatlansága elvesztése után már csak mesterkélt formákkal és részlegesen viszanyerhető. A művészet szenzibilizáló érzéki nyelve nem olyan erős, mint a mítosz tárgybefogó transznyelve. A művészet a nyugodt szemlélet közegeibe zárkózik, míg a rítushoz kapcsolódó mítosz a szélsőséges izgalomban, a parciális érzékenységeket összefoglaló és felfokozó transzban nyílt meg az új információ előtt.

Művészet és tudomány különbözik abban, hogy a művészet a legalább kontemplatív élmény-teljesség útján akarja visszanyerni a létélmény-teljességet, míg a tudomány csak a tárgy élmény-teljességét követeli, nem a létét, s ezt az élményteljességről mind inkább lemondó absztrakció végtelen-ségével akarja szakadatlan közelíteni. A megismerés teljesítménye az elérkezés a tényekhez, a környezet biztosítása az uralom számára. Ezt a pontosított, a gyakorlati hasznosság fegyelmének engedelmeskedő rigorózus ténymegragadást újra elbizonytalanítja a dezauto-matizáció, mely nem a tényt akarja megragadni, hanem az együttlét egészét mint jelenvaló-ságot, s ennek közös mélyét mint létet akarja kifejezni, azaz nem mint haszontárgyat, hanem mint olyan kimondatlanságot, melynek tudattal megajándékozása a teljes – és nem pusztán leszűkített, degenerált, instrumentálisan hasznosított – szemiózis feladata. A szemiózis a lét ébredése, a művészet pedig a szemiózis újraébresztése, a szendergő létébresztés renovációja.

Kant úgy vélte, a művészet „fogalom nélkül” tetszik. Ez az indirekt szimbolika egész szféráját jellemzi, amennyiben fogalom nélküli kifejezés az indirekt szimbolika sejtelemnyelvi munkája, a kimondatlan és kimondhatatlan előmondása. De fogalom nélküli a dezautomatizáció is, az utóbbi azért, mert lázad a tudás fogalmi rögzítése ellen. Minden közhely elfojtja a saját igazságát, melynek egyúttal nyoma, de a fogalom is mindenkor lezár egy részigazságot, mely egyúttal utalás mindannak megválaszolatlanságára, amit kizárt mint problémát. A definitív fo -galmi tudás, az eredeti élményhez képest, parciális. A művészet meg akarja szólítani az eredeti élményt, ennyiben nemcsak a közhelyek, hanem általában a definitív tudás kritikája. A közhely épp akkor jön létre, ha arról is definitív tudást akarunk alkotni, amiről nem lehet.

Amiről nem lehet beszélni, arról nem kell hallgatni, a képek erről beszélnek. De mivel beszélni sem lehet róla, a képek hallgatva beszélnek, fogalmak nélkül, kimondatlanul jelezve a problémát, megkerülve a definitív tudást. A képeket értelmezve a fogalom is a körülírások és fogalmi képek pályájára tér, úgy kering a képek, mint azok a tárgy körül. Az esztétika azzal kezdődik, amiről nem lehet beszélni, máskülönben csak illusztrációja volna a köznapi tudatnak, a kulturális realitásképnek, a bevett tudásnak.

Ezúttal arra kell magunkat figyelmeztetnünk, hogy egy illusztratív természetű esztétikum-forma is létezik. 1./ Vannak fogalmak nélküli elő- és utóképek, ősképek és az élményt újra-elevenítő képek. Az előbbiek a mitikus képek, míg a művészet az előbbiek teljesítményeit is beolvasztja, az utóbbiakat állítva, specifikumaként, az esztétikai szemiózis középpontjába.

2./ De van alacsonyabb rangú esztétikum is, amely megelégszik a fogalmakat kifejező, illusztráló képekkel. A művészet egyik nyelve a dezautomatizáló képnyelv, amely renoválja a tudás világát, a másik az illusztratív képnyelv, amely közvetíti a tudást. Ez utóbbi a dezauto -matizáció nullafoka, amely ugyanakkor tele van a dezautomnatizációra irányuló erőkkel, tendenciákkal, hiszen minden jól, hatásosan, érzékletesen, fantáziával formált kép máris dezautomatizál. Az előlegező és újraélesztő, világteremtő és lélekidéző mítosz, mitikus esztétikum és tiszta esztétikum perifériája az illusztratív képvilág, amely az esztétikai teljesít -mények nullafokaként is kifejezi ezek készségét.

A dezautomatizáció mindenek előtt: a./ a fogalmi egyértelműség képi sokértelműségre való visszaváltása. Ennek során felfedi, hogy a kulturális realitáskép által adott tárgykép nem meríti ki a dolog gazdagságát. A primér dezautomatizáció megtámadja a praktikus nyelv instrumentális ökonómiáját, egyszerűsítő absztrakcionizmusát.

b./ De a nyelv és kultúra általános automatizmusait megtámadó indirekt szimbolika maga is automatizálódik. A szókép elveszti váratlanságát, ugyanolyan előrejelezhető most már, mint a közönséges név. A direkt indirektre cserélését ezért követnie kell az indirekt lecserélésének, új indirekt szimbolika bevezetésének, mely most már nemcsak a köznyelv automatizmusát támadja, hanem az esztétikai automatizmusokat is. Így végül a poétikus alakzat a közhelyesség két rendjével szegül szembe. A fogalmi egyértelműség képi sokértelműségre való visszaváltását követi az indirekt szimbolika elveszett dezautomatizáló erejének felelevenítése a képek cseréje által. Egyik esetben a szimplát váltjuk duplára, másik esetben a duplát is szimplává minősítjük.

Minden eredmény túllépendővé, minden vonzás taszítóvá, minden ráismerés felismer -hetetlenné válik. Akár bonyolult kifejtéssel, komplex szöveggel képviseltetünk egy jelet, akár összetett jellel, indirekt kifejezéssel, az eredmény végül úgy működik, mint az eredeti primér jel: az interpretáció interpretálandóvá válik. Ezért nemcsak a banális és az absztrakt értelmét kell visszanyerni. Sőt, mivel a leggazdagabbat, a legnagyobb erővel faszcináló

nóvumot, a döntő élményt artikuláló kifejezést használják leggyakrabban, az egykor leg nagyobb új információt hozó jelkapcsolatot kompromittálja legjobban a túlbeszélés, a dez -automatizáció az egykori dezautomatizáló struktúrákból szabadíthatja fel a legnagyobb elveszett információt. Első sorban a leggazdagabb válik üressé és a hiperreleváns automat-izálódik. Így jönnek létre az uralkodó frázisok, egy-egy kor legnagyobb szemantikai terhei.

Miért kell ébreszteni a bukott kódokat, eltompult kifejezéseket, fáradt nyelvezeteket? A bukott kódokat elvetve felfedezéseik is elvesznek, nemcsak az ezekre rárakódott egyszerűsítések.

Elvész az a perspektíva is, melynek ígéretei ihlették azt a túlhasználatot, a középszerűség diadalát kifejező túlbeszélést, mely végül eltakarta ugyanezen perspektívákat.

A mondottak alapján több visszanyerési síkot kell megkülönböztetnünk. Az automatizációk több rétegét kell megtámadnia a dezautomatizációnak. Ezek a rétegek a következők:

1./ a banális (köznapi), 2./ az absztrakt (tudományos), 3./ az elévült művészi kifejezés,

4./ az őskép (a mindig túlbeszélt, s az újrafogalmazó aktivitást örökké ostromló általános alapélmények kifejezője).

Mindezeket a kopott, elhasznált jeleket a művészet együtt veti be, s az elveszett tartalmak együttese válik így a soha még el nem ért tartalmak körülírásává, indirekt kifejezésévé. A primi-tív kettősség, nyílt és rejtett, tudatos és tudattalan, explicit és elfojtott kettőssége mélyén újabb kettősséget találunk, kétféle implicitséget, a „soha már” nosztalgikus indirektsége a „soha még” utópikus kifejezésévé válik, a múlt az a harcigép, mely betöri a jövő kapuját.

A művészet dezautomatizációs feladatainak listája nem összetévesztendő a művészi el -járásmódok listájával. A dezautomatizációs megbízatás megeleveníti a művészetben a kifáradt, elmúlt érzékenységeket, de ezeket az új érzékenységekkel való egyesülésük, az utóbbiak ébresztő munkája emeli be az esztétikumba. Az új érzékenység pedig új kifejezési apparátusok mozgósítását feltételezi, új ingertípusok feltárását,olyan anyagi és formai elemek distinktív értékkel való felruházását, amelyek korábban nem hordoztak önálló jelentést.

Az indirekt szimbolika a direkt szimbolikát kifejlesztő tény-nyelv előttje és utánja, előtt-ként mítosz, utánelőtt-ként művészet. A realitáskép tény-nyelve a felfogott, felhasznált, uralt összefüggések egysége. A mítosz és művészet közös tárgya ezzel szemben a „nem uralt”.

A mítosz nem uraltja az el nem ért, a művészet nem uraltja az elveszett. A tény nyelv, az episztémikus szubsztitúció tudásrendszere metaforikusan kezdődik, s a metaforikusan feltárt témáknak az indirekt szimbolikától való megtisztítása útján fejlődik. A tudomány és általá-ban a praktikus tudás világa a kép-fogalom szubsztitúción alapul. A művészet ezzel szemben egy fogalom-kép szubsztitúciót állít szembe az egyértelműségek világával. A tudományos és gyakorlati világképet a fogalom-kép szubsztitúció állítja az emberi önmegvalósítás szol-gálatába. Így az indirekt szimbolika, vagy ennek alapformája, a metafora a kezdet és a vég.

A mítosz és a mágikus világkép tudományos világképpel való leváltása, majd a tudományos és praktikus világkép esztétikai dekadenciával való leváltása a paradigmaváltások olyan rendszerét állítja elénk, melyben a mágikus transz és az esztétikai álmodozás keretezi a realitás -princípium történetét. Egy a kibontakozott praktikus racionalitáson inneni, és egy – általánosí-tott értelemben – halálközeli élmény. Egy élet előtti szendergés és a búcsúzások világa.

Tudomány és művészet differenciájának hátterében a mélyebb tudás-hit oppozíció rejlik.

Ezt le szokták egyszerűsíteni a tudomány és vallás oppozíciójából kölcsönzött hitfogalomnak

a tudással való szembeállítására, holott a hit a praktikus életismeretben és a tudományokból levont nem bizonyítható következtetésekben, valószínűsített összefüggésekben is jelenvaló.

Ezért azt is mondhatjuk, hogy egy mágikus-vallásos és egy esztétikai hitvilág keretezi a tudás munkáját, mely utóbbi maga is elválaszthatatlan immanens, hipotetikus keretfeltételektől.

A mitikus prekoncepciókkal párba állíthatók az esztétikai posztkoncepciók, melyek meg -haladják a tudomány számító araszolását, ha az egész elért tudás birtokában, az összélményből evidensen következő, élményszerűen meggyőző, bár nem empirikusan igazolható összefüggé-seket kezdenek kidolgozni. Az egyén praktikus világképének egészében is végül is esztétikai és vallásos tudatformákhoz hasonló formációk szintetizálják a parciális-pozitív tudáselemeket.

2.4.12. A művészet specifikuma